1749: Kiskoromban mindig azt hittem, az olyasmit nehéz leginkább lefordítani, amit az ember magyarul sem tud – holott a gyöngyös durbincs, a csinvat vagy a bórsav egyjelentésű szavak, bárki fellapozza a szótárat, könnyedén megtalálhatja őket. Azt viszont kevesen gondolnák, hogy azon, hogy „igen”, napokat kellhet gondolkodni, és külön threadet nyitni a WordReference-fórumon. Hogy volt ez?

KG: Egy ilyen regényben olyan sokféle nehézséggel és kihívással találkozunk, hogy talán nem is érdemes fölsorolni, pláne nehézség szerint rangsorolni őket. De valahogy úgy van ezekkel a fordító, mint Guillem Piña, a Vad nyomozók egyik epizódelbeszélője a problémákkal: „Az élet tele van problémákkal, bár azokban az években az élet csodás volt Barcelonában, a problémákat pedig úgy hívtuk, meglepetések.” Ezek teszik izgalmassá a fordítást: egy-egy izzasztó kutatás, fogós probléma elvarrása után kiül az ember arcára a mosoly, kilókkal könnyebbnek érzi magát, és arra gondol, bármivel képes megbirkózni.

Mindenesetre a legmakacsabb vagy legalattomosabb problémák talán azok (nem mintha jellemet vagy szándékot kellene tulajdonítani nekik), amik elsőre logikusnak tűnnek, meg is állnak a lábukon magyarul, de újra meg újra elolvasva őket jelez az ember hatodik érzéke, hogy valami nem stimmel. És ha elég kitartóan kutat, jó eséllyel fölfejt valami extra jelentésréteget, vagy akár egy értelemmódosító finomságot. Ebből a szempontból az ixtles vagy a simonel, amit itt kérdezel, nem tűnik olyan veszélyes kihívásnak, mert első pillantásra is látszik, hogy itt „valami van”. A kontextusból pedig az is gyanítható, hogy szlengről beszélünk. Még a blogomon összegyűjtöttem a műfordító eszköztárát – ami bár bővülhetett az elmúlt kilenc évben, stabil alapnak ma is megteszi –, és akadnak benne szlengszótárak is, ezek akkor nem segítettek.

Itt vetem közbe, hogy a mai műfordítók ebben az értelemben elkényeztetett helyzetben vannak, rengeteg eszközük és lehetőségük van rá, hogy szöveget értelmezzenek, pontosítsanak (kritikai kiadások, hozzáférhető más nyelvi fordítások), vagy akár fölvegyék a kapcsolatot az élő szerzővel (bár sokan nem élnek ezzel a lehetőséggel). Elképzelni sem tudom, egy ilyen komplexitású szöveg fordítása hogyan készülhetett tiszta lelkiismerettel a hetvenes, nyolcvanas években, a (közepesen rossz) papírszótárak, a nehézkes és lassú kommunikáció idejében. Talán több élő kapcsolatot ápoltak akkoriban a műfordítók, de az az érzésem, sok akkori munkára – bármily élvezetesek is, ehhez nem fér kétség – ráférne egy pontosító ráncfölvarrás.

Szóval, ha valami megfejthetetlenbe ütközik az ember, ha már a spanyolos vagy spanyol anyanyelvű barátai is tanácstalanok (esetleg ellentmond egymásnak a véleményük), akkor jön a WordReference mint a végső csodafegyver. És némi beszélgetés után fölsejlik a megoldás, hogy az ixtle tényleg nem növényi szálra utal, hanem egyszerűen (vagyis inkább bonyolultan) azt jelenti: igen. De hogy? A 70-es évek mexikói szlengjében volt egy szófordító trend, az igen a sí visszafelé olvasásával „is” lett, a nem pedig hasonló módszerrel „on”, és ezek bővül(het)tek tovább „is barniz”, „ixtles” stb. Szóval megvan az „igen”, innentől már könnyű menet. Vagy mégsem… Magyarul valahogy nem tódultak a nem és az igen szlengszinonimái, így lett a beszélők jellemzőit a fordításba dolgozva „jessz” az „ixtles”-ből. És kis csalással „faszar” (fasza + szar) a „simonel”-ből (simón + nel: igen + nem), de az már egy másik történet.

