Arthur Rimbaud: Emlék

(1)
Kristálytiszta víz; ahogy gyerek sírja könnyét;
lánytestek fehérlenek napfénnyel csatázni;
selymek, bőven, és a liliomé, királyi
zászlóé a falnál, amit valami szűz véd;

angyalfogócska; – Nem… aranyló folyam árad,
a fűben kar moccan, fekete, hűs, nehéz. Nő
merül, az égbolttól lesz baldachinja kéklő,
a domb és híd árnyából hív függönyt magának.

(2)
A nedves szöglet tiszta ráncait mutatja!
Kész mélységét a víz kitölti tört arannyal.
Lányok fakózöld ruhájának zöldje lappang
a fűzben; zabolátlan madarak odúja.

Aranypénznél tisztább, meleg és sárga szemhéj,
mocsári gólyahír – a hűséged, te Hitves! –
gyors dél matt tükrére féltékenyen tekintesz;
a rózsás félgömb forró szürkéjére szintén.

(3)
Makacs hölgy áll hajthatatlanul arra följebb
a réten, hol dolgos szál havazik; napernyő
a kezében; ernyős virágzat; míg ingerlőn
gyerekek olvassák hason a tarka zöldben

piros szattyánkötésű könyvüket! A férj, mint
ezer fehér angyal, amely az égbe széled,
eltűnik túl a dombokon! A nő, egészen
hűvös-feketén, fut! Elvesztette a férfit!

(4)
Gyászom a friss fű fiatal, nehéz karjáért!
Szent ágy szívén arany április holdja! Hátra-
hagyott sólyák öröme; augusztusi préda
az estéknek, mik kicsíráztatják a züllést.

Hogy sír a nő most a védfal alatt! A nyárfák
magas lélegzete az egyedüli szellő.
Később a víztükör, forrástalan szürkéllő –
vén halász, álló bárkáról, medret kapirgál.

(5)
Komor vízszem játékszereként el nem érem,
álló csónak! rövid a karom, e virágot,
se azt a másikat, a sárgát, mely kiátkoz,
ott; hamuszínű víz barátját sem, a kéket.

A fűz pollenje hull, ha egy szárny megsuhintja!
A nádi tündérrózsákat rég fölzabálták!
Csónakom jól kikötve; lánccal, mely alászáll
a parttalan vízszem mélyére – mily iszapba?

*

A vers eredeti címe: Mémoire. 

A fordító köszönetet mond Ádám Péternek nélkülözhetetlen segítségéért.