Aki pápaként vonul be a konklávéra, az bíborosként távozik onnan – hangzik a pápaválasztások egyik aranyigazsága, amely rendre elhangzik, amikor nem a borítékolt esélyes, egy úgynevezett papabile kardinális kerül ki győztesen a szavazási körökből. Hasonló csalódás és utólagos bölcsesség a jelképességig szerény díjazású, de oly kikezdhetetlen presztízsű Goncourt-díj körül is fel-felbukkan, valahányszor csak borul a persze valójában mindig oly bizonytalan és eredendően spekulatív papírforma. Így történt ez idén is, hiszen a csütörtöki (nov. 3.) eredményhirdetést megelőzően az október 25-én bejelentett négy döntős kötet és szerző közül egyértelműen és – sportújságírói fordulattal –

toronymagasan az olasz-svájci Giuliano da Empoli és az ő Le Mage du Kremlin [A Kreml varázslója] című könyve számított esélyesnek. 

Annál is inkább, mivel a putyini hatalomgyakorlás fikcionalizált közegében, egyszersmind az orosz félmúlt világában játszódó, s ilyesformán igencsak naprakész és ennek révén gyorsan bestsellerré vált regény alig néhány napja elnyerte a Francia Akadémia nagydíját, és ott szerepel a szintúgy tekintélyes Prix Interallié listáján is, mely elismeréssel hagyományosan az újságíró-szerzők műveit díjazzák.

S valóban, ahogyan az a nyíltan kommunikáló Académie Goncourt oldalán is ott olvasható, Giuliano da Empoli hajszál híján valóban elnyerte a Goncourt-díjat is. Csakhogy a szabály szerint tovább már semmiképp sem nyújtható szavazási procedúra legvégső, 14. körében az 5-5-ös szavazategyenlőséget az elnök, név szerint Didier Decoin a maga – e kivételes esetben duplán számító – szavazatával egy másik szerző, illetve mű javára döntötte el. Így lett

a Goncourt idei nyertese Brigitte Giraud és az ő Vivre vite [Gyorsan élni] című, a Flammarionnál augusztusban megjelent vékony kötete.

Ahogyan azt a hírügynökségi jelentések rendre külön kiemelik, Giraud mindössze a 13. nő, akinek odaítélték ezt az elismerést, ám éppenséggel az a tény is érdemel némi figyelmet, hogy az idei csupán az ötödik a Flammarion kiadó szerzőinek és megjelenéseinek jutó díjak sorában – szemben a Gallimard 38, az Albin Michel 12 vagy a Grasset 17 Goncourt-díjával, pontosabban -díjasával.

A 62 esztendős, (az akkor még Francia-)Algériában született Brigitte Giraud, jóllehet már több francia irodalmi elismerést és dekórumot (Prix du jury Jean-Giono, Prix Goncourt de la nouvelle stb.) elnyert eddigi pályafutása során, még csupán mérsékelt nemzetközi ismertséggel rendelkezik. Így bár életművének egyes darabjai német, spanyol és olasz nyelven is elérhetőek, ám angolul ez idáig még nem jelent meg kötete, s ez a tény érzékletes hatást gyakorolt a Goncourt-díj odaítélésének idei angol nyelvű sajtójára, amely ezúttal a szavazási procedúra és az azt követő nyilatkozatok mellett jobbára csak a kötetismertetés hírügynökségi sommázatára szorítkozott. (Lásd itt és itt.) Aminthogy elsőre a magyar fogadtatás, így jelen cikk sem igen hatolhat mélyebbre, bár itthon legalább egy kötete, a L’amour est très surestimé Nem ér annyit a szerelem címmel (Európa, 2008) már elénk kerülhetett. Csakhogy az a Gulyás Adrienn fordításában megjelentetett novelláskönyv – az Arcanum tanúsága szerint – nagyjából hazai recepció nélkül maradt.

Akárcsak az említett kötetben, úgy a most Goncourt-ral elismert Vivre vite alig kétszáz oldalán is a női veszteségé a főszerep. Ezúttal éppenséggel a legszemélyesebb veszteségé és gyászmunkáé, hiszen Giraud e művében a férje, Claude 1999-es halálos motorbalesetét, annak bekövetkeztét, a tragédiához elvezető apró, esetlegesnek tetsző, de hatásukban sorsszerűvé váló előzményeket, majd a haláleset következményeit tárgyalja: mint írják, pátosztalanul, szeretettel, humorral és nyomozói alapossággal.

„Talán a szavak segítenek megfordítani a sorsot”

– fogalmazott az írónő, amikor csütörtökön, kevéssel a döntés megszületését és kihirdetését követően ő is megjelent az újságírók színe előtt a Goncourt-díj évszázados „törzshelyén”, az Opéra Garnier közelében lévő patinás Drouant étteremben. A zsűritagok egyike, Pierre Assouline ugyanitt akképp méltatta Giraud munkáját, mint amely nagyon érzékeny és személyes módon beszél el egy univerzális történetet és emberi tapasztalást, hiszen van-e általánosabb kérdés az ilyen és ehhez hasonló tragédiák után, mint a „mi lett volna, ha?”