1749: Az ember azt gondolja, hogy a fordítás kevés főszabályának egyike, hogy a földrajzi neveknél a tulajdonnevet meghagyjuk eredetiben, a köznevet meg lefordítjuk, a Vad nyomozókban viszont, amennyire én tudom, minden földrajzi név eredetiben szerepel. Hogy jutottál erre, mennyire volt könnyű ezt keresztülverni a szerkesztőn és van- e olyan szöveghely, ahol a nehéz felismerhetőség miatt csikorog a gépezet?

KG: Agile coachként – de pusztán gondolkodó emberként is – jó észben tartanom, hogy egy szokás mellett nem túl acélos érv az „ezt amióta világ a világ így csináljuk”. Természetesen én is az említett megszokás mentén kezdtem fordítani a szöveget, de ahogy „Beindult a csatangolás Roberto Bolaño Vad nyomozók című regényének cselekményében”, úgy sokasodtak a lehetetlen helyzetek, és szembe kellett néznem vele, hogy egy valós problémát kell úgy megoldanom, hogy a regény egészére alkalmazható, koherens szabályrendszert hozok létre, amelyben a pozitív hatások túlsúlyban vannak a kellemetlenségekkel szemben. És ezt még akkor is meg kell tennem, ha ez a szabályrendszer szokatlannak hathat, hiszen végeredményben több pozitív hatása lesz, mint negatív. Nagyon sokat agyaltam rajta, és nehezen, de összeszedtem a bátorságom, hogy szakítsak az – egyébként sok szempontból nem szerencsés – hagyománnyal. És olyannyira kitartottam a döntés mellett, hogy a legutóbbi, földrajzilag jóval kevésbé szerteágazó Piglia-regényben is ennél maradtunk.

A blogon sok más részletre és összecsapó érvekre is fény derül a műfordító dilemmái posztokban, de a döntő pillanatokról talán idézhetem magam itt is. „[A] Josefstädter Strassét még fordíthatnám Josefstädter útnak (de ha nem, akkor kisbetű vagy nagy »magyarul« a strasse?), a Julius Raab Platzot Julius Raab térnek, de mit kezdjek az egybeírt földrajzi nevekkel: Kirchengasse, Landesgerichtsstrasse, Aspernbrücke… A német kultúrkörnyezet közelsége hajlamossá tesz rá, hogy azt higgyük, mindenki tudja, hogy a gasse utca, a brücke híd. Akkor muszáj szétválasztani és fordítani? Megint mondhatjuk, hogy kövessük az általános gyakorlatot, és ne bántsuk ezeket. De ha nem, akkor miért muszáj a spanyol callét, avenidát stb. lefordítani? És (az egyébként kötőjeles) Franz-Josefs-Kaiban a kai jelentése már nem tűnik olyan közkeletűnek, pedig szimplán rakpart, a Rennweget meg aztán tényleg hogy válasszam szét, ha mégis? Ha pedig lefordítom egy út (egybeírt) köznévi részét, mit kezdjek azzal, ha [az egybeírt utcanév] egy metrómegálló neveként is szerepel a szövegben? Azt már csak nem köznevesíthetem. […] az amerikai Jackson Streetet, Reston Avenue-t is nehéz szívvel fordítanám, főleg, hogy nem nagyon szokás. De csak azért, mert az angol és a német nyelv kulturális befolyása nagyobb Magyarországon, mint a spanyolé, már idegenül hatna a plaza, a vía, a glorieta? És a rue, a boulevard? Nem hiszem.” És ezeknél akadtak még különösebb helyzetek, például a héber földrajzi nevekben. Tehát vettem egy nagy levegőt, és „idegenítettem” a földrajzi neveket, vállalva azt a hátulütőt, hogy így elő-előfordult, hogy idegen tulajdonneveket kellett toldalékolnom, vagy elvétve a köztudatba beépült(?) neveket is máshogy fordítottam: például 6th Street lett Hatodik utca helyett. Talán a 21. században már a korábbinál relevánsabb szempont volt az is, hogy „az olvasó tudjon tájékozódni, ha Mexikóvárosba kerül, be tudja járni [a regényben szereplő] utcákat, helyeket”.

