2021-ben nagy meglepetésre a szélesebb olvasóközönség számára szinte teljesen ismeretlen zanzibári származású, de az 1960-as évek óta Nagy-Britanniában élő Abdulrazak Gurnah kapta az irodalmi Nobel-díjat. A gyarmatosítás, a bevándorlólét, a kultúrák közötti kibékíthetetlen ellentétek és mindennapi nehézségek ábrázolását írói életműve középpontjába állító szerző magyar megjelentetését az Európa Kiadó vállalta magára. Kissé talán rendhagyó módon elsőként Gurnah legfrissebb, angol nyelven 2020-ban megjelent regényét, az Utóéleteket tarthatja kezében a magyar olvasó, a kiadó ígérete szerint pedig hamarosan érkezik a szerző talán legismertebb regényének, az 1994-ben megjelent, Booker-díjra is jelölt Paradise-nak a fordítása. Bár felmerülhet az olvasóban, vajon miért nem a klasszikusabb, a posztkoloniális irodalmi kánonba jobban beépült Gurnah-regényekkel indít a kiadó, nehéz lenne a szerző életművében más olyan regényt találni, amely a kelet-afrikai gyarmatosítás egyéni és kollektív emlékezetének ilyen átfogó, bár helyenként tankönyvízű leltárát tudja nyújtani.

Az Utóéletekben Gurnah a történelmi regények bevett módszeréhez nyúlva mozaikszerűen, a szereplők egymással hol összetalálkozó, hol széttartó életén keresztül mutatja be Német Kelet-Afrika alig néhány éves, de annál véresebb történetét. A regény egyik erőssége, hogy igyekszik minél tágabb panorámaképet festeni arról, hogy a tizenkilencedik–huszadik század fordulóján Tanzániában élő különböző származású, de többnyire muszlim vallású emberek életét hogyan változtatta meg akár láthatatlan módokon a nyugati hatalmak utolsó nagy versenyfutása Afrikáért. Az európai vagy tágabb értelemben vett nyugati olvasó számára nehéz elképzelni, hogy miközben az I. világháború jelentős, iskolákban is oktatott eseményei zajlottak, a világnak ezen a távoli csücskén ugyanúgy háborúban álltak egymással a nagyhatalmak, ami kisebb-nagyobb mértékben megjelenik a regény főszereplőinek életében is. Mivel a különböző karakterek életébe más és más mértékben nyerünk bepillantást, nehéz meghatározni, van-e a regénynek valódi főszereplője, esetleg családregényről beszélhetünk-e. A történet középpontjában nagyrészt a gyönyörű, de csendes és elnyomott Afiya, valamint szerelme, az egykor a német gyarmati hadseregben szolgáló bennszülött gyalogos (ún. aszkari), Hamza áll – mindenki más hozzájuk kötődik a regényben.

Apafiguraként jelenik meg a gudzsaráti és afrikai felmenőktől származó Khalifa, aki feleségével befogadja és felneveli a gyermek Afiyát, majd később, a leszerelése után nincstelenül a városba érkező Hamzát is magához veszi. Rövid ideig szintén Afiya apapótléka a jóval idősebb, németek közt nevelkedett bátyja, Ilyas, aki Hamzával ellentétben önszántából dönt úgy, hogy csatlakozik a német gyarmati sereghez, s az olvasóhoz hasonlóan csak a regény legvégén tudja meg a családja, hogy mi lett a sorsa. Részben emiatt a korai veszteség miatt nevezi majd Afiya és Hamza közös gyermekét szintén Ilyasnak, akinek végül az 1960-as években egy NSZK-ba szóló ösztöndíjjal nyílik lehetősége felkutatni elveszett nagybátyja nyomait. Hamzát leszámítva, akinek kiképzését, furcsa barátságát egy német tiszttel, menetelését a Schutztruppéval és leszerelését végigköveti a történet, kevés szereplőt érint közvetlenül a háború. Gurnah számára sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak azok az egyszerű, hétköznapi sorsok, melyek a nagy háborús események árnyékában zajlanak.

