Sosem késő elkezdeni - üzeni az irodalomba 54 évesen berobbanó Karin Smirnoff pályája, aki a Jana Kippo-könyvek elsöprő nemzetközi sikere után most Stieg Larsen Millennium-sorozatát folytatja. Patat Bence beszélgetett vele a Kippo-sorozat és a valóság kapcsolatáról, helyesírásról és a magyar vidékről.
1749: Nem gyakran fordul elő, hogy egy író ötvennégy évesen jelenteti meg az első regényét, és világra szóló sikert arat vele. A te pályádról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy átlagos volna. Fényképész végzettséggel rendelkezel, utcai büfét üzemeltettél, dolgoztál újságíróként, de tanultál többek között kreatív írást is. Észak-Svédországban egy faárugyárat is igazgatsz. Miért nem kezdtél el írni korábban? Talán úgy érezted, hogy (élet)tapasztalatokat kell még gyűjtened, vagy egyszerűen csak a tökéletességre törekedtél, mint az a kisgyerek, aki hároméves koráig meg sem szólal, majd bonyolult szerkezetű mondatokban kezd el beszélni?
Karin Smirnoff: Alapvetően úgy gondolom, hogy a tapasztalatok megkönnyítik az írást, bár már fiatalkorom óta írok. Az első „íróképzőt” huszonévesen végeztem el, azzal a szándékkal, hogy írni fogok, de közbejött egy s más. Többek között három gyerek, más munkák és tanulmányok.
Már néhány éve működött a faárugyárunk, amikor elkezdett hiányozni az írás. A gyerekeim már elég nagyok voltak ahhoz, hogy hosszabb ideig kibírják nélkülem, és úgy döntöttem, hogy beiratkozom egy kétéves kreatívírás-képzésre. Az első félévben írtam meg az Elmentem az öcsémhez című szöveget. A trilógia harmadik része pedig azon a tavaszon jelent meg, amikor a képzés véget ért.
Az élet óriási dolog. Rengeteg érdekes dologra áldozhatjuk az időnket. Az írás nem önmagáért való cél, hanem egy nagyobb egység része.
1749: Milyen egységre gondolsz? Mindig is tudtad, hogy írni fogsz, és többet szentelsz majd magadból és az idődből az irodalomnak?
KS: Az írás más kreatív tevékenységek, például a festés, a fényképezés, az építés, a növénytermesztés és egyebek közé tartozik. Az írásnak sok tekintetben megvan a maga szerepe. Önreflexióra és az összefüggéseken való elgondolkodásra késztet. A szövegek ugyanakkor másokra is hatással vannak, ahogy a maga módján minden művészet. Számomra mindig is magától értetődő volt, hogy írok, az viszont nem, hogy az írásaim meg is jelennek. Hálás vagyok azért, hogy így alakult, és hogy az írás mellett nem feltétlenül muszáj más tevékenységekből eltartanom magam.
1749: Szerinted mi lehet a Jana Kippo-trilógia sikerének kulcsa? Az általad bemutatott világ nagyon sötét (még ha emellett bizonyos könnyedség vagy elevenség is rejlik benne), ami talán sokakat eltántorít az olvasástól.
KS: Azt hiszem, hogy a Kippo-könyvek sikere több tényezőnek köszönhető. Bár a nyelvezetük kezdetben talán furcsának tűnik, mégis könnyen olvashatónak bizonyul, azok számára is, akik nem olvasnak sokat. Takarékosan bánik a melléknevekkel és a határozókkal, ami miatt az értékelés és a minősítés az olvasóra hárul. A képek az olvasó fejében születnek meg, nem pedig azáltal, hogy én mint szerző mindent elmagyarázok.
Való igaz, hogy a témák súlyosak, de sok ember általános traumáihoz és sorsához kötődnek: van szó az erőszakról, a hatalomról, az alulfizetett munkákról, a vidékről, a családról, a szerelemről, az élvezeti szerek fogyasztásáról, és így tovább. A főszereplő, janakippo [szándékosan egybeírva, kisbetűvel – a szerk.] egyszerre kemény és lágy. A saját útját járja, és a destruktív, mélybe húzó családi mintát valami kreatívvá próbálja átfordítani. Bár mogorva és esetlen tud lenni, könnyű szeretni. Szurkolunk neki, szeretnénk, ha jól alakulna a sorsa.
A könyveket erőteljes dinamika is jellemzi, soha nem stagnálnak. És a sok nyomorúság közepette a humor is jelen van, ami fontos összetevője annak, hogy az olvasó el tudja viselni a sok nyomorúságot.
1749: Sok olvasó kíváncsi arra, hogy az írásjelek közül miért csak a pontot használod, és a neveket miért írod egybe, nagybetűk nélkül. Én olvasóként úgy éreztem, hogy ezzel egyfajta száraz, érzelemmentes stílus megteremtése lehet a szándékod. Ez volt a célod, vagy más járt a fejedben?
