Húst eszem, ám növényként létezem.
Isten-emberként, egyben.
Lárvaként. Belőlem kél s fejlődik ki az emberiség.
Agyvelőm tiszta bomlás, akár egy szirmát bontó
virág, emiatt virul szerelmem. Olykor belédugom
az ujjam és melegséget érzek. A gonoszok
állítása szerint mások ebbe fúlnak
bele. Nem. Én inkább has vagyok.
Ott, belül vándorokat fogadok.
Házas vagyok, a feleségem szeret.
Olykor elfog a félsz, hogy leköröz
a szeretetben, elszomorodom, és
ez megvisel. Feleségem légzése
kis madárka pihegése. Teste felpezsdít.
Feleségem retteg, ha idegen vendégek érkeznek.
Bátorítom, csitt, csitt, kicsim, nincs mit félni.
Minden vendég egyedüli, értünk van a létük.
Az írógépembe kékfejű fehér gyufaszál
pottyant. Körmöm alá piszok szorult.
Most azon agyalok, mi a fenét is írjak.
A szomszédomban él egy néni. Gyerekei szörnyű
lármát csapnak. Az Isten én vagyok, őket csitítom.
Egykor a fogorvoshoz indulok. Dr. Mena,
calle Reloj. Becsengetek hozzá és megkérem szépen,
tépné már ki a fogam, kész kínszenvedés az élet.
Ha alszom vagy írok, vagyok igazán boldog.
A mesterek kézről kézre, ide-oda passzolgatnak.
Ez sokat nyom a latba. Ahogy a fa a talajt nyomja,
hogy nőjön valahova. A fa talajra utalt.
Én ugyanúgy, csak nehogy bekattanjak.
A sírba majd csak négyszázötven évesen szállok.
Rebazar Tarzs már a hatszázadik életévét tapossa.
Nem t’om, ő lehetett abban a fehér köntösben,
mert képtelenség különbséget tennem köztük. Ha írok,
ehhez egy másik ágyat használok. Olykor jobban kilépek
medremből, mint egy folyó, mert a víz maga a szerelem.
Embert sebez a rettenet. A virág akkor a leg-
puhább, ha ráteheted a tenyered. A virág:
tenyérsóvár. Énem mindenkit imád. Tegnap
álmomban apám Harriethez hajolt.
Más nők félelemmel töltenek el, emiatt
nem bújok ágyba velük. Ám Isten és
a fiatal suhancok közt nincs szakadék.
Istenben egyetlen nő lakozik unos-untalan, ez pedig
a feleségem. Nincs mit féljek, így a vendégek akár szét is
szedhetnének. Én azzal, hogy mindenemet szétosztom, gazdagodom.
Adakozom, így gyarapodom. Majd mindent elsodor az ár,
mint más lényeknek szánt adomány. Valahol egy bolygón
van egy gyűjtőközpont, oda hordják a húsom. Fogalmam
sincs, melyiken. Bárki bármennyit is tol le belőle a torkán,
megittasul. Csővezeték vagyok. Én Isten vagyok, mert
a szeretet a létem. Minden, mi sötét, itt bennem hevül,
belül, semmi sincs kívül. Az állatokat akár át is világíthatom.
Gyomrom korog. Ha testnedveimet hallom, tudom:
ez egy kegyelmi állapot. Éjt nappallá téve kéne
a pénzt habzsolnom, így lehetne sikeres az életem,
de ez mit sem segít’ne. Létem lényege:
a tündöklés. A pénz: a vég. A teraszra lépek.
Onnan belátom a teljes vidéket, egészen Dolores
Hidalgóig. Meleg van, akár Toszkánában, minden oly bársonyos,
ám ez mégsem Toszkána. Ott együtt ülök Métkával és
bámészkodunk. Lemenőben a Nap, még elüldögélünk,
csak bámulunk. Karja akár Saktié is lehetne. Az én
pofám egyiptomi bestiát formáz. Csak a szerelem
számít! A mózeskosár még sohasem tört
szét sziklán. A síkság felől kis pónilovak
poroszkálnak. Sierra felől pedig szellő fújdogál.
Én meg fejjel megyek az emberek szájába,
majd megölöm és megszülöm őket,
ölök és szülök, hisz költök.

*

A vers eredeti címe: Riba