*
Meséljétek hát el dalocskáim amikor Fanni
végigsimított tenyerével a tömegsíron & az
beleremegett Amikor kezébe vette az első földrögöt
& mi mind reszketni kezdtünk Zoli a szűz azt mondta Én
már el is mentem Egy csont sem nevetett még
soha úgy Mint amikor két kézzel kezdte el kikaparni
a tömegsírból & nekem pedig beleharsogott szívembe a bűntudat
hogy ott heverek most élve alatta Hogy egyszer csak itt a halál
már nem egyéb csak valami ami átmenetileg összekoszolja
egy lány körmeit Meséljétek el dalocskáim hogyan pucolta
nagy nyugalommal körméről a földet a holttestem mellett &
várta hogy száradjon a sárga notesz amibe átszivárogtam &
amibe bele fog költözni ő is Nem akart mellém jönni
piszkos lekopott körmökkel & az ég ragyogó volt &
gyomorforgató Meséljétek el dalocskáim hogy
olyan volt az ég akár egy szépre festett köröm ami
sohasem kaparta a földet valaki fölött akit szeretett
*
Roppant keveset lehet erről írni. Eleve, elképesztően keveset lehet írni bármiről egyáltalán.
Ennek ellenére lenyűgözőnek találom, hogy mégis összegyűlt több ezer valódi könyv a több ezer (valószerűtlen) év alatt.
Hogy mégis sikerült ezt-azt kipréselni a koponyában & a mellkasban tátongó űrből.
Ha az irodalom valóban csodálatos, akkor nem azért, mert feltárja – hanem mert megálmodja az embert.
*
A mű eredeti címe: Kaddish