1749: A PesText világirodalmi, így igazából műfordítói fesztivál is. Az Ön műveit számos nyelvre lefordították, különösen az első, Hotel Zagorje című regényét, amely megjelent angol, olasz, német, francia, szlovén, cseh, macedón, török és dán nyelven is. Hogyan viszonyul saját művei fordításához?

Ivana Bodrožić: Örülök annak, hogy más országokban élő olvasók is kézbe vehetik, megérthetik a regényemet, ez mindig az univerzális emberi tapasztalat mellett tesz tanúbizonyságot, annak ellenére, hogy a nyelvvel és a nemzeti hovatartozással manipuláló politikai szándékok igyekeznek a különbözőségünket hangsúlyozni. Csak angolul, és némileg olaszul tudok olvasni, a többi nyelv esetében a fordítókba vetett bizalom marad. Ők a legfontosabb láncszemek a szerző és az olvasó között, ezért fontos, hogy a lehető legnyitottabb kommunikáció alakuljon ki szerző és fordító között.

1749: Sajátjának vagy inkább más művének tekinti az írásai fordítását? Fontosnak tartja-e a művei fordítóival és fordításaival kialakított kapcsolatot?

IB: Egyaránt tekintem a sajátoménak és a műfordítóénak. Vannak fordítók, akik csak a folyamat legvégén küldenek egy értesítést arról, hogy a fordítás elkészült, esetleg feltesznek néhány kérdést, ugyanakkor soha nem felejtem el a francia fordítómat, Christine Challhoubot, aki egy hosszú, mintegy hatvan kérdést tartalmazó listával jött hozzám Zágrábba. Meggyőződésem, hogy nagyrészt az ő érdeme is, hogy a regényt Franciaországban Ulysses-díjjal tüntették ki.

1749: Hogyan fogadják a műveit külföldön?

IB: Azokban az országokban, ahol már ismerik és olvassák a horvátországi és régióbeli szerzőket, például Németországban, Ausztriában és Olaszországban, jelentősebb a recepció is, de például az USA-ban vagy Nagy-Britanniában roppant nehéz teret nyerni az angolszász szerzők és a „nagy” európai nyelvek mellett. Itt igen szűk az az olvasóréteg, amely érdeklődik a világ e szeglete iránt.

1749: A Hotel Zagorje című regénye angol fordításban a Hotel Tito címet kapta. Miért?

IB: Egyszerűen azért, mert a rurális Zagorje régió, ahol az üldözötteknek fenntartott szálloda működött, teljesen ismeretlen a külföldi olvasó számára, semmit sem mond neki, s nincs meg az az ironikus felhangja sem, amely a horvát olvasó számára egyértelmű. A második világháborút követően Josip Broz Titónak számos országban lett egyfajta kultusza, emlékezete pedig ma is eleven, főként az idősebb nemzedékeknél – ezért döntöttünk e mellett a cím mellett. Fontos tényező az is, hogy Kumrovec, a település, ahol a regény cselekménye zajlik, Tito szülőfaluja, ahová pont emiatt mind a mai napig számos turista érkezik a világ minden részéből.

1749: A Hotel Zagorje a szülővárosából, Vukovarból menekültek életéről szól – milyen mértékben támaszkodott a regény írásakor a saját tapasztalataira?

IB: A regény túlnyomórészt a saját élettapasztalataimon alapszik. Aki egybeveti a regény hősnőjének és a szerzőnőnek az igen kevés mozzanatot tartalmazó életrajzát, láthatja, hogy nem sok mindenben különbözik a kettő. Ám regényírás közben többször is folyamodtam fikcióhoz, mindenhol, ahol szükségét éreztem. Így aztán számos kitalált epizód, szereplő, fordulat is található benne. Önéletrajzi regény ez tehát, a háborús évekről szóló emlékeimből táplálkozik, de sok történetszál a képzelet szüleménye.

1749: A Hotel Zagorjéért számos díjat kapott. Milyen mértékben és módon befolyásolja további munkáját a recepció, a szakma, az irodalomkritikusok véleménye?

IB: Ez a hatás mindig kettős. Egyrészről mindenki szeret kitüntetést kapni, kiváltképp, ha a díjat tisztességgel elvégzett és autentikus munkáért adják – de tisztában kell lenni azzal, hogy az elismertség öröme mindig másodrangú marad az írás élvezete mellett. Az írásé, amely tulajdonképpen alámerülés az emberi személyiség legmélyebb bugyraiba, azért, hogy meséljünk arról, ami megbénít bennünket, és ami a továbblépés igényét támasztja bennünk – mind a szerzőben, mind az olvasóban. Másrészről a díjak egyfajta terhet is jelentenek, mert nem mindig könnyű megfelelni mások hozzánk fűződő elvárásainak, s ezek a mások azok, akik a díjakat odaítélik.

