Mohamed Mbougar Sarr szenegáli író Magyarországon két dolog miatt lehet ismert, s mindkettő irodalmi díjakhoz kötődik. Az egyik, hogy – nagyon fiatalon – 2021-ben La plus secrète mémoire des hommes (Az emberek legtitkosabb emlékezete) című regényével elnyerte a legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat, a másik pedig, hogy a neve belekeveredett egy másik díjhoz – a német Haus der Kulturen Welt díjához – kötődő vitába, ahol sokan megkérdőjelezték, hogy a nyertes szenegáli több, a shortlistre bekerült írótársával egyetemben tényleg esztétikai teljesítménye, vagy inkább identitáspolitikai szempontok alapján érvényesült könnyebben, mint az ún. „fehér heteró férfi” szerzők (többek között Nádas Péter).

Bár a válogató során – az eredeti kiírással ellentétben – valóban előfordultak irodalmon kívüli szempontok is, sokan – magyar kritikusok, sőt olvasók is – úgy nyilvánítottak véleményt, hogy valójában nem ismerték a versenyben lévő szerzőket és könyveiket, így Mbougar Sarrt és Az emberek legtitkosabb emlékezetét sem.

Mert amúgy érdemes kimondani: kivételesen jó íróról van szó, s az akkor nyertesnek kikiáltott regénye komplexitása és összetéveszthetetlen nyelvezete révén méltán tarolt a díjak között.

Ezt már csak azért is fontos hangsúlyozni, mert most bemutatandó könyve, az Ugyanolyan emberek (De purs hommes) – amelyet egyébként ennél korábban, 2018-ban írt – témájánál fogva, kétségtelen nyelvi minősége ellenére sokkal tisztábban, direktebben megfeleltethető lenne egy ilyen egyszerű kritériumrendszernek.

Az Ugyanolyan emberek ugyanis azon kívül, hogy afrikai alkotó műve, a homoszexuálisok elutasításáról, sőt, fizikai kiiktatásáról szól, vagyis a kisebbségek védelmében is megszólal.

 Ettől még jó regény (hiszen az, hogy egy műnek politikai-társadalmi szempontból is van tétje, csak addig dicséretes, amíg esztétikai szempontból is működni tud) – noha narratológiai szempontból kevésbé összetett és bravúros, mint Az emberek legtitkosabb emlékezete.

Története annyi, hogy a fiatal egyetemi oktatónak, Ndéné Gejének egy szeretkezéssel töltött éjszaka után barátnője, Rama megmutat egy, az interneten vírus módjára terjedő videót, ahol a feldühödött tömeg kiássa egy homoszexuálisnak kikiáltott férfi holttestét a sírjából, és a már bomlóban lévő holttestet végigvonszolja az utcákon – később megtudjuk, hogy az ún. gór-jigének amúgy is egy idő óta támadások célkeresztjében vannak: többeket halálra vertek, és ez az őrület a cselekményidőben tovább fokozódik. Olyannyira, hogy az egyébként a melegeket némi távolságtartással kezelő, és otthonról alapvetően muzulmán értékrendet hozó hősünk egyre inkább a részvét és lázadás lelkiállapotába kerül (rendszeresen látogatja a kihantolt fiú, Amadu édesanyját, diákjainak pedig az oktatási minisztérium és a dékán utasítása ellenére is Verlaine-t tanít) – viszont így ő maga is gyanússá, potenciális gór-jigénné válik a közösség szemében. Ha nagy vonalakban összegezzük a regényt, ez a narratív ív, de azért egyrészt számos cselekményelem gazdagítja, amelyből remekül kirajzolódik egyfelől a főszereplő személyisége és választásainak tétje, másfelől az a – muzulmán és szubafrikai törzsi vallások rítusainak elegyéből összeálló – szenegáli kultúra, amely keretbe foglalja a történteket, és amely sajátos – és kétségtelenül igen rossz – válaszokat ad az Európából érkező hatásokra, a számukra sokkszerűen, mert vallásgyalázásként ható, és emiatt feldolgozhatatlan LMBTQ-jelenségekre. (Az LMBTQ-mozgalom képviselőiből egyébként ugyancsak megismerünk néhányat, Ndéné biszexuális barátnőjét, illetve annak melegjogi aktivista lányszeretőjét, Angelát.) 

Vita tárgya lesz többek között az is, hogy az afrikai, muzulmán környezetben eredetileg, az európai kultúra beszüremkedése előtt létezett-e homoszexualitás

– persze itt az is kérdéses, mit értsünk ezen a fogalmon, azonos nemű társaik iránt nemi vágyat érző embereket, vagy az ilyen jellegű fizikai és érzelmi kapcsolatok intézményesített szentesítését: van, aki – például a szigorú imám – már az elsőt is tagadja, mások csak az utóbbit nehezményezik. 

