„Jól megcsinálni egy verset nehezebb, mint meghalni” – mondta nemrég a kedden, 82 éves korában elhunyt katalán költő, Joan Margarit, akinek e mondata egyszerre tanúskodik kedélyéről, humoráról és persze értékrendjéről, melyben egy igazán jó vers az életnél is fontosabb.

Pedig a polgárháborús Spanyolországban, 1938-ban született Margaritnak minden oka meglett volna, hogy megkeseredett vénemberként érje a halál. Gyerekkori alapélménye a nyelvi diszkrimináció: a polgárháború idején született költőt ötéves korában a nyílt utcán pofozta fel egy uniformisos közeg, mondván, „beszéljen keresztényül” katalán helyett. Margarit szót fogadott: első négy verseskötetét spanyolul írta (mint mondja: „a spanyol nyelv az egyetlen ajándék, amit Francótól kaptam”), míg egy másik költő, Miquel Martí i Pol rá nem beszélte, hogy próbálkozzon meg az anyanyelvén is alkotni — 1981-től így sorozatban nyolc verseskötetet írt katalánul. Bár ő maga mind a tizenkét kötetet kudarcosnak tekintette, a kritikusok ekkortól kezdték el felfedezni: első díját 1981-ben kapta, ezt pedig két hullámban, a nyolcvanas években, majd 2007 után tucatnyi katalán, spanyol és spanyol-amerikai díj követi, köztük 2019-ben a két legnagyobb, a Reina Sofía és a Cervantes, melyet személyesen már nem vehetett át.

Az elismerések közti húszéves hiátus azért különösen érdekes, mert Margarit legjobb kötetei közül több is ekkor született: közülük a legszemélyesebb és legmegrázóbb a 2002-es Joana, mely Down-kóros lánya elvesztését örökíti meg, aki állítása szerint a legnagyobb hatással volt rá szintén írástudatlan nagyanyján kívül.

Margarit híres volt róla, hogy a zsebében mindig ott lapult egy vers, amiből aztán rövidesen kettő lett: egy katalán és egy spanyol. Ezek azonban nem eredeti-fordítás viszonyban voltak egymással: Margarit egyfajta oda-vissza játékot játszott velük. „Mindkét változatnak megvan a maga útja; a szikra, ami az elsőt ihlette, átterjed a másikra; a végső változatig vezető hosszú úton egyikben is, másikban is találok hibákat, melyek aztán mindkettőt módosítják”. A precíziós munka szeretete ugyanakkor aligha független attól, hogy a költő világéletében építészmérnökként kereste a kenyerét: többek közt részt vett a barcelonai Sagrada Família és az olimpiai stadion építésében, valamint a Kolumbusz-emlékmű felújításában is, és évtizedekig tanított épületszerkezettani számításokat a barcelonai egyetemen.

Margarit költészete szerencsére az utóbbi időben a magyar irodalom horizontján is feltűnt: verseiből bő ötvenet Déri Balázsnak köszönhetően magyarul is olvashatunk (Natura morta: 111 kortárs katalán vers, L’Harmattan, 2015; a kötet Margarit mellett Francesc Parcerisas költeményeit tartalmazza). A hispanista-katalanista Bakucz Dóra így emlékszik rá: „Joan Margarit mintha egy kicsit mindnyájunknak barátja lett volna, akik katalán és/vagy spanyol irodalommal foglalkozunk és valaha találkoztunk vele. Halála napján a külföldi fordító ismerősök Facebookja is tele volt a vele kapcsolatos személyes emlékekkel, anekdotákkal, és persze a verseivel, melyeket a szakma is a legrangosabb díjakkal ismert el (Cervantes, Reina Sofía, Jaume Fuster), és amelyek olyan letisztult, közvetlen nyelven szólnak, hogy az olvasók körében is rendkívül közkedveltek. 2015-ben jelent meg az a kötet, amelyben Déri Balázs fordításában több, mint ötven versét olvashatjuk magyarul, és amelynek a bemutatóján, illetve az azt megelőző katalán-magyar napon is részt vett. A szakmai program egyébként az ő fellépésével kezdődött, és miután a nyelv és a kétnyelvűség fontosságát és értékeit hangsúlyozó diplomaták köszöntötték az egybegyűlteket, Joan úgy döntött, az előre megírt előadás helyett a saját nyelvvel kapcsolatos tapasztalatát osztja meg velünk, azt, hogy neki, aki a polgárháború éveiben született, és többször átélte, milyen, amikor egy nyelv, amely számára a legbensőségesebb kifejezőeszköz, a politika eszközévé lesz, több fájdalmat, mint örömöt okozott a kétnyelvűség és mindaz, amit ez jelent. De ahogy ő mondta, a fájdalom, a sérülés is egy olyan hely, ahol tud élet sarjadni. Ahol mindig történhet olyasmi, ami miatt megéri. Van egy verse (Déri Balázs fordította), amelyben a Halál bújócskát játszik, és az utolsó versszakban azt mondja: “Ipiapacs, egy-kettő-három. / Most már nem érdekel, ha a Halál meglát: / megfordulok, hogy ránevessek azokra, akik utánam jönnek.”. Ilyen volt: barátságos, közvetlen, és minden adandó alkalommal ránk mosolygott, nevetett a tekintetével.”