Sámsont, az emberfiának legerősebbikét éneklem; hogyan buktatta el az asszonyi csel, hogyan juttatta hamis feleség a halál kapujába! Ó, Igazság, ki kegyes sugarakkal fényes, földi éjszakánkat mennyei nappalra fordítod! te mindenható Atyánk mellől látogatod áldott lábaiddal gyászos világunkat, bűn és halál pusztulásának jó hírét hozod! Ó, fehérbe öltözött angyal, vezesd bátortalan kezemet, hogy az igazság szavait írjam vaspennával magas kősziklára, amit mindenki olvasson, ki arra jár. Az elátkozott lelkek délidejének, az éjszakának sátra terül most a néma föld fölé, ahogy Filisztea urai ültek sötét tanácsot; és hol elbukott az erő, ott gonosz szándék állt lesben. Sisakos ifjak és agg harcosok hevernek együtt a porban, és a vigasztalanság terjeszti ki szárnyát Palesztina földje fölé: jobbra-balra nyög a föld, odaveszett bátorsága, és azt keresi, hogyan rejtse sebzett fejét az éjszaka ködfátylába, sötét terveket kohol. Mert hiába próbálta Delila szépséges furfangját; hiába sírt sok álságos könnyet. „Folytasd, szép áruló, tedd csak alattomos dolgod, mielőtt a változó hold körbejárja útját, te győzni fogsz, s legyőzhetetlen erővel győzöd le a férfit, és ragadod el tőle titkát. Hívd hát csábos mesterségedet és őszintének tűnő homlokodat, szerelem szent csókját és az áttetsző könnyet; ölts világos vásznat, ami liliommal verseng, bíbort és ezüstöt; bontsd le hajadat, hogy bájosabbnak tűnj könnyű öltözékeddel; vedd fel országod büszkeségét, a fortélyt; és a szelíd szomorúságba burkolt szerelmes szemeket, és add el uradat aranyért.” Most pazar kerevetjén fekve, pompás büszkeségben továbbesdekel ő, s folyton megragadja szép karjával a férfi erős térdét. „Nem szeretsz! Háború vagy, nem vagy szerelem! Ó, bolond Delila! Ó, gyönge asszony! testbe öltözött halál az, akit szeretsz, és akinek karjai ölelnek téged! Ó, jaj, uram, hogyan nevezzelek? Te vagy istenem! Néked ontom könnyem áldozatul reggel és este: napjaimat szomorúság borítja! börtönnek érzem őket, meg vagyok szomorítva: az éjszaka pedig becsap! Ki állítja, hogy halandó fajtából születtél? A pusztulás volt az atyád, nőstényoroszlán szoptatott, ifjú kezeid emberi végtagokat szaggattak, és ember húsát faltad! Jöjj ide, halál, nem Sámson szolgája vagy? Delila az, ki szól; gazdád felesége; ne, várj, és hagyd gazdádat, hadd tegye a dolgát: annak az erős karnak egyetlen ütése enyhítené fájdalmamat; azután csöndben fekhetnék s pihenhetnék. Születésednél elhagyott az irgalom! Ó, dühöngő Dágon[1], és ti mind, Palesztina istenei, tartsátok vissza kezeiteket! Csak egy gyenge nő vagyok. Ó, jaj, ellenségetekhez mentem feleségül! Meg fogok őrülni, és göndör hajam tépem; futok, és istenek fülét ütöm át! Ó, Sámson, ne ölelj; te nem szeretsz engem! Ne nézz rám azokkal a gyilkos szemekkel! Te a halálom akarod, és gyorsan közelít a halál.” Ekképpen áztatta hamis könnyeivel a férfi lábát, és ekképpen sanyargatta napról napra lelkét: hegynek tűnt a férfi, homloka felhők között; ezüst folyónak tűnt az asszony, lábait ölelte. Sötét gondolatok forogtak ide-oda a férfi fejében, mintha viharfelhők háborgatnák az eget; tekintete nyugtalan volt; lelke vigasztalan. „Felfedhetném előtte egész szívemet - mitől is félhetek? Elmondhatnám néki születésem titkát, akkor se veszne oda minden erőm, ha most elmondanám.” Látta az asszony a férfi megindultságát, és így folytatta mesterkedését: „Sámson, tiéd vagyok; tégy velem azt, amit akarsz; barátaim ellenségek; életem halál; népem árulója vagyok, és megvetett; örömöm annak kezébe adatik, aki gyűlöl, és szívének asszonyával hamis. Háromszor gúnyoltál ki és bántottad meg lelkem. Nem azt mondtad nekem, hogy nyers gúzzsal kössem meg erős karjaidat, majd azt, hogy kötözzelek meg szorosan új kötelekkel, miután rájöttem hazugságodra? Tudtam, hogy csak gúnyt űzöl belőlem. Jaj, sírtam én, mikor azokkal álmodban megkötöztelek, hogy igazságodat próbára tegyem, azt kiáltottam: Rajtad a filiszteusok, Sámson![2] akkor felébresztett téged a gyanakvás; hogyan tépted szét a gyenge köteleket! Nem félsz te semmit, mitől kellene rettegned? Erőd több, mint halandóé, senki sem árthat neked; csontjaid bronzból, izmaid vasból vannak! Tízezer lándzsa olyan, mint a nyári fű; erős embereknek serege, mint völgyben a nyáj: mitől félhetsz? Úgy iszom könnyeimet, mint a vizet; szomorúságon élek! Ó, farkasoknál, tigriseknél rosszabb, mit adhatsz, ha ilyen csekélységet megtagadsz tőlem? De ó! végül kicsúfolsz, hogy megszégyenítsd