Egyszer, úgy tizenöt évvel ezelőtt, miután Tone Škrjanccel lefordítottunk és kiadtunk egy Frank O'Hara válogatott verseiből álló kötetet, élcelődve megkérdeztem Tomaž Šalamunt, hogy miért nem fordította soha O'Harát (vagy legalább említette őt meg), a New York-i iskolának ezt a költőjét, aki harminc évvel korábban, Amerikában – amikor Tomaž épp Iowában járt – az első széles körű elismerését vívta ki, mivel sok fiatal amerikai költőre volt erős hatással (élete során csak néhány kötete jelent meg, bár eléggé elismertnek számított a művészek szűk körében, de 1966-ban tragikus körülmények közt meghalt egy furcsa balesetben, éppen Šalamun Pókerének megjelenése évében) – Tomaž hányaveti nemtörődömséggel, valahogy ebben a stílusban vetette oda nekem: „Hiszen azonnal elhoztam Szlovéniába, magamon keresztül.”

Valójában egészen a közelmúltig, amikor is Tomaž halála után újra nekiláttam átolvasni a köteteit, külön érdeklődéssel az „amerikai korszakából” valókat, fogalmam se volt, miről is beszél. Kiderült, hogy az akkori kötetei közül az egyik – aminek megjelenésekor én még alig kezdtem el gagyogni, még épphogy csetlettem-botlottam, és tanulgattam, hogyan kell kimenni a vécére – teljesen elkerülte a figyelmemet. Nevezetesen az Aréna (Arena, 1973) című kötete volt az. Az „amerikai korszak” a Zarándoklat Maruškáért (Romanje za Maruško, 1971) című kötetével kezdődik, és legalább a Csillagok (Zvezde, 1977) kötetéig tart, és így az Aréna soha nem is került a kezembe. Ez a kötete minden bizonnyal Iowában íródott, ahol találkozott Bobbal és Anselmmel, végül is ebben a kötetében minden szépen le van írva, hogy mi mindent csinált. Olvastam, ahogy Whitman, William Carlos Williams, valamint Wallace Stevens zabolátlan amerikai verssorokban, Šalamunon keresztül nógatta Franket, John Ashberyt és Kenneth Kochot, hogy kapják már össze magukat, és váljanak grandiózus költőkké a szlovén köznyelvben. És hogy, a titokzatos Bob Perelman és társai képében, mint akik pofon vágták a hagyományos költői formákat, és akik mintha már merítettek volna a Póker kötetéből, amelyet azonban sohasem olvashattak el teljes egészében[1], emelkedjenek a magasba az úgynevezett Language poets szárnyain. Ennek ellenére továbbra is jellemző, hogy Šalamun egyik legismertebb angol nyelvű verse – mint ahogy azt a The New York School of Poets örökségével foglalkozó Locus Solus weboldal közzétette – a korai History című „Koch-verse” lett és maradt.

Természetesen Šalamun ezeket a hatásokat sohasem rejtette véka alá, és hogy alkotói munkafolyamatába beépítse őket, ezzel sem igen spórolt. Az élők és a holtak nevei, akik valaha megérintették, mind fel vannak tüntetve, általában vezeték- és keresztnevükkel együtt, akárcsak az Ünnep (Praznik, 1976) kötetéből való Emberek című versében. És emberekből akadt bőven. Látóköre szélességének kiterjesztését illetőleg mindig is hatékony volt, történelmileg és nyelvileg egy sokkal nagyobb közegből merített, mint amit az angol-amerikai költészet tudott számára nyújtani vagy amivel a francia szimbolizmus és szürrealizmus hatást tudott rá gyakorolni. Az egymást egyenletes iramban követő köteteiben az Angyal módszerétől (Metoda angela, 1978) kezdve egészen az 1980-as évekig a posztromantikus egotizmus mellett egyre gyakrabban tűnik fel nála a vallási érzékenység és asszociativitás motívuma, erősen kötődve a gnosztikus és misztikus szövegek olvasatához, illetve azok szerzőihez. De mindenekelőtt az úgynevezett misztikus betekintés és a létezés egészének fizikai érzékelése az egyéni léten keresztül kerül kifejezésre,[2] az ember és Isten egysége, az átmenetel; vagyis, mint egykor Danténak, minduntalan túl kellett lépnie saját puszta emberi mivoltán, hiszen a boldogságot nem lehet szavakkal megfelelő módon kifejezni.

És Šalamun esetében ezek a mondhatni parapszichológiai lelkiállapotok is egyre hangsúlyosabbakká váltak az idő múlásával. Igazi költőnek számított a régiek értelmezése szerint, kábulatba esett a szerelemtől és az írástól, bekattant a boldogságtól (és ez a boldogság egyenlő a költészettel), ami eljuttatta oda, hogy végül már egyre inkább csak egy médiummá vált, akin keresztül úgy folytak át a mondatok, mint a víz, a többé-kevésbé (nem) állandósult összefüggő szókapcsolatok, amelyekre őneki nem is lehetett hatása, de nem is akarta befolyásolni azokat; illogikus, érthetetlen. „Nem tudok már írni, írástudatlan lettem, nem tudok már mást írni, csak ezeket az érthetetlen szappanbuborékokat”. Amikor egyszer azt a célzást tettem neki, hogy a „módszere” egyfajta automatikus írásra emlékeztet, amit a szürrealizmussal szoktunk kapcsolatba hozni, teljesen elképedt. Az a fajta diktáló írás módszer, amely rajta és költészetén keresztül zajlott le, véleménye szerint semmi közük nem volt a tudattalan tudatosság területéhez. Ha jól értelmeztem, akkor itt egy radikálisabb szakadékról lehetett szó, vagyis egy mélyebb kútról, ami valójában a korai kísérletezés szintjén alakulhatott ki nála, de később teljesen függetlenné vált, és rendkívüli érzékenységével, éles peremeivel[3] feltérképezte az önmagán keresztül és önmagán át áramló teret. A térben: onnan valahova. És az időben: az időszámításunk előtti időktől a minden idők utáni időkig. Ő valahogy éppen így létezett ebben a világban.

