Legdrágább barátnőm!

A nyomorult szalmaágyon tegnap éjjel olyan szépséges álmom volt, hogy nem tudok ellenállni a vágynak, hogy elmeséljem neked. Hiszen egyébként olyan kevés szép vagy legalábbis örömteli dolog van, amiről beszámolhatnék neked. – Ez az a fajta álom, amilyet talán öt évente egyszer álmodik az ember, és amely az „olvasás” motívuma körül forog. Teddie emlékezni fog rá, milyen szerepet játszik ez a motívum az ismeretelméletről szőtt gondolatmeneteimben. Az álom vége felé egyértelműen elhangzott mondatom franciául volt, így még egy okom van rá, hogy az álmot ezen a nyelven osszam meg veled.[1] Dausse doktor, aki az álombéli kísérőm, barátomként sokat törődött velem, amikor maláriám volt.[2]

Dausse-szal voltam együtt mások társaságában, de a többiekre már nem emlékszem. Egyszerre csak leváltunk erről a társaságról, Dausse és én. Miután eltávolodtunk tőlük, egy ásatás közepén találtuk magunkat; észrevettem, hogy a talajjal majdnem egy szinten furcsa fekvőhelyek vannak. Nagyon alacsony szerkezettel kialakított fekvőhelyek. Úgy tűnt, kőből vannak, de amikor rájuk támaszkodtam, éreztem, hogy úgy belesüppedek, mint valamiféle ágyba; moha és borostyán fedte őket. Feltűnt, hogy a fekvőhelyek kettesével vannak elhelyezve. Amikor le akartam volna feküdni az egyikre, amelyikről azt gondoltam, hogy a Dausse-nak szánt mellett van, észrevettem, hogy az ágy fejrészét már elfoglalták. Így aztán otthagytuk ezeket a sírfekhelyeket, és folytattuk utunkat. A környék még mindig egy erdőre hasonlított, de volt valami művi abban, ahogyan a törzsek és az ágak elhelyezkedtek, s emiatt az álomdekoráció e ponton homályosan emlékeztetett egy hajószerkezetre. Miután elhaladtunk néhány gerenda mellett, átugrottunk néhány fa lépcsőfokot, egy aprócska fedélzeten találtuk magunkat, lécekből ácsolt kis teraszon. Ezen a helyen tartózkodtak Dausse élettársnői. Hárman vagy négyen voltak, és nagyon szépnek tűntek. Az első dolog, ami megdöbbentett, hogy Dausse nem mutat be nekik. Ez nem zavart jobban, mint az a felfedezés, amit abban a pillanatban tettem, amikor leraktam a kalapom egy koncertzongorára. Régi szalmakalap ez, egy „panama”, amit még apámtól örököltem. (Ez a kalap már régóta nincsen meg.) Amikor megszabadultam tőle, megdöbbentett, hogy a kalap tetején nagy szakadás ékeskedett. Véletlenül vettem észre, ráadásul vörös nyomok szegélyezték.[3] Az asztalnál ülő egyik hölgy időközben grafológiával foglalatoskodott. Láttam, hogy van valami a kezében, amit valószínűleg én írtam, és Dausse adott oda neki. Kissé nyugtalanított a szakértői szemle, féltem, hogy esetleg feltárja legbensőbb választásaimat. Közelebb léptem. Megpillantottam egy szövetet, amelyet képek borítottak, ám az egyetlen felismerhető grafikai elem a „d” betű fölső része, amely fölfelé nyújtózva szélsőségesen nagy spirituális hajlamról tanúskodik. Ráadásul a betűnek ezt a részét egy kék szélű piciny vitorla egészítette ki, amely úgy feszült az anyagminta fölé, mintha szellő dagasztaná. Ez az egyetlen dolog, amit el tudtam „olvasni” – az anyagot másutt egybefolyó motívumok borították, hullámok és felhők. A beszélgetés egy darabig e körül az írás körül forgott. Nem emlékszem rá, hogy elhangzottak volna letisztult vélemények, de azt nagyon is jól tudom, hogy egy adott pillanatban szó szerint ezt mondtam (franciául, ezért jegyzem le ezen a nyelven az álmomat): „Arról volt szó, hogy kendőt készítsünk egy versből.” [Es handelte sich darum, aus einem Gedicht ein Halstuch zu machen.][4] Alighogy kimondtam e szavakat, valami nyugtalanító dolog történt. Észrevettem, hogy az egyik szintúgy gyönyörű nő az ágyban feküdt. Amint meghallotta a magyarázatomat, villámgyors mozdulatot tett. Kezét alig mozdítva váratlanul fellebbentette fekhelyének takaróját. Nem a testét akarta megmutatni nekem, hanem a takaróján található mintát, az pedig annak a képírásnak felelhetett meg, amelyet évekkel ezelőtt ajándékképpen Dausse‑nak „írtam”. Nagyon is biztos voltam abban, hogy a hölgy megtette ezt a mozdulatot. De az, hogy tudtam erről, egyfajta vízión alapult, valamiféle másodlagos érzékelésen. Hiszen testi szemeimmel máshová néztem, és egyáltalán nem fogtam fel semmit mindabból, amit ez a futó mozdulattal meglebbentett takaró tárt fel előttem.[5]

*

Jegyzetek:

A szöveg közlésének alapja: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 6. k., szerk. Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1991, 540–542.

A kontrollfordítás Kerekes Amália munkája.

[1] Benjamin 1939. május 19‑én ír először francia nyelven barátnőjének, a levelezés előtte németül zajlott. Ennek motivációjaként a Proust‑levelezéskötetek megjelenését és azok elmélyült olvasását adja meg, valamint azt, hogy párizsi emigrációjában elsődleges kommunikációs médiuma a francia nyelv lett. Később a cenzúra lehetséges megkerülését is szóba hozza, mint a francia nyelvű levelezés fenntartásának indokát.

[2] A levélnek ezt az első bekezdését a Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 6. k. nem hozza. A szövegrészt innen közlöm: Gretel Karplus – Walter Benjamin: Briefwechsel 1930-1940, szerk. Christoph Gödde, Henri Lonitz, Frankfurt am Main, Suhrkamp 2005, 390.

[3] Ezen a helyen a levelezéskötetben (Gretel Karplus – Walter Benjamin: Briefwechsel 1930-1940, 319.) még a következő bekezdés található: „On m’approcha un siège. Cela ne m’empêcha pas d’en apporter une autre, moi aussi que je plaçais un peu à l’écart de la table où tout le monde était assis. Je ne m’asseyais pas.” [„Hoztak nekem egy széket. De ez nem tántorított el attól, hogy magam is hozzak egy másikat, amit valamivel távolabb helyeztem el az asztaltól, ahol a többiek ültek. De nem ültem le.”]

[4] Benjamin maga adja meg itt a mondat német megfelelőjét, kapcsos zárójelek között.

[5] A levél ezzel még nem ér véget, de a Gesammelte Schriften 6. k.‑ben közölt szöveg igen. A következő bekezdés viszont az álom jelentőségét tekintve bír némi fontossággal: „Après avoir fait ce rêve, je ne pouvais pas me rendormir pendant des heures. C’était de bonheur. Et c’est pour te faire partager ces heures que je t’écris.” [„Az álom után órákig nem tudtam visszaaludni. A boldogságtól. És azért írok neked, hogy megosszam veled ezt a boldogságot.”]