Hogy a gyászos, de nem a dicsőséget elcsaló, feltétlen cinkos Halál, a zord, baljós vég megjelöl bárkinél kellemet, derűt, engem gyötör – nem a huhogás, melynek ellenében, egykor, a nagy festészeti hagyományt, követve ösztönét, megfiatalította, sem a posztumusz osztott tisztelet: de, annyi keserűség között, a gittszín felöltőbe bújt kecskelábú alak férfias nyíltsága, szakáll és ritkás szőke haj, szellemmel őszülő. Egyszóval, Tortoninál, gúnyosan, előkelőn; és a düh, műtermében, amint az üres vászonra vetette, ziláltan, akárha most fogna először ecsetet – egy koravén, valaha kínzó adomány összegződik itt leleménnyel, és a hirtelen érvény: a mindennapos, felejteni képtelen tanúnak, nekem ad leckét, mely minden alkalommal egészében lepereg, újból, lévén ugyanaz, mint bármi más, anélkül, hogy megmaradna, tetszés szerint, másnak. Emlék, ahogy egykor, oly találón megjegyezte: „A szem, egy kéz..”, ezekre visszagondolok. Az a szem – Manet –, ős-városi származás gyermekkorából, üdén, egy tárgyra, alakra függesztve, szűzin és elvontan, nemrég még őrizte a találkozás közvetlen hűvösét, egy nevető tekintet karmaiban, és utána, semmibe véve, a pózban, a huszadik ülés nyúzottságát. És keze ­– a nyílt, tettre kész szorítás kimondta, miféle titokba merül a látás tisztasága, hogy parancsba adja az eleven, lesikált, mély, metsző vagy bizonyos sötéttől kísértett remekművet, mely új és francia.