Mohamed Mbougar Sarr könyve ugyanakkor nem csupán a homoszexualitás elutasításáról, kriminalizálásáról, büntetéséről, vagy egyáltalán, értelmezéséről, múltjáról és jelenéről szól az afrikai kontinensen vagy a muzulmán kultúrában. Először is, a regényben már ennek a rétegnek is van egy általánosabb, egzisztenciálisabb jelentése: például a gyanú erejének, illetve a homo sacer-pozíciónak a megjelenítése révén. A gyanú mindenek fölötti ereje olyasmi, mint a gyanú hermeneutikája, csak nem fogalmakat érint, hanem embereket: közös bennük ugyanakkor, hogy a gyanú általános, minden(ki)re kiterjedő. Jelen esetben bárki megvádolható, hogy nem heteroszexuális, nem kell ehhez ténylegesen bizonyíték: elég, ha feltűnően szép vagy, mint Amadu, vagy ha ragaszkodsz hozzá, hogy a francia szimbolizmus egyetemi oktatásából nem lehet kihagyni Verlaine-t, mint az egyébként egyértelműen (és meglehetősen intenzíven) a női testre gerjedő narrátor.

S ha a gyanú ereje elér valakit, bemocskolódik: Giorgio Agamben fogalma szerint homo sacerré lesz a társadalomban, olyan emberré, aki szabadon, büntethetetlenül megölhető,

 mert még a törvény ereje sem védi, vagyis kiesett a jogrendszer adta keretek közül. Nem élettel bír, pusztán létezik, de ez a létezés valójában csak biológiai, társadalmi értelemben viszont a semmivel egyenlő.  Le lehet vadászni, mint a melegesküvő párjának két tagját, az egyetemi kollégát, Coly urat és a jotalikatot (róla majd később), vagy a finom arca miatt megvádolt egyetemistát. Holttestét is meg lehet gyalázni: mivel Amadutól megtagadják a muzulmán temetőben való elföldelést is, ezért kiáshatják, a már bomlóban lévő testet a feldühödött tömeg végigcipelheti az utcán, s ezt az eseményt bárki felveheti a telefonjával, a videót pedig szabadon bámulhatják és oszthatják ezerszámra az emberek az interneten.  

S ami talán a legfontosabb, s szintén az egzisztenciális aspektushoz tartozik, hogy a kissé kiábrándult és cinikus Ndénét a látott videó, illetve a barátnők, Rama és Angela véleménye nem csupán a melegekről való gondolkodásának megváltozására vezeti rá, hanem élete fókuszának megtalálására is: saját, addig némileg abszurdnak tűnő léte válik értelmessé abban a sorsvállalásban, amely e szemléletváltáshoz, a vele adekvát magatartáshoz tartozik.

Nekünk, európaiaknak – noha lehet, hogy ez kissé egzoticista, és ezért némileg kolonializáló olvasat – érdekes lehet ez a regény abból a szempontból is, mert lebilincselő látni egyes helyi szokásokat és „foglalkozásokat” – s az is gondolatébresztő, hogy sokuk éppen a tömegpszichózis kiváltásához kapcsolódik. Gondolok itt egyfelől az jotalikat posztjára – neki ugyanis az a feladata, a funkciója a helyi egyházközösségekben, hogy az imám lényeginek szánt szavait retorizálja és felerősítse a hívek számára, ezáltal pedig, érzelmileg hatva rájuk, valamely magatartásra, cselekvésre serkentse őket (más kérdés, hogy jelen esetben a – hipokrita, mert amúgy meleg – jotalikat ekképpen saját tevékenységének áldozatává válik, rá is visszahullik a tömeg gyilkos indulata). Vagy Szamba Avára, a tömegrendezvényeken, ünnepeken, szabarokon a hangulatot erotikusan eksztatikussá dinamizáló transzvesztita (valójában heteroszexuális) táncosra, aki fenékriszálásával, női ruhájában, hosszú parókájában afféle szent bohócként van jelen a társadalomban (s mint ilyen, kívül esik a homofóbia körén, igaz, csak nagyjából, mert a családját a biztonság kedvéért el kell magától távolítania, baj esetén nehogy őket is veszélybe sodorja). Vagy olyan alakként is értelmezhetjük, aki e dionüszoszi jellegű mulatságokon az erotikus késztetések ösztönzésekor mintegy eltéríti vagy magára veszi az esetlegesen fel-felbukkanó, nem elfogadott vágyak bűnét (a narrátor egy helyütt krisztusi alaknak is nevezi).

Mindezeken túl pedig e regényéből az is világosan kitűnik, hogy Mohamed Mbougar Sarr remekül ír, erőteljes, intenzív stílusa egyrészt valóban lendületet ad az olvasásnak, másrészt egyszerre képes nagyon érzékivé tenni, reflexiók tekintetében azonban a kézzelfoghatóhoz képest mégis elemelni az elbeszélést és a leírásokat egyaránt.

Mohamed Mbougar Sarr: Ugyanolyan emberek. Fordította Balla Katalin. Budapest, Park, 2024. 168 oldal, 4499 forint