1749: Az idei irodalmi őszt egyértelműen uralták az afrikai szerzők. Mi okozhatta ezt a nagy – még ha nem is hirtelen jött – érdeklődést? Egy folyamat betetőzése volt?

Gyuris Kata: Igen, úgy gondolom, hogy az utóbbi években nem csak a szűkebb értelemben vett irodalmi világban, hanem a kulturális szférában és az akadémiai közegben is egyre többet beszélünk a posztkoloniális, azon belül is az afrikai irodalmakról, illetve arról, hogy hogyan kellene újragondolnunk ezek beépülését a kulturális diskurzusba. De más szempontból sem olyan meglepő, hogy 2021 ennyire az afrikai irodalom éve lett: a nigériai Wole Soyinka és a kenyai Ngugi wa Thiong’o évek óta a Nobel-díj legesélyesebb jelöltjei között van, így tulajdonképpen talán az volt az igazán meglepő idén, hogy helyettük a sokkal kevésbé ismert Abdulrazak Gurnah kapta az elismerést. A Booker-díj esetében pedig már tavaly is két afrikai szerző került a rövidlistára, és bár a díjat végül nem ők kapták, talán ez is elősegítette, hogy 2021-ben szintén két afrikai szerző kerülhessen oda, akik közül a dél-afrikai Damon Galgut végül nyert is.

Ezzel szemben Franciaország hagyományosan kicsit máshogy viszonyul a volt francia gyarmatokról érkező irodalomhoz, emiatt pedig a kulturális diskurzusban is más szerepet töltenek be az afrikai szerzők. Míg a Magreb-térségből már több szerző elnyerte a Goncourt-díjat, egészen 2021-ig kellett várni arra, hogy egy szubszaharai Afrikából származó szerzőt, a szenegáli Mohamed Mbougar Sarr-t is kitüntessenek a legrangosabb francia irodalmi díjjal. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az elmúlt években ne figyelt volna fel itt-ott a francia könyvszakma az afrikai szerzőkre: a frankofón afrikai irodalom szupersztárja, Alain Mabanckou és a ruandai származású Scholastique Mukasonga is elnyerte már korábban a Renaudot-díjat, Franciaország második legfontosabb irodalmi díját. Ez pedig bizonyos értelemben öngerjesztő folyamat is, hiszen egy-egy ilyen díj hatalmas presztízzsel jár, mely lehetővé teszi, hogy a szakma és az olvasóközönség se csak a díjazott szerző munkásságára, hanem adott esetben további afrikai származású szerzőkre is felfigyeljen, akik addig talán észrevétlenek maradtak a könyvpiacon.

1749: Milyen közös témákat, motívumokat fedezhetünk fel a Nobel-, Booker- és Goncourt-díjas művekben?

GyK: Az ilyen kérdések mindig kihívás elé állítanak, mert alapvetően nem szeretek klisének ható, a tágabb értelemben vett posztkoloniális irodalmak identitáskérdéseire vonatkozó átfogó megállapításokat tenni. Ugyanakkor, ahogy létezik kelet-európai identitás, ami összeköt minket a szomszédos országokkal, úgy a szubszaharai Afrika irodalmában is fellelhetőek olyan motívumok és témafelvetések, amelyek még az egymástól távol eső kultúrákat is összekötik. Ilyen például a terhelt egyéni és kollektív történelem. Ez Gurnahnál, Galgutnál és Sarrnál is leginkább egyfajta érzelmi és kulturális otthontalanságként, kultúraközöttiségként jelenik meg. A zanzibári származású, de évtizedek óta Nagy-Britanniában élő Gurnah gyakorlatilag egész életműve ennek az otthontalanságnak a megértéséről szól: munkássága központi témája a kultúrák között rekedt egyén, a hazájának bonyolult történelmi beágyazottságát nehezen értő ember, valamint a szülőhazájából elszakadt, de befogadó országában helyét nem találó bevándorló. Fehér dél-afrikaiként Galgut hozzá hasonlóan kultúrák között rekedtnek érezheti magát: friss Booker-díjas regénye, a The Promise (2021) egy olyan búr származású család történetén keresztül mesél az ország erőszakkal terhelt történelméről, akik egyszerre alakítói és kapuőrei az apartheidnek, ugyanakkor bizonyos értelemben generációk után is kívülállók maradnak országukban. Sarr Goncourt-díjas regényében, a La plus secrète mémoire des hommes-ban pedig a Párizsban élő és alkotó afrikai szerző otthontalanságát és kultúrák közöttiségét feszegeti. Amit még mindenképpen kiemelnék mindhárom szerző kapcsán, az az, hogy rendkívül érzékenyen ábrázolnak szűkebb férfi közösségeket és férfibarátságokat is – ez fontos, mégis gyakran csak nehezen megközelíthető téma az afrikai irodalomban.

1749: Tanzánia, Dél-Afrika, Szenegál: hogyan, milyennek mutatják be szülőhazájukat a szerzők? Mennyiben érezhető a művekben a gyarmati múlt hatása, illetve az erre való nyílt vagy kevésbe nyílt reflexió?

GyK: Az otthontalanság témaköréhez kapcsolódóan mindhárom szerzőről elmondható, hogy szülőhazájukat összetett, nehezen megérthető és megélhető helyként ábrázolják. Gurnah arab származású kelet-afrikaiként egy olyan különleges afrikai identitás birtokosa, mely miatt egyszerre kell megkérdőjeleznie és bizonyítania afrikaiságát – a kultúrák efféle találkozása rengeteg lehetőséget és erőszakot hordoz magában. A Sarr által bemutatott Szenegál is hasonlóan ellentmondásos hely: egyrészt az iszlám vallás által erősen befolyásolt kulturális normák világa, másrészt pedig a frankofón kultúra egyik fontos eleme. Goncourt-díjas regényében viszont már inkább egy pánafrikai diszpóra-világot igyekszik bemutatni: szenegáli főszereplője, Diégane mellett számos más frankofón afrikai országból is akadnak szereplők, akik szintén a párizsi művészvilág útvesztőjében próbálnak boldogulni. Könyvében Sarr nagyon sokat reflektál arra, mi történik egy frankofón afrikai szerzővel a francia könyvpiacon, illetve hogy hogyan érdemes megjelenítenie a gyarmati múltat műveiben ahhoz, hogy a francia olvasóközönség azt kellően érdekesnek találja. Galgut életművéből és Booker-díjas regényéből pedig azt az apartheid utáni Dél-Afrikát ismerhetjük meg, melyet faji és hatalmi ellentmondásokkal telített hétköznapok és egy generációval az elnyomó rendszer vége után is megszegett ígéretek, családi traumák és be nem gyógyult sebek jellemeznek. Mindig fontos kérdés számára az 1994-es rendszerváltás utáni lehetőségek és nehézségek megélése – ennek különös apropót ad most Desmond Tutu püspök, az apartheid utáni megbékélés egyik emblematikus alakjának december 26-ai halála. Végső soron tehát mindhárom 2021-ben díjazott szerző munkássága mélyen ágyazódik hazája történelmébe és az itt megélt kulturális identitásba, de ez nem jelenti azt, hogy a tágabb értelemben vett afrikai irodalom égisze alatt ne tudnának egyedi módon emberi sorsokat bemutatni.