Repülj, madárka, repülj, át a megfagyott nyelvű
és duzzadt térdű, véres folyó fölött,

Repülj, madárka, repülj, nyúzott galamb a háború frakkjában,
mártózz meg a jégrepesztő hold szilánkjaiban,

Az árva Bucsa egy gyermek csontjáról csipeget,
rózsaszín gesztenyét a városfalak törmelékeiről.

Ott hasad meg az ég, amikor tavasszal virágot bont a kusza tél
a mészárlás támolygó csöndjében, átfagyott levelekkel kacérkodik,

Beszélni tanul a kezével, gabonát hint
az éjszaka liliomába, a forrongó Narancs kifosztotta

a vándordalnokok evangéliumát lincselő fehér virágokat,
a hegyi levegőtől menekülő szirének a sebzett kelyhekbe fulladtak,

Miképp Donbassz vérzi át a hidegrázós-kék és nyár-sárga zászlót,
a Vörös Éhínség meghasadt szívéhez könyörögve.

Repülj, madárka, repülj, kapuit barbárok dúlják, kifulladva várakozik,
hajába magokat hint, s akár a villám, vadul virágzanak,

A maghéjból és a magházból szárnyakat szülnek az orchideák
a repeszbombák kanócának tövébe, porzóktól és bibéktől termékeny a por.

Csak a fiatal fiúk horzsolásai, csak a törött hátú öregasszony kezei
válogatják külön a romoktól a hamut, a cafatokat és az urnákat, egyenetlen színű arckép.

Még ez is csoda, fogók faragják megannyi arcát, kifestik a kopasz koponyákat
a fekete nap alatt, a lugas fölött az ég teteme hiszi még a csodát.

A madár elrejti az orgonákat, a megszállók halálát dalolja,
Ukrajna menyasszonya, kelj föl, és fedd fel bőrfátylad,

Felbúg az utolsó villám harangja, felrázza a hamuba hantolt jövőt,
megfosztja az utcákon rohangáló isteneket a haláltusától.

A magasan reszkető csillagok közt egy hízelgő, homályos tekintet
szedi rá egy Varég Herceg rozsdás nyelvét.

Az éhínség fogatlan némbere, verébszemben a mesterlövészek papírdala
a szürke táj fölött, bánat a bitófa lépcsőjén, a szélirányba mutató tű

A Kígyó-szigeten, ahol csupán a holtak éneklik meg a halárusok feleségeit,
a szláv törzsek sójából és kenyeréből szőtt vásznakat.

Tévelygő csillagok takarják le a Dnyeper partján
az éjszakai boltok szemét a Római Birodalom peremén,

Ahol az anyanyelv megcsókolja az apaföldet,
és a háború bekötött szájának lágy érintése alatt új szerelem sarjad,

Mintha a bátrak ezért a pillanatért adták volna életük,
hogy amikor szemük lecsukódik, valami megszületik, valami megmoccan,

És valami épp véget ér, repülj, kicsim, repülj
Szent András hegye fölött, az idő kigöngyölt, lila fonalán.

Repülj, madár, repülj, a víz innenső oldalának hősnője,
repülj haza a sivatag parttalan fénycsíkja mentén.

Repülj törött szárnyaiddal, végig a keserves dal alatt,
mely nem adózik sem kezdetnek, sem végnek, de zeng

A sekély sírokban, Babi Jar szikláinál, melyek meztelenek, akár a szeretők,
ugyanaz a félhang, halva született mozdulatlanságában, zokogó anyák fonott sora ez.

A pusztítás megírja örökkévalóságig zengő ódáját, mely így szól: „talpra, Kijev”,
nem arat himnuszt, megrabolja a testet, és az égtelen éjszaka

Egy lámpás kanócáról ragyogja be kékajkú árnyát,
a gyászt, mely egyazon gyermekét szüli újra,

Az ostrom mindkét oldalán az Elíziumi mező,
az ellenség pedig a lángok közül tündöklő naplemente.