Hogy kicsoda? – tették fel alighanem a világ számos szerkesztőségében a kérdést, mikor kiderült, hogy idén a Zanzibárban született, szuahéli anyanyelvű, de a hatvanas évek óta Angliában élő és angolul író Abdulrazak Gurnah kapta a 10 millió svéd koronával (353 millió forinttal) járó irodalmi Nobel-díjat. Gurnah ugyanis még szűkebb élőhelyén, az Egyesült Királyságban sem tartozik az agyonhájpolt, díjakkal teliszórt, agyonfordított szerzők közé. Egyetlen díját (a Radio France International „Termoin du Monde”-díját) húsz éve kapta a 2001-es By the Sea-ért, a kánonállító irodalomtörténetek ritkán emelik ki a posztkoloniális írók sorából, magyarra egyetlen sora sem fordult le (németre, franciára, olaszra és spanyolra 3-4 regénye igen), nevét az MTMT-be vagy a Matarkába beütve pedig süket csönd fogad minket. Még saját kiadója, Alexandra Pringle is így fogalmazott: „Ő az egyik legnagyobb élő afrikai író, és soha senki sem vett róla tudomást. És ez kicsinál. Tisztára kicsinál.”

Pedig a jemeni és kenyai felmenőkkel rendelkező, a borzalmas következményekkel járó 1964-es zanzibári forradalom után 1968-ban a volt anyaországba menekülő Gurnah a posztkoloniális irodalom minden oldalán jelen van: kutatóként elsősorban indiai, karibi és afrikai irodalommal és posztkoloniális diskurzussal foglalkozik (ironikus, hogy két kedvenc kutatási alanyával, Wole Soyinkával és V. S. Naipaullal végül Nobel-kollégák lettek), két afrikai esszéantológia szerkesztőjeként sokat tesz az afrikai irodalom kétosztatúságának megszüntetéséért (ti. hogy az afrikai irodalomból fogalmából ne zárják ki Észak-Afrikát), ironikus módon pedig tizennégy évvel azután, hogy szerkesztésében jelenik meg a Cambridge Companion to Salman Rushdie, beelőzi örök esélyes nagy példaképét a Nobel-díjasok sorában. (Tanulságos, hogy a Ladbrokes fogadóiroda oddslistájára Gurnah idén egyáltalán nem került föl – Rushdie győzelmét 50:1-hez adták.)

Mindeközben az akadémikus nem öli meg benne az írót: egymás után írja regényeit menedékkérőkről, két világ közt ragadtakról, kiszakítottakról, meg-nem-érkezettekről és be-nem-fogadottakról: ne feledjük, nem sokkal azután, hogy testvérével turistavízummal Nagy-Britanniába érkeznek, hangzik el minden idők leghírhedtebb brit szónoklata: a konzervatív Enoch Powell szélsőségesen bevándorlásellenes „rivers of blood”-beszéde, mely ilyen passzusokat tartalmaz: „„ebben az országban 15-20 éven belül a feketék fogják tartani az ostort a fehérek felett”.

Gurnah, aki csaknem húsz év után az első afrikai díjazott (legutóbb, 2003-ban J. M. Coetzee nyert), ostortartás helyett az írást választja, és negyedik regényével, az 1994-es Paradise-szal hívja fel igazán magára a kritikusok figyelmét. Ekkor kerül a legközelebb egy igazán nagy díjhoz: a Booker rövidlistájára is fölkerül, de a skót John Kelman megelőzi. Azóta hat regénye jelent meg, és a legutóbbi, a 2020-as Afterlives is kiváló kritikákat kapott – de jelöléseket nem. Úgy tűnt, az irodalmi díj nem a nemrég kenti egyetemi katedrájáról nyugdíjba vonult Gurnah műfaja.

Aztán ma felkapaszkodott Freddie Mercury mellé a leghíresebb zanzibáriak trónjára.