Hová tűnt Agatha Christie 1926. december 3-a estéjén? És ki a Tartuffe szerzője? Sokat tárgyalt és eddig nem is sejtett irodalomtörténeti rejtélyek keddi hírrovatunkban.
Molière-nek köztudomás szerint sok gondja-baja volt alkalmasint legismertebb színműve, a Tartuffe elfogadtatásával. Az 1664-es eredeti műalak, amely Versailles-ban az ősbemutatón a király, XIV. Lajos színe elé jutott,
olyan felháborodást váltott ki a katolikus klérusból, hogy a Le Tartuffe ou l'Hypocrite (Tartuffe, avagy az álszent) színpadi jövőjének befellegzett.
Nem járt nagyobb szerencsével a második változat, a háromról ötfelvonásossá átlényegült, 1667-es L’Imposteur (Az imposztor) sem, amelynek főszereplőjét immár úgy nevezték: Panulphe. S végre aztán elkövetkezett az utókor által széles körben ismert harmadik verzió, a Tartuffe, ou L'Imposteur (Tartuffe, avagy az imposztor): 1669-es párizsi bemutatóval, ugyancsak öt felvonásban.
Ám ha nem mindez nem lett volna elég, hát most három és fél évszázad elteltével újra csak heves vita, pereskedés, hogy ne mondjuk, stílszerűen: querelle támadt a Tartuffe körül. Méghozzá az elveszett őseredeti műalak kapcsán, merthogy azt a közelmúltban rekonstruálta a kiváló irodalomtörténész és avatott Molière-szakértő, Georges Forestier. Ez a 2010-ben elkészült régi-új Tartuffe, helyesebben Le Tartuffe ou l'Hypocrite a 2010-es években párszor már előadásra is került, 2021-ben pedig könyvalakban is megjelent: az ismertnél tömörebb és csípősebb művet kínálva, de persze filológiai és dramaturgiai szempontból váltig vitathatóan. Ám az említett pereskedés alapjává mégsem a rekonstrukció minéműsége vált, hanem az a produkció, amely az idén januári Molière-évfordulón jutott a Comédie-Française közönsége, majd a Pathé közvetítése révén a mozilátogatók elé. Az Ivo van Hove által rendezett trendi („plus choc et chic”) előadás ugyanis nem jelezte az erről a színház szerint egy emailben nagyvonalúan lemondó Forestier szerzőségét és szerzői-adaptálói jogát, így a meghiúsult minisztériumi békéltetést követően az ügy most majd bíróság elé kerül.
*
Álszentek és imposztorok Agatha Christie műveiben is fölös bőséggel akadnak, s ez a mérsékelten felszínes átkötés már át is segíti heti beszámolónkat a másik aktuális témához. Az ősz peremén ugyanis új és nagyralátó Agatha Christie-biográfia jelent meg a televíziós ismeretterjesztőként hazánkban is ismert Lucy Worsley neve alatt. Agatha Christie: A Very Elusive Woman (az amerikai kiadásban: Agatha Christie: An Elusive Woman) a munka címe, amely ilyesformán rögtön a borítón megidézi a krimiírói életrajz legtöbbet tárgyalt rejtélyét. Hiszen Agatha Christie 1926 decemberi rejtélyes, habár alig 12 napos eltűnése azonos időben és azóta is sokakat késztetett találgatásokra és nyomozásra: a spiritiszta médiumhoz forduló Arthur Conan Doyle-tól a hollywoodi filmesekig. Ekkor történt, hogy a Mrs. Neele álnéven egy gyógyszállóban időző, saját állítása szerint időszakosan amnéziás írónő így kommentálta egy másik szállóvendégnek az Agatha Christie eltűnéséről szóló szenzációs sajtóhíreket: Mrs. Christie igazán megfoghatatlan személy (very elusive person).
Nos, Worsley művének ez a megfoghatatlanság az egyik kulcsállítása, hiszen a szerző a rejtőzködést, sőt a megtévesztést tekinti az írói és magánemberi személyiség tán legfontosabb jegyének – jóllehet, épp az 1926-os eltűnés kapcsán teljességgel hitelt ad Christie saját, erősen vitatható egykorú verziójának. Ezt az ellentmondást rendre felismerték a kötet recenzensei az Atlanti-óceán mindkét partján (lásd itt és itt), aminthogy ugyancsak egybehangzóan kifogásolták Worsley bizalmaskodó-bulváros elbeszélői modorát, amellyel az első férj, Christie ezredes jellemzésére például az „incredibly hot” jelzőt alkalmazta, a kórházi munkája során a mérgeket tanulmányozó majdani krimiírónő buzgalmát pedig ezzel a túlspilázóan felindult töltelékszóval kommentálta: „urgh”. Ám az mégis fontosabb és elismerést is érdemelt a könyvszemlészektől, hogy az új életrajz ismét ráirányítja a figyelmet az írónő viktoriánus és edwardiánus gyermekkorának és
családi hátterének azokra a sötét, titkolt vagy problematikus mozzanataira (terhelt rokonoktól a pénzügyi gondokon át a visszatérő rémálmokig)
, amelyek azután oly meghitten beépültek a Christie-krimik világképébe, illetve sablonjába. Hiszen a bűnesetek elsődleges színhelye nála az angol otthon, ahol annyi titok, kínos ügy és szekrényben elrejtett csontváz bukkan elő az elsőre oly rendezett látszatok mögül. S a lazán csevegő irályú Worsley éppígy hangsúlyos témává avatja a krimi nagyasszonyának adóügyeit (a figyelemre nagyon is érdemes tárgy!) és már-már megszállottságait is: a házvásárlási furortól az írás – Christie által is felismert és remekül kamatoztatott – mániájáig.