Ez pedig különösen fontos egy olyan régió esetében, mely eddig szinte teljesen láthatatlan volt mind az olvasóközönség, mind pedig a kritika számára. Leszámítva egy-két világhírre szert tevő szerzőt (mint a kenyai Ngũgĩ wa Thiong'o) vagy egész világ figyelmét felkeltő témát (mint a ruandai népirtás), Kelet-Afrika még a posztkoloniális irodalmon belül is marginálisnak mondható. Gurnah munkássága ilyen szempontból is kuriózum: rajta kívül alig találunk olyan szerzőt, aki a kelet-afrikai gyarmatosítás vagy a rövid életű német gyarmati birodalom afrikai szempontú bemutatásával foglalkozna. Érdekesség, hogy egy évvel az Utóéletek eredeti angol nyelvű kiadása előtt, 2019-ben jelent meg az etióp származású Maaza Mengiste Booker-rövidlistára is felkerülő The Shadow King című regénye, mely az olaszok 1935-ben Etiópia ellen indított háborúját helyezi cselekménye középpontjába – ez volt az egyik utolsó nagy gyarmatosító háború. Gurnah-val ellentétben viszont Mengiste szűkebb fókusszal dolgozik: kimondottan a háború etióp harcosaira, azon belül is a történelemből szinte teljesen kihagyott női katonákra koncentrál. Kulturális szempontból mindkét regény óriási űrt tölt be, amelynek súlyát Gurnah is érezhette. Talán ezért is szeretett volna egyszerre egyéni sorsokat bemutatni és részletgazdag, szinte történelemkönyvbe illő leírást adni a kelet-afrikai gyarmatosításról. Emiatt viszont nehezen indul a regény, és nagyon könnyű már az első oldalakon elveszni a családi viszonyok és a magyar olvasó számára teljesen idegen kultúra leírásai között. A kötet gazdagon lábjegyzetelt, ami bár megtöri az olvasás ritmusát, nagyon is szükséges, és a fordító, Neset Adrienn komoly és alapos háttérmunkáját dicséri. Amennyire szükségesnek tűnik azonban a lábjegyzetelés és a szereplők neveinek megmagyarázása a regény végén, annál nehezebben befogadható Gurnah folyamatos ugrálása a szereplők hétköznapjai, valamint a háttérben zajló háborús események kronologikus, szenvtelen, sokszor didaktikusnak ható leírása között. Az olvasónak mindaddig semmitmondó információ, hogy pontosan mennyi ember halt meg a Maji-maji-lázadásban, amíg nem kötődik hozzá egy egyéni történet, vagy ha nem épül be a főszereplők életébe valamilyen formában. Tulajdonképpen ez az Utóéletek fő gyengesége is: hogy az önmagukban érdekes és érzékenyen megírt egyéni sorsok és a háttérként szolgáló száraz történelmi tények nem érnek össze. Utóbbiak nyilván így is befogadhatók és értékesek a világ eldugott zugainak történelme iránt érdeklődő olvasók számára, de kérdés, mekkora irodalmi értékük van. Ilyen szempontból Gurnah könyve erősen eltart a fent emlegetett etióp Mengiste regényétől, akinek szövege sokszor kimondottan lírai, és oly módon tudja bemutatni az olasz invázió történetét etióp és olasz fokalizátorain keresztül, hogy az olvasónak nem kell kitekintenie a regény világából egy-egy történelemóra erejéig.

Az Utóéleteket viszont nem az irodalmi szöveg szépségéért olvassuk, és éppen ezért nehéz is különösen jól megírt részeket idézni belőle. Ez egyáltalán nem a magyar fordítás hibája, annak ellenére, hogy a szöveg néhol megakad, és helyenként érezhető rajta némi sietség, átgondolatlanság. Ez általában ott jellemző, ahol Gurnah szövege sem a megszokott angol szintaxist követi: a magyar fordítás itt néhol túlságosan is ragaszkodik az eredetihez. Aztán vannak csak némi nehézség árán értelmezhető vagy a regény egészére nézve furcsának ható megoldások is. Csupán a magyar fordítás birtokában például nehezen értelmezi az olvasó ezt a Hamza egyik háború utáni rémálmát leíró mondatot: „Kiáltásokat hallott, ütések záporoztak, és a távoli dombokról áttetszően vörös zsigerek hömpölyögtek” (204; eredetiben: „There were shouts, blows and distant hills overflowing with translucently red viscera” [150]). Bár talán ha a zsigerek szó helyett a beleket vagy akár belső szerveket használja a fordító, az olvasó hamarabb asszociál a Hamza rémálmaiban megjelenő kiontott belekre, mint a poszttraumás stressz egyik vizuális megjelenési formájára, igazán nem a magyar fordítással van a probléma. Gurnah mintha helyenként megpróbálná egyébként viszonylag kopár és szenvtelen prózáját kicsit poétikusabbá tenni, de az eredmény általában ügyetlennek és furcsának hat, ráadásul meg is töri a szöveg ívét. Szintén Hamza belső lelki folyamatait írja le ez a rövid rész: „sok évvel ezelőtt pontosan itt szembesültem a gyávaságommal és a félénkségemmel, amelyek úgy fénylettek, mint hányás a padlón” (255). Neset Adrienn fordítása teljesen helytálló tartalom és regiszter szempontjából is, és talán a hányás rendhagyó hasonlata még működhetne is, ha nem érné meglepetésszerűen az olvasót, és nem lógna ki ennyire erősen a szöveg egészéből – így viszont muszáj valamiféle rosszul sikerült stilisztikai kísérletként értelmezni.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha nem a szöveg szépségéért olvasunk Gurnah-t, vajon megmenti-e a regényt az a tény, hogy ő a kelet-afrikai német gyarmatosítás egyik első és egyetlen krónikása? Ahhoz, hogy igazán megértsük az Utóéletek jelentőségét és a regény minden hibája ellenére Gurnah írói nagyságát, egészen az utolsó bekezdésig kell várnunk (vigyázat, spoiler következik!). A könyv utolsó néhány oldala az ifjabb Ilyas nyomozásáról szól, aki végül megfejti nagybátyja sorsának rejtélyét. Aszkaris múltja után az idősebb Ilyas Németországban próbál szerencsét, ahol feleségül vesz egy német nőt és idővel együtt menetel a náci párt gyarmatok visszaszerzésére szakosodott szervezetével. A sors iróniájaként végül a náci faji törvények megszegése miatt koncentrációs táborba kerül, ahova fia is önként követi. Bár Afiya soha nem találkozik többé szeretett bátyjával, akit elragadnak a történelem egymást követő háborúi, Gurnah narrációján olyan emberség csillan át, mely képes egészen más keretbe helyezni Kelet-Afrika véres egyéni és kollektív emlékezetét: „Tehát azt biztosan tudjuk, mondta Ilyas a szüleinek, hogy valaki szerette annyira Ilyas bácsit, hogy egy koncentrációs táborba, a biztos halálba is utánament, hogy ne legyen egyedül” (373)

Abdulrazak Gurnah: Utóéletek. Fordította Neset Adrienn. Budapest, Európa, 2022. 384 oldal, 4399 forint