KS: Már a kilencvenes években elkezdtem kísérletezgetni a Kippo-nyelvezettel, és egy fél könyvre való kéziratot megírtam, de az élet közbeszólt. Többek között megszülettek a gyerekeim. Amikor elkezdtem írni az Elmentem az öcsémhez történetét, az a szöveg járt a fejemben, és emlékeztem rá, mennyire jó érzés volt „csak úgy” írni, mit sem törődve írásjelekkel és nyelvtani szabályokkal. Ekkor valami alapvetően fontos dolog történt a nyelvvel. De a fő ok tulajdonképpen az volt, hogy nem tudtam jól gépelni, és minden fölösleges jelet igyekeztem elkerülni.
1749: Van-e hasonlóság közted és Jana Kippo között azt leszámítva, hogy (majdnem) ugyanott laktok, és mindkettőtöknek van egy öccse? Előfordult-e, hogy hertsångeri ismerőseid magukra ismertek egy-egy szereplőben, noha a karakterek bizonyára a te képzeleted szüleményei? És mit szólt az öcséd a regényekhez?
KS: A regénybeli Smalångerhez azt a falut vettem alapul, ahol élek. Az embereket viszont teljesen lecseréltem. Senki sem ismerhet magára a szereplőkben, leszámítva talán az autóban élő férfit, aki viszont már nem él.
Az öcsémmel, Perrel jó a kapcsolatom, de a könyvben szereplő Öcsit egyáltalán nem róla mintáztam. Per és anyám is elolvasta a kéziratot megjelenés előtt. Anyám örült és büszke volt, Per pedig úgy vélte, hogy lenne mit javítanom a helyesírásomon és a központozásomon.
1749: A könyveidben fontos szerepet játszik Észak-Svédország. Ez a magyarok túlnyomó többsége számára távoli és kissé egzotikus világ, holott az ott élő emberek is hasonló gondokkal küzdenek, és sorsuk is hasonló a miénkhez. Mi nyűgöz le ebben a világban téged, aki csaknem egész életedben itt éltél?
KS: Bármerre vagyunk is a világban, az emberek szükségletei nagyon hasonlók, az egzotikusabb helyeken is. Számomra Észak-Svédország több okból is érdekes vidék. Részint azért, mert itt lakom, a szüleim is innen származnak, de leginkább azért, mert ez a hely, ez a falu gyerekkorom tája. Ezért hosszú ideje gyűjtöm a történeteket, az olyan részleteket, amelyeket az alkalmi látogatók nem vesznek észre, és amelyeket felhasználhatok az írásaimban.
1749: Van-e kötődésed a svédországi finnekhez és vagy a számikhoz?
KS: Az apám oldalán a korábbi generációk a svédet, a meänkielit [a Tornio-völgyi finnt – a szerk.], a számit és helyi dialektusokat, például az överkalixit is használták. A Tornio völgyében, ahonnan apám származik, régen sok nyelv keveredett. Mára már nagyrészt csak a svéd maradt.
1749: Most az eredetileg Stieg Larsson által trilógiának szánt, majd David Lagercrantz által folytatott Millennium-sorozat újabb részeinek írására összpontosítasz. Vannak-e más, régen dédelgetett terveid? Esetleg visszatérsz majd Smalånger lakóihoz?
KS: Tervezek egy negyedik Kippo-könyvet, előbb viszont meg kell írnom egy színdarabot és a Millennium kilencedik kötetét. De vágyom rá, hogy újra találkozzam Jana Kippóval!
1749: Mit vagy milyen műfajt olvasol szívesen? Megemlítenél-e egy vagy több olyan könyvet, amelyet akár gyerekként, akár felnőttként fontosnak tartottál
KS: Leginkább regényeket és verseket olvasok. Az elmúlt években az egyik olyan író, akit nagyon nagyra értékelek, Kristóf Ágota vagy Agota Kristof. Magyarországról származott, de Svájcban élt száműzetésben, és franciául írt. Talán ez az egyik oka annak, hogy szűkszavú, könnyen olvasható, ugyanakkor misztikus nyelvezetet használt. Gyerekként mindent elolvastam, ami a kezembe került, a felnőtteknek szóló könyveket is. Az olvasás mindig is fontos volt a számomra.
1749: Van-e kapcsolatod Magyarországgal? Jártál-e valaha Magyarországon? Reméljük, az olvasóknak lesz majd alkalmuk személyesen is találkozni veled valamilyen irodalmi fesztiválon vagy rendezvényen!
KS: Sajnos még sosem jártam Magyarországon. Az országra vonatkozó ismereteimet nagyrészt a médiából, a kultúra és a történelem révén szereztem. De nagyon örülnék, ha eljutnék oda. Persze Budapestre is, de leginkább vidéken szeretnék utazgatni.