Bevallom, egyáltalán nem volt vitatéma ez a döntés Barkóczi Andrással, és az újrakiadáskor sem került komolyan szóba a változtatás. Ha pedig nem 100%-osan következetesen alkalmazott a regényben a szabályrendszer (és tudom, hogy akad néhány kivétel), annak kizárólag az olvasószerkesztők eljáró keze (és részemről az elengedés) az oka.

1749: A Vad nyomozók azon kevés kortárs latin-amerikai regény egyike, amely rövid időn belül két különböző kiadónál, két kiadásban, két borítóval is megjelent, legutóbb 2019-ben, a Jelenkornál. Perfekcionizmusodat ismerve aligha annyiból álltak az újrakiadás előkészületei, hogy leakasztottad a „Vad nyomozók végleges.docx”-et a megfelelő mappából, és vártad az utalást, emlékeimben egy agyoncédulázott első verzió meg hatszáz változtatás él. Miket kellett javítani a második verzióra?

KG: Ahogy az ember egyre öregebb vagy még inkább egyre tapasztaltabb és bölcsebb lesz, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá számára, hogy a perfekcionizmus nem valamiféle erény, hanem sokkal inkább kezelendő probléma. (nevet) Nagy volt a csábítás, de viccet félretéve, komolyan nem merült föl bennem, hogy maradjon a szöveg, ahogy volt, netán írják át, ahogy jól esik. Egyébként nem is vállalok úgy fordítást, hogy a kiadó a jóváhagyásom nélkül változtathat a szövegen, és amikor esetleg a szerződés ellenére mégis megtennék – mindegy, milyen megfontolásból – következetesen tartom magam ehhez. Egyébként úgy látom, hogy segít az ember érdekeinek képviseletében, ha nem él egzisztenciális függésben a kiadóktól. Mindenesetre ez azzal is jár, hogy nem futószalagon fordítok, ezért nem működik bennem az a „felejtési mechanizmus”, amiről Bolaño beszélt, és a leadás után is dolgozik bennem tovább a szöveg. És amikor felütöm a nyomdából frissen kijött példányt, és véletlenszerűen beleolvasok valahol, még az is előfordul, hogy változtatnék valamin.

Az újraolvasást még megelőzte, hogy első lépésben pontosan rekonstruáltam a nyomtatásban megjelent szöveget (vagyis a Jelenkor toldalékolási irányelveinek már megfelelő változatot) – jól jön az informatikai ismeret, amikor az ember különböző forrásból származó, eltérő formátumú szövegeket diffel –, hogy legyen egy stabil alap. És aztán jött a cetlizés, ami tulajdonképpen nagyon hasonlított a szerkesztői munkára.

Forrás: Kertes Gábor. Így készült a javított kiadás  

Ha jól emlékszem, négy színem volt: a kék a helyesírás/elütések, a ciklámen a stílus, fogalmazás, a „máshogy jobb lesz”, a sárga a „gyanús”, utána kell nézni, össze kell vetni az eredetivel, a zöld pedig a kedvenc részeim, amiket a legjobban szerettem a könyvből. A legizgalmasabb a gyanús szekció volt: néha beugrott, hogy valamit miért úgy oldottam meg, ahogy, néha a döccenő, furcsa elemekről kiderült, hogy egy-egy nem feltétlenül pontos, esetleg fáradt megoldást takarnak. És egészen élveztem, amikor ez az érzékem kiszúrt rossz megoldásokat is, még egy-két félrefordítás is akadt köztük. Természetesen a kritikákban – általad is – pellengérre állított megoldásaimat is újra átgondoltam. Greskovits Endrére sem lehet semmiféle panaszom, súrlódásmentes volt a közös munka, és ami a belívet illeti, a második tényleg javított kiadás lett ebben az esetben. Azt mondják, a Vad nyomozókat érdemes újra és újra elolvasni, mindig egy picivel több derül ki abból, „mi van az ablak mögött”.

Forrás: Kertes Gábor. „Mi van az ablak mögött?” Részlet az Archivo Bolaño tárlatból