A múlt szerdán történt, hogy a connecticuti New Havenben, közelebbről a méltán nevezetes Yale Egyetemen megnevezték a bő évtizedes múltra visszatekintő és tekintélyes pénzösszeggel járó Windham-Campbell Irodalmi Díjak idei nyerteseit. A hagyományosan 2-2 dráma- és szépírót, költőt és tényirodalmi szerzőt megillető 175-175 ezer dolláros jutalmat ezúttal többek között a brit Gwendoline Riley és az amerikai Adam Ehrlich Sachs vehette át. Szokott újságírói közhellyel úgy is fogalmazhatnánk, hogy ők ketten diadalmaskodtak a fikciós kategóriában – csakhogy még az eredményhirdetés napján az itthon legfőként Az utolsó szamuráj révén ismerős nevű amerikai regényírónő, Helen DeWitt figyelemreméltó bejelentést tett. Részint a blogján, részint az X-fiókjának felületén ugyanis közzé tette a hírt, hogy az egyik díj eredetileg az övé lett volna, ám ő rövid és fájdalmas tusakodást követően inkább lemondott a díjról.

„Először izgatott lettem, de azután megtudtam, hogy a pénzjutalomhoz olyan promóciós kötelezettségek társulnak, amelyek teljesítésére egyszerűen képtelen lettem volna.”

Az elvárások között, amelyekkel a díjazás szándékáról még februárban értesített DeWitt szembesülni kényszerült, volt például egy fesztiválszereplés, egy podcast-interjú, valamint hat-nyolc órányi forgatás. Ez elsőre nem tűnik elmondhatatlanul megterhelőnek, s a blogbejegyzésekből és X-posztokból most még az is kiderült, hogy a díj odaítélői akár érdemi engedményekre, így kiválólag a podcast mellőzésére is hajlandóak lettek volna. Éppen csak ahhoz ragaszkodtak, hogy DeWitt szerepeljen a róla készítendő kisfilmben.

Ám ha most némi érzéketlenséggel, egyszersmind a hatalmas pénzjutalomtól lenyűgözötten azt gondolnánk, hogy ennyit azért már igazán el lehetne viselni (akár még érdemi díjazás nélkül is), hát álljon itt a 69 esztendős írónő vallomása, mely szerint februárban szakmai és személyi problémák miatt „az összeomlás szélén járt”. De mindezzel kapcsolatban maga is erősen kétesélyesnek ítéli, hogy döntése számíthat-e a külvilág megértésére, hiszen ahogy fogalmazott:

„Ha az ember próbál nem teljesen szétesni, vannak dolgok, amelyeket egyszerűen képtelen megtenni; de ezt nagyon nehéz elfogadtatni másokkal.”

*

A rovat hírharangjának e visszautasításról azonnal eszébe jutott a Jean-Paul Sartre nevezetes esete a „burzsoá díjjal”, vagyis az irodalmi Nobellel, valamint az a korabeli magyar kabaréjelenet, amelyben az ellenállhatatlanul harsogó Keleti László mindegyre azt firtatta:

mit szólt Sartre felesége ahhoz, hogy a férje nemet mondott egy ekkora összegre?

Minthogy a „Sartre-né” megnevezés alatt természetesen az élettárs Simone de Beauvoirt értette a csepp jelenetet jegyző Kellér Dezső, így rögvest szerencsésen át is térhetünk a feminizmus francia klasszikusára. Annál is inkább, mivel épp a feminizmus úgynevezett második hullámának egyik legfőbb hivatkozási pontjává váló Beauvoir-mű, A második nem (1949) idén bevonult a gall könyvkultúra panteonjába. Az eredeti megjelenésekor inkább csak értetlenkedést és némi bosszankodást kiváltó mű ugyanis, amelyet a hatvanas évek második felében legfőként az amerikai nőmozgalom emelt feminista kötelező olvasmánnyá, idén bekerült a Gallimard kiadó reprezentatív és oly nevezetes Pléiade-sorozatába. Ahogy az erről tudósító Le Monde cikke is utal rá, e fejlemény alighanem meglepte volna magát a szerzőt, aki 1973-ban némi távolságtartással ekképp nyilatkozott A második nemről:

„El fog égni, senki sem fogja többé elolvasni, és ez engem nem zavar.”

Nos, ehhez képest a Pléiade rangemelése, valamint az e megjelenéshez társuló számottevő sajtóvisszhang egészen mást jelez. Még akkor is, ha Beauvoir közéleti állásfoglalásainak és személyes magatartásának megítélése, így különösen a hatalmi helyzettel való magánéleti visszaélés posztumusz gyanúja ma már menthetetlenül átszínezi az értékelés folyamatát. Ám alapművének jelentőségét mindez nem csorbítja, csak éppen – mint a recenziókból kitetszik – az idealizálást szintúgy kerülnie kell a (feminista) utókornak, akár a jelen látószögét abszolutizáló fölényt és elutasítást.

*

Végezetül még egy díj, amely

alkalmas az idült pénztárcasorvadásban szenvedő irodalmárok álmait megszépíteni:

a 100 ezer eurós pénzösszeggel társuló Dublin Literary Award. Ezt az elismerést angolul írt vagy angol fordításban megjelentetett regények szerzői nyerhetik el, és a múlt kedden nyilvánosságra hozott shortlist hat tétele ennek megfelelően igencsak változatos. Hiszen nagy kedvencünk, a skót Ali Smith disztópikus regénye, a Gliff és a vietnámi-amerikai Ocean Vuong jelentős részben személyes élményeket feldolgozó kötete, a The Emperor of Gladness mellett a négy további mű eredetileg más nyelven jelent meg. Három franciául (Brigitte Giraud, Laurent Binet, illetve Éric Chacour regénye), egy pedig horvát nyelven: ez Magdalena Blažević első regénye, az U kasno ljeto, helyesebben fogalmazva annak angol fordítása, az In Late Summer. S ha végül e négy utóbbi mű valamelyikét ítélné győztesnek a rangos nemzetközi zsűri, úgy május 21-én a 100 ezer eurós pénzdíj negyede a fordító méltó jutalma lesz majd.