2024 nyarán újabb két kötet jelent meg az Európa Kiadó gondozásában Abdulrazak Gurnah-tól, és ezzel Gurnah munkásságának egy másik érdekes vetületével is megismerkedhet a magyar olvasó. Míg

az eredetileg 2005-ben megjelent Cserben hagyás Gurnah jól ismert kelet-afrikai történeteit folytatja, addig az először 2011-ben kiadott Az utolsó ajándék már a bevándorlóélményt feldolgozó diaszpóra-irodalom körébe tartozik,

 ahogy az idén magyarul ötödikként megjelent A tengernél című kötet is.

A 2021-ben nagy meglepetésre irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett zanzibári-tanzániai Gurnah alapos kutatásra épülő, a gyarmatosítás örökségét és a gyarmati erőszak sokszor rejtve maradó aspektusait feldolgozó regényei általában bonyolult, generációkon átívelő emberi kapcsolódásokra, szerelmekre, testvéri és baráti viszonyokra épülnek. Az egyén helye, szerepe és lehetőségei a mindent elsöprő társadalmi és történelmi változások súlya alatt különösen foglalkoztatják Gurnah-t – még akkor is, ha esetenként hajlamos elbeszélői stílusát túlságosan is alárendelni oktatói szándékának. Ahogy Cserben hagyás című regényében is megfogalmazza, művei „[a]rról szól[nak], hogy egyetlen történet miképp tartalmaz sokat, és hogy nem hozzánk tartoznak, hanem részei korunk véletlenszerű áramlatainak, meg arról is, hogyan kerítenek hatalmukba és tartanak örökre fogva bennünket a történetek.” (159) Ennek ellenére témájukban, szerkezetükben és elbeszélő módjukban rendkívül különbözőek – nincs ez másként a jelen recenzió tárgyául szolgáló két regény esetében sem.

A Cserben hagyás két, a (kelet-)afrikai gyarmatosítás szempontjából jelentős idősíkon játszódik. A brit Martin, és a Tanzániában, az Indiai-óceán partján fekvő kisvárosban élő Rehana szerelme 1899-ben indul rendhagyó körülmények között. Ez az az év, amikor Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregénye nyomán az éppen fénykorát élő brit gyarmati birodalom szembesül az imperializmus és a gyarmatosítás mindkét felet – az elnyomókat és az elnyomottakat is – dehumanizáló működésével. Nem véletlen, hogy 

néhány brit birodalmi tisztviselő nyíltan beszél arról a szerintük elkerülhetetlen tudományos tényről, hogy az őslakosok szükségszerűen elsorvadnak, amikor összetalálkoznak a civilizációval.

Így Martin és Rehana románcát sem tudják másképp értelmezni, mint annak a bizonyos szexuális illendőségnek az áthágásaként, ami végül a románc tragikus végét is okozza. A regény második részében az 1950-es és 1960-as években találjuk magunkat, a függetlenedés kapujában álló Zanzibárban. Az ebben a részben főszerepet kapó Rashid, akinek történetét egészen gyerekkorától kezdve követheti az olvasó, valahogy sohasem illik bele a környezetébe: mind álmai, mind tehetsége más, talán nagyobb színpadon játszódó életre teszik hivatottá. Rashid 1963 júliusában, pontosan egy évvel a zanzibári forradalom kitörése előtt ösztöndíjat nyer Londonba, ahonnan aztán soha többet nem tér haza.

Londonban azt is megtanulja, hogyan éljen mellőzöttként

és hogyan válik kimondhatatlanná a gyökértelenség az idegenség tapasztalata: „Nincsenek eszközeim arra, hogy leírjam azt az erős mérget, amely átitatja a menekülés meg az otthontalanság tapasztalatát…” (260) Persze a legtöbb bevándorlóhoz hasonlóan Rashid is lassan új életet épít magának a birodalmi fővárosban, ahol a teljes idegenség érzését apránként az elviselhető idegenség érzete váltja fel. A regény végére körbeér Martin és Rehana szerelmi története, és értelmet nyer a két, látszólag különálló kisregény kapcsolódása is. A végére egészen gördülékennyé válik a szöveg, ugyanakkor mégis túlságosan töredékes és aránytalan a történet ahhoz, hogy teljes egésszé álljon össze, ahogy ahhoz is, hogy Rashidon kívül az olvasó igazán megismerhesse a karaktereket.

