Milyen könyveket olvastak idén a Guardian munkatársai? Mely fordítóknak lehet a leghálásabb 2022-ben az anglofón olvasóközönség? No, és nóbel-e az irodalmi Nobel-díj intézménye? Ezekre a kérdésekre keres választ László Ferenc eheti hírmustrája.

A múlt héten Stockholm, közelebbről a Svéd Királyi Akadémia Annie Ernaux-t fogadta, s így egészen természetes, hogy az idei irodalmi Nobel-díjas megnyilatkozásait különösen nagy érdeklődéssel kísérték a kulturális portálok és a világsajtóban még fellelhető kultúrrovatok munkatársai. Főleg a francia írónőnek az a múlt keddi interjúja keltett nagy feltűnést – és visszhangot, amelyet az AFP hírügynökségnek adott, s amelyben Ernaux a Nobel-díjat férfiaknak szóló, magyarán férfiintézménynek nevezte, ahol a tradícióhoz való maszkulin kötődés és a hatalom átörökítése szoros összefüggésben áll egymással. A Nobel-díj modernizálását vágyó és sürgető 82 esztendős literátor szavait, mi tagadás, itt-ott az aktivista allűr bizonyságai gyanánt értelmezték, jóllehet a puszta statisztika éppenséggel nem cáfolja a sarkos véleményt. Hiszen az eddigi összesen 119 irodalmi Nobel-díjas közül Ernaux mindössze a 17. női dekorált, amiként az is elgondolkodtató tény, hogy

a Selma Lagerlöf 1909-es díjazásától számítható sorban a leghosszabb szünet éppenséggel 1966 és 1993 közé, azaz jószerint a politikai feminizmus nagy korszakának idejére esett.

Az említett nyilatkozatnál mindazonáltal bizonyosan jelentősebb az az előadás, amelyet Ernaux múlt szombat délután, az ünnepélyes díjátadót megelőzően tartott, s amelynek szövegét már pár nappal korábban közzétették a francia sajtóban. Az idős írónő ebben a beszédében ugyancsak hangsúlyozta a nemi egyenlőtlenség jelenlétét – az irodalmi világban, a szellemi életben is. „Vannak férfiak világunkban, ideértve a nyugati intellektuális köröket is, akik számára a nők által írt könyvek nem léteznek; akik sohasem idéznek ilyen műveket. A Svéd Akadémia elismerése, melyet munkámnak juttatott, a remény jele lehet minden női írónak.” Ernaux azonban szavai tanúsága szerint máskülönben sem tekinti egyéni diadalnak Nobel-díját, hanem sokkal inkább olyan kollektív győzelemnek, amelynek büszke érzetében mindazokkal osztozik, akik nagyobb szabadságot, egyenlőséget és méltóságot áhítanak minden ember számára, tekintet nélkül bőrszínre, kultúrára, biológiai és társadalmi nemre. S a nőként való elkötelezettség nyomatékosítása mellett éppily hangsúlyos szerep jutott e visszatekintésekben gazdag előadásban annak, hogy Ernaux a maga osztályát, a maga fajtáját (ma race) is képviseli: osztályelhagyóként is vállalva felmenőit,

„a földnélküli parasztok, gyári munkások és boltosok, a szokásaik, a kiejtésük és a hiányos műveltségük miatt megvetettek” tömegét.

Mindeközben pedig az írónő az irodalom iránti szerelméről, annak küzdelmes alakulástörténetéről is vallott, a nyelv, az irodalmi megformálás és a politikai-társadalmi közeg egymásra gyakorolt hatását visszatérően kidomborítva.

*

A nyelv(ek) és a reprezentáció, illetve az irodalmi jelenlét sarkalatos fontosságú kapcsolatáról ama longlist apropóján is szólhatnánk, amelyet múlt csütörtökön a National Book Critics Circle, vagyis az amerikai könyvkritikusok hivatásos egyesülése tett közzé. Számos díjuk közül ugyanis ezúttal a Barrios Book in Translation Prize elnevezésű dekórum odaítélési processzusa érkezett el a hosszú jelöltlista kihirdetésének pillanatához, 12 olyan címet és fordítói teljesítményt megnevezve, amely az anglofón olvasóközönség különös gazdagodására szolgált az elmúlt esztendőben. A díj új keletű, s megalapítása alkalmasint összefüggésben áll a recenzensi társulást 2020-ban igencsak megosztó, s ráadásul nyilvánosságra került interkulturális és rasszközi vitákkal. A lista mindenesetre igazán változatos, s csupán az eredeti megjelenések nyelvét elősorolva, szerepel itt kínaiból, franciából, oroszból, spanyolból, katalánból, lengyelből (ez épp Olga Tokarczuk regénye, a Jakub könyvei), svédből, norvégből, arabból és koreaiból fordított mű egyaránt. A díjátadóra még egészen márciusig várni kell, ám amint az meglesz, alkalmasint itt is szó esik majd a győztes műről – és angol-amerikai fordítójáról.

*

Ami a sokszínűséget és a gyönyörködtető változatosságot illeti, az igencsak jellemzi a Guardian szokásos év végi gyűjtését is, amely 2022 legjobb könyveit sorjázza – értelemszerűen a lap munkatársainak véleményét, ízlését, értékválasztásait, de éppígy a világtrendet is hűen tükrözve. Az összesen 12 alcsoportban (fikciótól a krimin és a képregényeken át egészen a szakácskönyvekig) lajstromozott könyvek között Bono – magyarul alig néhány napja megjelentetett – memoárja, a Surrender csakúgy ott lelhető, mint az az Agatha Christie-, illetve John Donne-biográfia, amelyet nemrég e rovatban is fennen emlegettünk. Ami pedig a regényeket illeti, azok sorában egészen magától értetődő módon ott szerepel Shehan Karunatilaka Booker-díjas regénye (The Seven Moons of Maali Almeida), ahogyan az ugyancsak e díjra jelölt NoViolet Bulawayo-mű, a zimbabwei Mugabe-korszak bukását és Orwell Állatfarmját egyként idéző politikai szatíra, a Glory is.