Év végi körkérdés 5. (Ádám Péter)

1749: Melyik magyarra fordított világirodalmi kötetet olvastad idén a legnagyobb örömmel? 
Mi volt a legnagyobb világirodalmi próza-, líra- és drámaélményed idén, legyen bár magyar vagy idegen nyelven? 
A közelmúltban született világirodalmi kötetek közül melyiket olvasnád a legszívesebben magyarul?

Ádám Péter: Olyan szeszélyes – mondhatni, egyoldalú – érdeklődéssel választom meg az olvasmányaimat, hogy a feltett három kérdés közül sajnos csak egyre – a másodikra – tudok válaszolni; viszont nem egy könyvről szeretnék beszélni, hanem kettőről.

Az óévben Cécile Vargaftig En URSS avec Gide [Gide-del a Szovjetunióban] című esszéregénye volt rám legnagyobb hatással (a könyv 2021 elején jelent meg a párizsi Arthaud kiadónál). André Gide – néhány jóbarát, Jacques Schiffrin, Pierre Herbart, Eugène Dabit és Louis Guilloux társaságában – 1936 nyarán hivatalos meghívásra két hónapot tölt a Szovjetunióban; az író ennek az útnak a tapasztalatait foglalja össze hazatérte után pár héttel közreadott Retour de l’URSS, illetve a Retouches à mon „Retour de l’URSS” című könyvében.[1] Miután Cécile Vargaftig sorra bemutatja az útitársakat, még élesebb megvilágításba helyezi ezt a korábban nagy hatású és korántsem kizárólag negatív írást, amely, ha nem is elsőnek, de mégiscsak elsők között leplezi le a sztálinista totalitárius rendszert: „A proletariátus diktatúrája – írja Gide –, ez volt az ígéret. A valóság azonban egészen más. Itt egyetlen ember önkényuralmáról van szó. (…) Ne áltassuk magunkat, mondjuk ki egyenesen: nem ezt akartuk. Sőt, egy kicsit megnyomva a tollat, úgy is mondhatnám: pontosan ezt nem akartuk.”[2]

Gide könyve nemcsak egy elnyomó rendszer igazságának bátor kimondása, sokkal több: töprengés arról, mi is valójában az ideológiai elvakultság. Cécile Vargaftig esszéregényének azonban csak egyik része foglalkozik Gide emlékezetes utazásával; a szerző ugyanis – miközben Gide huszonegyedik századi „útitársaként” végig járja az út fontosabb állomásait – saját életéről, apjáról, családjáról is beszél. Apja, a költő Bernard Vargaftig (1934-2012) ugyanis, jóllehet a hetvenes évek elején kilépett a francia kommunista pártból, haláláig megmaradt a szovjet típusú kommunizmus töretlen hívének. Első pillanatra meghökkentő az élete végén pszichózisba csúszó apa életét Gide utazásával összefüggésbe hozni, a párhuzam azonban korántsem légből kapott: Cécile Vargaftig szemében a Gide által leleplezett szovjet-kommunizmus hagymázas fikciója valójában az apai „elvhűség”, a vakhit és önámítás analógiája.

A könyv nekem már csak azért is felkavaró élmény volt, mert Bernard Vargaftigot én is jól ismertem; a francia költő – a Magyar PEN Club versfordító programjának keretében[3] – feleségével és még gyerek lányával többször is megfordult Budapesten a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig terjedő időszakban (lehet, hogy az általa készített versfordítások mind a mai napig megvannak a Magyar PEN Club archívumában). Könyvében Cécile Vargaftig is beszél a magyarországi látogatásokról, sőt, egyebek közt apja ámulatáról is, hogy lám, a „szocialista világban” lehet költészettel is pénzt keresni. A szerző, a soha meg nem tagadott apai elköteleződés lelki hátterét kutatva, kisgyermekkori traumákig nyúl vissza, mintha a rendíthetetlen meggyőződés a kora gyermekkorban (értsd, a német megszállás alatt) elvesztett családot pótolta volna. És mivel a megértés egyben megbékélés is, így lesz ez a nagyszerű esszéregény – Gide Szovjetunióbeli utazásának felidézése mellett – egyszersmind az 2012-ben elhunyt apa meggyászolása, illetve egy hosszúéletű illúzió, sőt, egy egész történelmi korszak búcsúztatása.

Másik nagy könyvélményem az idén kilencvenéves Pierre Nora Jeunesse („Ifjúság”) című visszaemlékezés-kötete (Gallimard, 2021). Pierre Nora, akit 2001-ben választott tagjai közé a Francia Akadémia, aktív éveiben egyszerre volt történész, esszéíró, újságíró, a párizsi Politikatudományi Főiskola (Science-Po) meg a Társadalomtudományi Főiskola (EHESS) tanára, folyóirat- és sorozatszerkesztő (Krzysztof Pomiannal és Marcel Gauchet-val négy évtizeden át ő szerkesztette a Le Débat című folyóiratot[4]); többek közt a francia történelem fontosabb helyszíneit feldolgozó Lieux de mémoire című többkötetes tanulmánykötetnek is ő a szerkesztője és ötletgazdája.[5] Pierre Nora nemzedéke (gondoljunk csak Jacques Le Goffra, Georges Dubyre, Emmanuel Le Roy Ladurie-re, Pierre Vidal-Naquet-re, François Furet-re, és folytathatnám) korántsem volt szűkében a jelentős történészeknek, de Pierre Norának, úgy gondolom, még ebben a díszes társaságban is elsők között a helye…