Az egyetlen „elsötétedés”[4] Šalamun írásában az 1980-as évek végén következett be, amikor a Gyermek és szarvas (Otrok in jelen, 1990) kötetétől egészen az Ámbráig (Ambra, 1995) nem adott ki egyetlen egy új kötetet sem, csak a Nap igéi (Glagoli sonca, 1993) című válogatott verseinek gyűjteményes kötete jelent meg. Ez volt az egykori közös (jugoszláv) állam végleges felbomlásának és az etnikumok közötti konfliktusok kirobbanásának az ideje. Zátonyra futott, írói vénája kiapadt, különösen az a fajta költészete, amilyet a Póker szerzője volt képes alkotni, időszerűségének teljében lett időszerűtlen, látszólag már nem köteleződött el az emberek közötti elköteleződés mellett. A költészetnek és vele együtt annak szerzőjének is – ahogy Šalamunnál az már közmondássá vált – el kell köteleződnie a szabadság tere mellett, bármi áron, még a szentimentalizmus és érzelgősség mentén való szörnyűséges cammogás árán is. Szerelme a lehető legérzékibb, olykor egészen nyers és durva, de úgy is lehetne mondhatni, hogy se nem hetero, se nem homo, se nem bi, hanem éppen a testiség közvetlen és egyszerű nyelvezete révén szexualitáson túli. Az Ámbrába tehát bele lett testálva egy (több évnyi) szünet, és talán éppen ezért is összpontosulhatott benne olyan nagy erő, ami tulajdonképpen kivetítődött az akkori kor kifejezhetetlen tragédiáinak és a benne szereplő költőjének a hátterére. Istennel való tragédiák, aki bökdösve lökdös („Ha elveszítlek Téged, a Formát veszítem el”[5]). Az Ámbra mégis egy nagyon tiszta, szünettel megfürösztött, pazar kötet, amelytől könnyen el is szállhat az ember.

Azután jön egy feltartóztathatatlan nyelvi energia teljesen új hulláma, amely szinte egészen a végéig követte magának a szerzőnek az életenergiáját, és volt belőle bőven. Külsőre egyre zártabbá, hermetikusabbá váló költészete ilyennek tűnt még az ő számára is, aki csak csodálkozni tudott azon, honnan is érkezik mindez. Őszintén szólva nehéz volt időnként lépést tartani vele, jóllehet rendelkeztünk a šalamuni kilométerekkel, ám voltak, akik ráuntak, akadtak azonban olyanok is, akik más okból estek ki. A fiatalabbak, akik még frissek voltak, és talán még csak most kezdték őt olvasni, jobban bírták. Még mindig képesek voltak tartani vele a lépést és követni őt, amikor belőlünk már kifogyott a szufla. Vagy legalábbis úgy képzelték. Amit a szlovén nyelv tett Šalamunnal, egyedülállónak számít. Utánozhatatlan. Minden imitáció egy csapda, halálra van ítélve, de nem minden imitáció képes „fizikai” kontaktust létesíteni, utánozni ... a sebességet! Mert ahogy az meg van írva az Ünnepben (Praznik): „Mi költők a testi érintéssel és az olvasással dolgozunk.” Ez az egyetlen költői program és a legjobb kreatív írásiskola, amit ránk hagyhatott. És ez az én igazi adósságom az ő vulkáni kitörésű költészetével kapcsolatosan, amitől egy pillanatra ellankadtam; hogy visszatérjek a verseihez és az egyes köteteihez, hogy újraolvassam és megérintsem őket, ahogyan közülük sok meg is érintett; saját kezűleg lököm el magam és elrugaszkodom, minden erőmmel. Mindenki, akit Tomaž Šalamun valaha is megérintett, mind visszamenőleg is részesülni szeretett volna ebből az érintésből. Mint abban az ünnepi versben, melynek a címe: Emberek (Ljudje). Természetesen az emberek listája nem teljes. Mintha egy nagyszerű, rettenetes költő búcsúzott volna el. „A legnagyobb szláv költő. Right.”[6]

*

Jegyzetek:

Az írás eredeti címe: Kdo je kdo

[1] Amerikában šalamunnak ez a kötete csak a 21. században (2004-ben) jelent meg. Vö.: Ugly Duckling Presse, 2004. Fordította Joshua Beckman (A fordító megjegyzése).

[2] Samo Kutoš nemrég elmagyarázta nekem, hogyan nyomtatta ki magának Rumi verseinek angol fordításait, és azon töprengett, hogy pontosan mit is olvashatott el tőle Šalamun az élete folyamán; egy bizonyos ponton Gershom Scholem és a zsidó miszticizmus is biztosan központi szerepet játszhattak az életében.

[3] Utalás Šalamunnak a Póker kötetében megjelent (Törzsem látványa elfárasztott…) című versére: „Világom az éles peremek világa lesz. / Kegyetlen és végtelen.” (Lukács Zsolt fordítása).

[4] Utalás a Póker kötetben szereplő Elsötétedés versciklusra.

[5] Vö.: Sebek (Rane) című vers utolsó sora, amely az Ámbra (Ambra, 1995) kötetben jelent meg.

[6] Utalás Šalamunnak az Amerika (1972) kötetében megjelent (Nekem köszönhető, hogy Ljubljana vízözön előttinek nevezhető…) című versének utolsó sorára: „A legnagyobb szláv költő. Right.”