1749: A regény témája az 1990-es években lezajlott szerb–horvát háború. A kilencvenes évek egyszerre tűnnek távolinak és közelinek is számunkra, akik a délszláv térségben élünk, mert sok tragédia és konfliktus maradt megoldatlan, feldolgozatlan. Hisz-e az irodalom gyógyító erejében?

IB: Hiszek benne, és hiszem, hogy engem is az irodalom mentett meg. A művészettel való mindennemű foglalkozás legmélyebb lényege a gyógyítás és a gyógyulás – a művészet által ugyanis megmagyarázzuk a világot, amelyben élünk: az emberek közötti kapcsolatokat, a különféle érzelmeket, de még a teljességgel megmagyarázhatatlan jelenségeket is, mint amilyen például a háború. A háború annyira értelmetlen, hogy az ember csakis a vallás vagy a művészet segítségével tud megbékélni azzal a körülménnyel, hogy megélte, túlélte a háborút, és hogy ezek után is élnie kell valahogyan. Engem és sokakat másokat is, akiknek efféle gyógyulásra van szükségünk, a művészet involvál. A felismeréseken és „elmozdulásokon” való osztozás révén, amelyhez a jó irodalom vezet minket, megvalósulhat a megbékélés.

1749: Hogyan éli meg a jelenlegi állapotokat Horvátországban és az ex-jugoszláv térségben, javul-e a helyzet a nemzeti alapú türelmetlenség tekintetében?

IB: Csak egyet mondok: a koronavírus-járvány kitörése okán Horvátország és Szerbia között már hat hónapja nincs az égvilágon semmilyen tömegközlekedés, se vonat, se busz, se repülő. Pedig az összes többi szomszédos országgal mindvégig volt és van, olyan-amilyen. Ez szemmel láthatólag senkit sem zavar, és senkinek sincs ezzel semmi gondja. Habár időnként úgy tűnik, hogy felülemelkedtünk a kilencvenes évek traumáján, tény, hogy a választási kampányok idején a régióban még mindig az a diskurzus tarol leginkább, amely félelmet kelt bennünk a „másik oldalon” levőktől.

1749: A nemrég napvilágot látott, 100% pamuk (100% pamut) című novellagyűjteménye tizenöt történetet tartalmaz a horvátországi nők életéről. Ezek a történetek olyan hősnőket mutatnak be, akik nem illeszkednek a meglévő rendszerbe, vagy ha be is illeszkednek, akaratuk ellenére teszik. Hogyan látja a nők jelenlegi helyzetét Horvátországban?

IB: A társadalom bizonyos szegmenseiben valamivel jobb a helyzet, mint korábban, más területeken viszont fennáll a veszélye, hogy visszazuhanunk a jugoszláv korszak előtti szintre. Nagyon erős konzervatív áramlatok igyekeznek megszüntetni a nők választójogát. Különös szokások terjedtek el némely imacsoportok köreiben, amelyeknek a tagjai az egyház sugallatára odaállnak a kórházak elé, és elállják az egészségügyi ellátásra érkező nők útját. A statisztikák szerint továbbra is a nők végzik a legtöbb házimunkát, annak ellenére, hogy munkahelyük is van, s a nők elleni erőszak évente több tucatnyi életet vesz el. Nagyon sok itt még a tennivaló.

1749: Az Ön esetében mely témák, motívumok és érzések követelik meg a regény formáját, melyek a novelláét, s mi az, amit a költészet számára tartogat?

IB: A regény műfaját akkor választom, ha egy téma elég hosszú ideig foglalkoztat, legalább néhány éven át, s így tudom, hogy ki kell írnom magamból, meg azt is tudom, hogy legalább kétszáz oldalon át kitartok majd mellette. A novellában az idő dimenziójából kiragadott hangulat vagy esemény kerül előtérbe, amely önmagában megállja a helyét, és amely egyfajta figyelmeztetésképp, paradigmaképp, apró univerzáliaképp valami szokatlan dolgot fed fel előttünk. A versek pedig az érzelmi felismerések felvillanásai, amelyeket néhány szilárd, tiszta s mégis kissé különös vonással kell megfesteni. Számomra a költészet mindenekelőtt a világ mélységeibe való betekintés ajándéka.

1749: Min dolgozik jelenleg?

IB: Befejeztem az új regényemet, amely a Sinovi, kćeri (Fiaim, lányaim) címet viseli, és várhatóan októberben jelenik majd meg. Három történet a fogság három fajtájáról, a mozgásképtelen lányról, a saját testében rabságban élő fiúról és egy anyáról, akit a patriarchátus annyira eltorzított, hogy a szeretete halálos. Leginkább a nemzedékeken átívelő családi erőszakról szól ez a történet, és annak szükségességéről, hogy megjelenjen valaki, aki megállítja ezt, s így megnyugváshoz juttatja az ősöket, és jövőt teremt az utódoknak. Arról, hogy meg kell próbálnunk megérteni a család egyetemes boldogtalanságát.