A Cserben hagyással nagyjából egyidőben magyarul megjelent kötet, Az utolsó ajándék sejtelmes nyitómondattal indul bizonyos zavargásokról és Gurnah-tól kissé szokatlan módon egy nagyon is hétköznapi, emberi eseménnyel: egy betegség történetével. A szülők, Abbas és Maryam, valamint gyerekeik, Jamal és Hanna/Anna titkokkal és fájdalmas elhallgatásokkal teli története Gurnah egyik legjobban sikerült regénye, mely nem csak hitelesen, hanem olvasmányosan és remek történetvezetéssel beszél a bevándorlóélményről. A vélhetően Zanzibárról, de legalábbis Kelet-Afrikából származó Abbas élethosszig tartó titkolózása és a csecsemőként elhagyott Maryam teljes gyökértelensége gyermekeik életére is kihat. Az egész család el van veszve: nincs egy biztos kiindulópont a saját élettörténetükhöz, azt „tétovázások és elhallgatások akaszt[ják] meg.” (55) Míg Hanna saját nevét az angolosabb Annára változtatva teljesen elutasítja bevándorló gyökereit, bátyja, Jamal doktori disszertációt készül írni a bevándorlók nehézségeiről, miközben tisztán látja, hogy az általa elemzett grafikonok és számadatok mögött láthatatlan emberi sorsok húzódnak meg. Érdekes, hogy a két gyerek teljesen különböző életutat választ: Anna betagozódna a brit társadalomba, Jamal pedig szeretné megismerni azt a történetet, amit apja soha nem mondott el nekik teljes egészében.

A regény egy másik központi témája a brit identitás mibenléte,

 ami leginkább Hanna és Jamal generációjának létkérdés. Ahogyan a két gyerek cseperedik és egyre többször kerülnek kellemetlen interakciókba szűkebb és tágabb közösségükkel, lassan megértik, hogy egy olyan egyszerű mondat mögött is, mint hogy „brit vagyok” rengeteg jelentés, mélyebb réteg és elhallgatott indulat rejtőzik. Hanna, akire fehér brit barátjának családja csak „dzsungelszépségként” (137) hivatkozik, szinte már elkeseredetten próbál beilleszkedni választott közegébe, még akkor is, amikor leendő apósa Kiplingtől, Conradtól és Forstertől származó gyarmati tapasztalataival traktálja – vőlegénye pedig egy ritka őszinte kifakadásában kifejti Hannának, hogy nem kér többet abból a „gennyedző drámából” és „reménytelen melodrámából” (267), ami a lány egész családtörténetét jellemzi. Jamal ezzel szemben valamennyire sikeresen fordítja át a kutatása során használt statisztikákat számára is hiteles személyes történetekké, s végül el is jut arra a következtetésre, mely talán a legtalálóbban megfogalmazza a két világ között rekedtség mibenlétét, s egyben Gurnah életművének központi témáját is: „Milliónyian vannak ilyenek, milliónyian vagyunk, akik nem teljesen tartoznak ahhoz a helyhez, ahol élünk, de akik számtalan bonyolult módon oda is tartozunk.” (103)

Ahol a Cserben hagyás helyenként izzadtságszagú és akadozó volt, ott Az utolsó ajándék gördülékeny, lebilincselő és többnyire jól megírt történet. Előfordul, hogy a múlt és jelen közötti mozgások ügyetlenek és váratlanul érik, esetleg összezavarják az olvasót, de a karakterek érdekesek, emberiek, jól megírtak, és ami a legfontosabb, nem válnak súlytalanná a történelem viharában. Talán mivel a diaszpóra-élmény közelebb áll Gurnah saját valóságához, ő sem veszik el a történelmi regény sodrában, nem hagyja, hogy az a világ, amit alapos kutatómunkával összerakott, felülírja az irodalmi elbeszélőmód szükségleteit. Ahogy recenzióm elején is említettem, Az utolsó ajándék Gurnah eddig magyarul megjelent regényei közül a legjobb – pont emiatt is nagy kár, hogy Csuhai István magyar fordítása sok helyen döccen. Gurnah legnagyobb írói erénye egyébként nem a nyelvi lelemény: általában letisztult, semleges nyelven ír, ugyanakkor Csuhai fordításában sokszor hallja az olvasó az eredeti angol mondatszerkezetet a szaggatott magyar mondatok mögött. És bár ez helyenként megzavarja az olvasást, Gurnah történetvezetésén nem ront: valóban felüdülés olyan regényt olvasni tőle, mely az adott történelmi pillanat aprólékos felépítése mellett megfelelő teret ad a szereplők kibontakozásának és egyéni történeteinek is.

Adulrazak Gurnah: Az utolsó ajándék. Fordította Csuhai István. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2024. 322 oldal, 5499 forint.

Abdulrazak Gurnah: Cserben hagyás. Fordította Greskovits Endre. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2024. 344 oldal, 5999 forint.