Ha azok, akik füvet nyírnak, abbahagynák,
mondjuk, bohó ötlet szeszélyéből,
és aztán az, aki balra van,
hagyná, hogy keze felemelkedjen, megkavarja
a levegőt azzal a lassú, széles, mélyvízi
mozdulatával, ami azt jelenti, Helló! vagy Te ott!,
és megcélozná vele azt a másikat, aki jó kilométerre
jobbra van. És ha ő éppen pihenőt tart,
merő véletlen, de elkapja az üdvözlést, és
visszaküldi saját lassú félkezes táncát,
ami azt jelenti, Igen! vagy Itt vagyok!,
mintha egyetlen hosszú ideghez kötötték volna, mielőtt
eszébe jut szerszáma és újabb üzenetet nyír
a földre, ami mellett aztán ki tudja, meddig
járkál el a következő ötletig, vagy csak tudnia kell,
talán megáll és felnéz, a másikat keresi,
felemeli kezét, mintha azt kérdené, Még mindig?
és Óh! és aztán elcsípné az öröm szikráit,
ahogy felröppennek a lábak körül, hogy aztán
lebegve lobbanjanak fel az alkonyatban, Igen!,
munkájuk így viszi őket bele
az este szebbik részébe, mindkettő nyírja a füvet,
mindig előre, majd fordul vissza, aztán felnéznek,
hátha megpillantják a másikat, akivel
közvetlenül megértik egymást,
az Isten és az Áldás csak azután kerül elő,
hogy mindkettő visszafordult a Még és a Lassan
tengere felé. Ha tehetnék, és ha az, ami halakként
csillogott, ide-oda cikázna a széles
szótlan távolságon át, a nap, bár véget ért,
soha nem érne ilyen fájdalmasan véget.
Ha eszükbe jutna, vagy tehetnék, ha csak félig akarnák,
munkájuk – a duruzsoló emberi gépek
tologatása a füvön, és a fű, ami kaszavágásról
kaszavágásra kiegyezik ezzel – örökké tartana.
És én imádnám minden percét.
*
A vers eredeti címe és megjelenési helye: Political Poem, in: Wade in the Water, Graywolf, Minneapolis, 2018.
