„Márpedig így nem írunk regényt. Pláne angolul nem. Tessék tudomásul venni, hogy a kortárs regény az élményipar része. Az olvasó képzeletbeli utazásra, mesés kalandokra, idegenül is ismerős tájak és különleges, ámbár hozzá hasonló emberek megismerésére fizet be, amikor (ha egyáltalán) könyvet vesz a kezébe. Mi ez a vacak és ugyan kit érdekel?” Így kezdeném Az utolsó szamurájról írott kritikámat, ha a Booktokon és a könyves oldalak kommentszekcióján edződött, a közízlés állapotát maradéktalanul elfogadó és kiszolgáló kritikusként recenzálnám Helen DeWitt regényét. Vagy, egy másik tér-idő koordinátarendszerből, az elitkultúra kapuőreként azt is írhatnám: „Az utolsó szamuráj szerzője műveltségszerkezetével visszaélve erőlteti az olvasóra a nevelődési regénynek álcázott történet örvén a lexikális ismeretek halmazát, miközben arányt és formát tévesztve, egy idejétmúlt és túlértékelt film jeleneteinek szajkózása révén igyekszik keretek közé szorítani gyermeki főszereplőjének közhelyes, anyja makacs tagadásából adódó apabaját.”

S lenne némi igazam mindkét esetben. Merthogy, s merthogyból több is van. Egy-két ritka kivételtől eltekintve – mint a szöveget lelkesen ajánló A. S. Byatt, például – 

tényleg nem így írnak regényt az angol nyelven írott irodalmak fősodrában.

Különösen, mióta a szerzői önkifejezésnél fontosabbá vált az olvasói elvárások kiszolgálása (nagyjából DeWitt regényének megjelenése idején, amikor az irodalmi intézményrendszeren belül a kiadóktól a terjesztőkhöz került az irányítás). Az olvasó – szemben DeWitt főszereplőjével, a négyévesen már nyelveket tanuló, klasszikus irodalmi műveket eredetiben silabizáló Ludóval szemben – nem vesztegetheti saját „énidejének” tetemes részét idegen ábécék, szavak és kifejezések, nyelvtani szabályok elsajátításával – praktikus ismeretek nem, vagy csak nagyon élményszerű környezetbe ágyazva képezhetik a történetvilág és a szöveg részét. Az utolsó szamuráj ráadásul csak nyomokban tartalmaz történetet: az egyszeri olvasó számára a londoni Circle Line-on tett egész napos utazások és a múzeum- és könyvtárlátogatások, az angol főváros gyorséttermi nevezetességeinek felsorolása és Kuroszava A hét szamuráj című filmjének mintájára apát kereső Ludo tévelygései nem tűnnek kimondottan „élményszerűnek”.

És még egy merthogy: az elitkulturális tartalmakra ácsingózó olvasónak is van min fanyalognia. A szöveg kulturális utalásrendszerének a tudást és az emlékezetet próbára tévő telítettsége több, mint zavarba ejtő. A szöveg jó ideig teljesen céltalannak tűnik, mintha saját formájára igyekezne rátalálni a funkciótlannak tűnő szöveghelyek – helyenként egyenesen a fejezetcímek – ismétlései révén. Alig vannak szereplők, ahogy a közöttük lévő viszonyok sem nagyon léteznek. Szinte csak az elbeszélés szerialitása tüntet a jelenlétével, miközben a szöveg szinte egyáltalán nem ajánl fel azonosulási pontokat. Kereséstörténetre is alig lelni, nem is beszélve a megérkezés jelentette beteljesülés öröméről, vagy annak valami magasabb művészi érték (mondjuk: a posztmodern) nevében történő tagadásáról. Hihetetlen, látszólag önkényesen csapongó történet, jól kivehető irány és végkifejlet nélkül. Micsoda botrány, kérem szépen: nem áll össze az egységes esztétikai modalitás!

De. Mégis. De.

Mindezek ellenére – sőt: mindezekkel együtt –

Az utolsó szamuráj a legélvezetesebb és legfontosabb olvasmányaim közé tartozik az elmúlt néhány évben.

 Ha az olvasó tudja, merre és hová vezetnek az utak, akkor könnyedén elveszíti érdeklődését. Az, hogy a szöveg nem tart sehová, hanem kizárólag a felfedezés és a tanulás örömének bemutatására törekszik (már ha a ismerethalmozást egyáltalán törekvésnek lehet nevezni), hogy szinte kizárólag a gyermeki elme sajátos kinyílásának követésére tesz kísérletet, és közben nagyon is tudatosan nem akarja a tévelygés és a céltalanság bonyodalmait a szövegnek a megcsontosodott és kiüresedett irodalmi konvenciók, az olvasói, kiadói és könyvpiaci elvárások Prokrusztész-ágyához rögzítve lenyesegetni, tulajdonképpen szívességet tesz annak, akinek az olvasás közben megjön a jobbik esze, és hajlandó mindezeket elengedni. Az utolsó szamuráj olyan, mint egy jó olvasókönyv vagy szöveggyűjtemény: megvan benne minden, ami ahhoz kell, hogy belefeledkezzünk az olvasás céltalan örömébe, és még csak tudomást se vegyünk arról, másoknak milyen elvárásaik vannak azzal kapcsolatban, mit és hogyan kellene megtapasztalnunk. Remélem, minden olvasó embernek vannak ilyen alapélményei. DeWitt könyve iránti rajongásom fényében nem teljesen meglepő: számomra Trencsényi-Waldapfel Imre Görög regék című kötete volt a kapudrog, az a könyv tett örökre olvasóvá tizenegy éves koromban. DeWitt regénye engem ehhez az ismétlésekkel és önkényes, sorsfordító döntésekkel, szépséggel és kegyetlenséggel teli szövegvilághoz visz vissza, a benne való bolyongást engedi újra átélni.

Merthogy. Mégiscsak. De tényleg az utolsó.

DeWitt regényét az az elképzelés mozgatja, hogy az olvasás alapvetően céltalan tevékenység (kellene, hogy legyen). Hogy örömteliségét ki kellene vonni a haszon elvét követő és annak fenntartásában érdekelt intézmények – így a könyvkiadás és az oktatási rendszer – uralma alól. Ahogyan szerző a regény utószavában megjegyzi: „talán tényleg jobban kellene érdeklődnünk az olvasó ismeretlen képességei iránt.” (544) Ahhoz, hogy ezek a képességek működésbe lépjenek (még az olyan megkérgesedett olvasók, irodalmárok és kritikusok esetében is, mint amilyennek magamat tudhatom),

makacs, öntörvényű, saját akaratukat az ismétlések révén is megerősítő szövegekre van szükségünk, melyek nem csupán saját történetvilágot hoznak létre, de nyelvi anyagukban is megteremtik azt, amit találóbb kifejezés híján talán flow-ként írhatnánk le.

 DeWitt ugyanis nem csupán figyelemre érdemes műveltségi törmelékkel zsúfolja tele regényét, de ezt olyan formában és nyelvi minőségben teszi, hogy az olvasó ismeretlen, vagy rég elfelejtett képességeit mozgósítja, az immerzió élményipari meghatározottságán messze túl mutató minőségét megteremtve.

Lassan olvasom. Nem akarom, hogy vége legyen. Újra olvasni tanulok.

Helen DeWitt: Az utolsó szamuráj. Fordította Pék Zoltán. Budapest, Park, 2025. 552 oldal, 6500 forint