Magyarul ugyan mindmáig nem jelent meg kötete (mindössze az Antipodes című könyvének egyik elbeszélése a Nagyvilágban), de hírből azért ismerhettük, és még járt is Budapesten előadást tartani, így hát illő és indokolt e rovatban megemlékezni az ausztrál irodalmi nagyság, David Malouf elhunytáról. Az életből múlt szerdán, 92 esztendős korában távozott literátor, Brisbane szülötte, aki évei tekintélyes hányadát Toscanában töltötte, költőként, novellistaként, drámák szerzőjeként, de még operalibrettistaként is tevékeny volt, ám a nagyvilág mégis elsősorban a regényei révén ismerhette a kontinensnyi hazájában köztiszteletben és közszeretetben álló férfiút. Hiszen a nemzetközi elismertségét jelző díjakat döntően a regényeivel nyerte el: a második világháború idején, jórészt egy japán hadifogolytáborban játszódó The Great World (1990) egyebek közt a Prix Femina étranger jutalmát érdemelte ki, akárcsak az ausztráliai őslakosok által felnevelt angol fiú, Gemmy XIX. századi identitásküzdelme, vagyis a Remembering Babylon (1993). Ez utóbbi regény ráadásul nemcsak a Booker shortlistjén szerepelt, de 1996-ban elnyerte az akkor frissen alapított és általunk alig pár hete emlegetett Dublin Literary Awardot is. E díj révén jutott el Budapestre is: itt volt világ körüli felolvasó-körútjának egyik állomása. Akkor készült vele interjú a Kritika számára, amelyben Malouf a következőképpen nyilatkozott:

„Tudom, napjainkban mindenki széles olvasóközönségről álmodozik. De

véleményem szerint azok az emberek, akik valóban olvasónak számítanak, akik tehát életben tartják a könyveket, így nem engedik elveszni őket, meglehetősen kevesen vannak

– számukra az olvasás éppoly fontos, mint a mindennapi élelem. Ők azok, akik egyszerűen nem lehetnek meg olvasás nélkül. […] Amíg vannak eléggé szenvedélyes olvasók, addig néhány mű életben fog maradni, és amit életben tartanak, az fenn is marad. Persze, a jövőben az emberek azt fogják életben tartani, amit szeretnek. De természetesen nem mondhatjuk meg nekik, hogy mit kell szeretniük.”

*

Amíg az antipóduson Malouftól búcsúzott az ötödik kontinens, addig Európában, közelebbről spanyol földön, még közelebbről az alcalái egyetemen múlt csütörtökön sor került a tavalyi Cervantes-díj ünnepélyes átadására. A hagyományosan a névadó, Miguel de Cervantes Saavedra születésnapján megrendezett ceremónia egyszerre kulturális és elit társasági esemény, ami annál is kevésbé meglepő, mivel a királyi család elmaradhatatlanul részese a spanyol nyelvű irodalmak legjelentősebb életműdíjához rendelt éves ünnepségeknek. Így az átadót megelőző este Fülöp király (e néven a hatodik) és a hitvese, Letícia királyné gálavacsorát adott az irodalmi világ kiválóságait megvendégelve. A lapok pedig lelkiismeretesen hírt adtak arról, hogy a királyné mindkét alkalommal kékbe öltözött: a díszlakomán Hugo Boss, míg az egyetemi aktuson Carolina Herrera kreációját viselve. Persze a valóságos főszereplő a még tavaly novemberben megnevezett díjazott, a mexikói Gonzalo Celorio volt. A 78 esztendős irodalmár, akinek életművét a zsűri a modern Mexikó emlékezete és az emberi lélek tükre gyanánt méltatta, a 125 ezer euróval járó díjat olyan beszédben köszönte meg, amelyben a saját, rég halott édesapjának, de éppígy

a spanyol irodalmak ősatyjának, a névadó Cervantesnek is kifejezte nem szűnő háláját és szeretetét.

A Celorio számára, úgymond, öt havi álmatlanságot okozó beszédben mindemellett hangsúlyosan az irodalmi promiszkuitás és a műfajköziség hívének vallotta magát, újfent hivatkozva a Don Quijote szerzőjének megerősítő példájára: a cervantesi kánon ugyanis „nem más, mint a mindenféle kánonnal szembeni engedetlenség”.

*

A spanyol díjátadótól a záró gall témához talán úgy a legkönnyebb áttérni, hogy befejezésül a francia irodalmi múlt egyik legnagyobb hispanofiljéről szólunk egy frissen megjelent életrajz-pályakép kapcsán. Igaz, Maurice Barrès (1862-1923) elsősorban nem az ibér világ iránt táplált és sokszor megvallott rajongása okán emlékezetes,

jelentős – és némiképp kínos alakja a francia irodalomtörténetnek és kulturális emlékezetnek.

Hanem a szélsőjobbig elérő konzervatív nacionalizmus, sőt sovinizmus egyik korai ideológusa és vezéralakja gyanánt, akit ilyesformán nem is akkora túlzás Le Penék döbbenetesen színvonalas előfutárának tekinteni. Merthogy Barrès vitán felül kora egyik legizgalmasabb írója és valóságos stílművésze volt, egyszersmind a paradoxonok mestere, ahogyan André Malraux nevezte. S mint imponáló vonzerővel rendelkező irodalmár félreismerhetetlenül nagy hatást gyakorolt Malraux, Mauriac, Aragon, Montherlant, Gide és társaik – politikai és irodalmi téren egyként széttartó – nemzedékére. Így hát egyrészt könnyű megérteni, hogy a 2023-as Barrès-centenárium miért volt oly szerény léptékű, másrészt éppily logikus, hogy abban az évben Michel Guénaire elszánta magát egy közhasznú Barrès-monográfia megírására, amely most meg is jelent és – mint a Le Figaro recenziójában olvasható – képes a kívánatos árnyaltságában elénk állítani ezt a problematikus nagyságot.