túláradó kéréseimet! Azt mondtad, szőjelek erős hajadnál fogva a zubolyhoz; még ezt is megtettem, hogy az igazadat megpróbáljam: de mikor így kiáltottam, Rajtad a filiszteusok! akkor hagytál, hadd siránkozzam, hogy Sámson engem nem szeret.” A férfi ült, és lelkében bánkódott, látta és szerette a szépséges esdeklőt, és nem tudott eltitkolni semmit, csak hogy megnyugtassa; majd a keblére borulva így szólt: „Halld, ó, Delila! Ne kételkedj többé Sámson szerelmében; mert az a fehér kebel lett szívem legbelső zugának elefántcsont palotája, ahol megpihen; mert szomorúság mindenkinek sorsa, ki asszonytól születik: mert gondra szültek engem, és a sorsom küszködés: sem a páratlan erő, sem a bölcsesség, sem az élet örömei nem rejthetik el a szomorúságot az ember szívéből. Kétszer jövendölték meg születésemet a mennyből, kétszer parancsolta szent szó, hogy ne igyak bort, és ne egyek semmiféle tisztátalant, mert Izrael Istenének szentelt vagyok, názír[3] anyám méhétől fogva. Kétszer mondatott, hogy meg ne szegjük: Adj nékem fiat, jóságos Ég, kiáltott Manoah; de az Ég megtagadta! Gyermektelen búsult, de úgy gondolta, a legjobbat Istene tudja. Izraelben élt magányban, de nem ismeretlenül, míg el nem jött az aggkor: nyájai szaporodtak, asztalát bőség koronázta: szeretett, nagyra becsült ember! De Isten más örömöket is tartogatott számára. Izrael terhe az ő bánata? Szabaddá teszi öregkorának fia! Életének tiszteletreméltó megédesítője kap először ígéretet a Mennyből. Ő, az asszony látta a táncoló leányokat, és ő áldotta meg ártatlan örömüket; ő áldott meg minden ifjú párt; de tőle fakad majd a régóta áhított szabadító. Töprengve ült magában az asszony a házban, ahogy a dolgos nap halványodott, és a nyugodt este, a szemlélődés ideje, kelt az otthagyott keletről a menny függönyeit vonva: töprengve ült, és Izrael fájdalmára gondolt, és csöndesen imádkozott Izrael Istenéhez; mikor lám! a fény mezőiről a házba lépett egy angyal: Férfialakja volt, élete virágjában, és széles homloka rettenetet szórt az esti homályba! De szelíden üdvözölte az asszonyt ─ Üdvöz légy, kegyelembe fogadott! mondta; mert íme! fogansz, és fiút szülsz,[4] és Izrael ereje lesz a vállain, és Izrael szabadítójának nevezik majd. Mostantól fogva bort vagy más részegítő italt ne igyál, és semmiféle tisztátalant ne egyél, mert Istennek szentelt názír lesz az a gyermek.[5] ─ Majd, mint egy szomszéd, aki elmesélte esti mondandóját, és minden jót kívánva továbbáll, úgy látszott távozni: az asszony ámult határtalan örömmel, nem is tudta, hogy angyal. Manoah hazatért földjeiről, hogy házában időzzön, és a munkától esti pihenőt tartson ─ a legédesebb idő ez, amit Isten a halandó embernek szán. Ült, és örömmel hallotta, és áldotta Istent, aki még mindig megtartja Izraelt. Múlt az idő, és Izrael elnyomás alatt nyögött. Fényes volt a kard, míg rozsdás az ekevas, míg fogyott a remény, és kész volt helyt adni a kételkedésnek; majd Manoah így imádkozott: Ó, Uram, nyájad szétszóratott a dombokon! Farkasok tépik azt: az elnyomás nyújtja pálcáját földünk fölé, országunkat karddal szántják, és vérben aratják! Hegyről hegyre mészárlás visszahangzik! Békés síp helyett a pásztor kardot visel; lándzsa lett az ökörösztökéből! Ó, mikor jön el a Megváltónk? Filiszteusok háborgatják nyájainkat, szőlőinket ellenség csapatai szüretelik! Nyújtsd ki kezed, és ments meg. Így imádkozott Manoah. A koros asszony a mezőre tért, és ím! újra eljött az angyal! Vándornak öltözve hirtelen bukkant elő. Futott az asszony és hívta férjét, aki jött és beszélt vele. Ó, Isten embere, mondta, messziről jössz! Hadd tartóztassunk meg téged, míg készítek egy kecskegödölyét, hogy ülj le és egyél, és mondd meg nevedet s hogy mely oldalon állsz; hogy ha majd beteljesedik a te beszéded, tisztességgel illethessünk téged. Az angyal így válaszolt, Az én nevem Csodálatos; ne kérdezősködj felőle, hiszen látod, hogy titok; és ha áldozatot készítesz, az Úrnak áldozd azt.”[6]
*
Jegyzetek:
Köszönet Nádasdy Ádámnak a javításokért.
A szöveg eredeti címe: Samson.
[1] Dágon nevét Károli Gáspár bibliafordításában szereplő helyesírással használom (Bir. 16,23)
[2] Károli, Bir. 16,9
[3] Revideált Új Fordítás (RÚF 2014) alapján, Bir. 16,17
[4] Blake itt Lukács evangéliumának részleteit használja a King James-bibliafordítás alapján. A fordításba a RÚF 2014 azonos részleteit igyekeztem beépíteni (Luk. 1,28-31).
[5] RÚF 2014 Bir. 13,4
[6] Károli-fordítás Bir. 13,15-18 részletei alapján