Igaz, nem írt vaskos és megkerülhetetlen szakmonográfiákat; őt elsősorban a jelen történelmi gyökerei izgatták; legtöbb esszéje az aktualitás történelmi távlatból való értelmezése. Neki a történelmi emlékezet kutatása volt a legfontosabb szakterülete. Akárhogyan is, Pierre Nora esszéíróként és még inkább kiadói szakemberként egyik jellegzetes képviselője – ha nem jelképe – a francia humántudományok hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek végéig tartó termékeny időszakának. Nem csoda, hogy még életében monográfiát írtak róla.[6] Pedig neki nem is annyira tulajdon írásaiból, mint inkább az általa kiadott művekből kerekedik ki az életműve. Meglehet, ezzel kapcsolatos az is, hogy Nora – több más kortársával ellentétben – nem a republikánus szellemi elit szakralizált fellegváraiban (vagyis az École Normale Supérieure vagy a Collège de France falai mögött), hanem az előző tudományos szentélyekhez képest marginális intézményekben, az előző intézmények kitaszítottjait is befogadó Politikatudományi Főiskolán, a Társadalomtudományi Főiskolán (EHESS), valamint a Gallimard Kiadó munkatársaként szerzett magának hírnevet.

Nekem mindig azok a legizgalmasabb visszaemlékezések, amelyekből kiderül, hogyan sikerül valakinek kudarcaiból és hátrányaiból, vagyis csalódásból és keserűségből egy életpályát felépíteni. A történész zsidó nagypolgári családban született; és bár a család szerencsésen átvészelte a megszállás éveit, ezek az élmények sohasem fakultak meg benne. Pierre Nora háromszor is jelentkezett a francia felsőoktatás legnagyobb presztízsű intézményébe, az École Normale Supérieure-be, mindhiába. Életére visszatekintve azonban úgy érzi, szerencséje volt, sok más pályatársával ellentétben ugyanis így sikerült elkerülnie a francia egyetemek erősen hierarchizált, tekintélyelvű, szürke és unalmas világát.

Pierre Nora öt évtized alatt nem kevesebb mint hétszáz tudományos művet adott közre, részben a Gallimard Kiadó Bibliothèque des Sciences sociales címen 1968-ban induló könyvsorozatában, részben a Julliard Kiadónál otthonra talált Archives-ban. Nora életének aktív időszaka valóságos aranykora volt a francia humántudományoknak. Szinte alig volt olyan neves szerző, akit nem ő adott ki. A két legismertebb: Fernard Braudel és Claude Lévi-Strauss. Az első nem szívelte; a Flammarion nagyágyúja és tanácsadója ugyanis nem nézte jó szemmel, hogy Pierre Nora sorra elszipkázza kiadója elől a legjobb szerzőket. Ami a másodikat illeti, soha se bocsájtotta meg a Gallimard-nak, hogy az azzal utasította vissza a Szomorú trópusokat, hogy „a franciák nem kedvelik az útleírásokat”.

Pierre Nora egy négygyermekes nagypolgári család utolsó gyermeke volt; ezen a látványos életpályán a legkisebb fiút, semmi kétség, a bizonyítási kényszer, a becsvágy vitte előre. És nyilván a megszállás alatt rejtőzködni kényszerülő tizenkétéves fiú félelmei és szorongásai is szerepet játszhattak abban, hogy végül lekanyarodott a kitaposott útról, ahogyan abban is, hogy mások műveit mindig fontosabbnak tartotta a sajátjánál…

*

Jegyzetek:

[1] A könyv Déry Tibor fordításában már a rákövetkező évben megjelent a Cserépfalvinál (jellemző a mű ambivalenciájára, hogy míg Magyarországon kommunista propagandának minősítették, a fordítót börtönbüntetésre ítélve, a szerző Franciaországban a kommunisták részéről indulatos támadásoknak lett a céltáblája). Újabban: André Gide: Visszatérés a Szovjetunióból/Amit még el kellett mondanom. Fordította Réz Pál. Budapest, Interart Stúdió, 1989. A francia retour szó kettős jelentésű: egyszerre jelent ’visszatérést’ és ’kiábrándulást’.

[2] André Gide: Retour de l’URSS. Párizs, Gallimard, 1936. 76.

[3] A műfordítóprogramnak az volt a politikai célja, hogy lazítson az országnak az ’56-os megtorlások meg az íróperek után kialakuló elszigetelődésén. A Kulturális Minisztérium annak idején külön pénzösszeget biztosított a vállalkozásra, és a meghívott költők ösztöndíjat kaptak itt-tartózkodásuk idejére. A meghívandó francia és belga költők, valamint a lefordítandó versek listáját Timár György állította össze; nekem, mint „francia titkárnak” a nyersfordítások elkészítése volt a feladatom, és az, hogy összeállítsam a vendégek programját.

[4] A folyóiratot Jean-Paul Sartre halálának évében, 1980-ban alapították (az utolsó szám 2020 őszén jelent meg), és ugyanolyan funkciót szántak neki, bár távol minden ideológiától, mint amilyen a Les Temps modernes-é volt az ötvenes-hatvanas években.

[5] Les Lieux de mémoires, sous la direction de Pierre Nora, I-III. Párizs, Gallimard, 1992. Magyarul: Pierre Nora: Emlékezet és történelem között, válogatott tanulmányok. Budapest, Napvilág, 2010. Lásd még: K. Horváth Zsolt: "Az eltűnt emlékezet nyomában, Pierre Nora és a történelmi emlékezetkutatás látképe". http://epa.oszk.hu/00800/00861/00012/99-3-9.html 

[6] François Dosse: Pierre Nora. Homo historicus. Párizs, Perrin, 2011.