Walter Benjamin az 1939. október 11-12‑ei álmot barátnőjének, nőbarátjának, Gretel Adornónak írt egyik levelében rögzítette. A levél keletkezésekor egy Nevers melletti gyűjtőtábor foglya, Párizs náci megszállása miatt több száz sorstársával együtt. A levél végén a „triázsoló bizottságok” nyugtalanító felállításáról beszél, arról, hogy folyton esik az eső, egészsége közepes, a pénze teljesen elfogyott, de a gyötrelmes körülmények ellenére barátnője levelei (akit levelezésükben Felicitasnak hív) fontos megerősítést jelentenek neki. A megerősítés jelentősége főképp azért nagy, mivel Gretel Adorno számol be a korábban Amerikába küldött Baudelaire‑tanulmány[1] kedvező fogadtatásáról. Az ekkor már Amerikában működő Institute for Social Research‑csel ápolt kapcsolat Benjamin számára a menekülés útját jelenthetné.
Gretel Adorno, született Karplus, vegyészetből doktorált, majd 1933‑tól négy éven át szülei bőrkesztyűket készítő cégét vezette. 1937‑ben, már a londoni emigrációban lett a filozófus, komponista és zeneteoretikus Theodor W. Adorno felesége. Benjaminhoz ifjúkori, bizalmas barátság fűzte. Erről tanúskodik, hogy Benjamin ibizai tartózkodása alatt rábízza berlini otthonát, illetve, ami számára még személyes lakóterénél is értékesebb lehetett: könyvtára rendezését. Gretel Adorno szerepe filozófiatörténetileg is jelentős, hiszen ő jegyezte le a Horkheimer és Adorno között zajlott beszélgetések protokollját, amelyek A felvilágosodás dialektikája című kötet alapját képezték. Férje 1969-es halála után az Adorno‑hagyaték kiadásában működött közre. Benjamin számára fontos szolgálatokat tett pl. Műalkotás-tanulmányának sokszorosításával,[2] valamint halála után részt vett a Benjamin‑szövegkiadások előkészítésében is. A harmincas években azonban a férfiak közötti összekötő szerepe volt jelentős. Benjamin franciaországi emigrációja után rendszeresen beszámolt Adorno és Ernst Bloch terveiről, tartózkodási helyeiről, s ezzel hozzájárult a produktív baráti és elméletírói kapcsolatok megőrzéséhez. Rendszeres utalásaival anyagilag is kisegítette Benjamint a legnehezebb időszakokban.[3]
„A nyomorult szalmaágyon” 1939‑ben látott álom Benjamint egy jelentős filozófiai alkotói szakaszába repítette vissza: Dausse, az orvos alakja ugyanis ibizai idejét, az ott szerzett maláriás megbetegedést idézi fel. A felépülés (Dausse orvosi segítségével) már Párizsban zajlott. Az álom az „’olvasás’ motívuma körül forog”, írja Benjamin szerényen, és a filozófiai tartalom felelevenítését – számítva arra, hogy Adorno is olvasni fogja ezt a levelet, vagy felesége beszámolója révén értesülni fog róla – „Teddie”-re bízza. Ugyanis az ’olvasás’ motívuma szerepet játszik „az ismeretelméletről szőtt gondolatmenetemben” – írja Benjamin, majd kiemeli azt a mondatot is, amelyet „egyértelműen elhangzottként” az álom középpontjaként, magjaként tart számon. Ezek körül az elemek körül teszünk egy rövid értelmezői sétát, hogy megérthessük az „álomlevél” életrajzon túli jelentőségét is.
A levél közel egy évvel Benjamin halála előtt, drámai körülmények között kerül papírra, olyan ember tollából, aki életművét eminens olvasóként, bámulatos szövegmennyiségek befogadása révén alkotta meg. Az álmot a nyugodt olvasás lehetőségétől való tartós megfosztottság állapota (is) inspirálhatta, ami magyarázatot ad arra, miért jutalmazta álmodóját olyan kimondhatatlan boldogságérzéssel. E körülményekkel számot vetve talán az álom központi gondolata, azaz a szorult helyzet megoldásaként felmerült ötlete sem számít olyan szürreálisnak, miszerint „[a]rról volt szó, hogy kendőt készítsünk egy versből”. Ugyanis ha könyveket nem is, de néhány alapvető ruhadarabot még ekkor is magánál tarthatott az író.
A nyelvi alakzatként működő vers és a mintákkal borított szövetként értett (fej)kendő (fichu) hasonlósága bevezet azonban Walter Benjamin – életében csak néhány programadó szövegben felvázolt – nyelvfilozófiai gondolkodásába is. Nyelvfilozófia és ismeretelmélet (nyelv és valóság kapcsolata) pedig kéz a kézben jár a (neo)kantiánus hatások alatt szocializálódott esztéta számára. Talán megütköztet a tény, de Benjamin nyelvelméleti írásait életében nem publikálta, csak legszűkebb baráti köre pillanthatott be gondolkodásának erre a rejtett területére, elsősorban Gershom Scholem és Adorno, valamint Ernst Schoen. 1916‑ban jegyezte le első nyelvfilozófiai tárgyú írását, A nyelvről általában és az ember nyelvéről[4] című tanulmányát. 1928‑ban publikált habilitációs írásának előszavából[5] Detlev Schöttker szerint nagy valószínűséggel következtethetünk arra,[6] hogy Benjamin ismerte és gondolkodásába is beépítette Wittgenstein Tractatus logico‑philosophicusának a nyelvre vonatkozó, forradalmi jelentőségű filozófiai belátásait. Ez a mű a 20. századi irodalomelméleti és nyelvfilozófiai gondolkodást meghatározó nyelvi fordulat, az ún. linguistic turn egyik, ha nem a legfontosabb alapszövege. Benjamin 1933‑ban, Ibizán szeretné újra felvenni az ismeret‑ és nyelvelméleti gondolkodás fonalát, elkérve Scholemtől az 1916-os szöveg másolatát.[7] Így számol be minderről Gretel Adornónak: „A következő napokat egyébként nem ezeknek a dolgoknak szentelem, hanem – amennyiben Bennettet félretehetem – két olyan munka összehasonlító szerkesztésének, amelyeket húsz év választ el egymástól. Megszereztem nyelvről szóló első dolgozatom, ’A nyelvről általában és az ember nyelvéről’ című írásom egyik példányát, és most meg akarom nézni, hogyan viszonyul azokhoz a megfontolásokhoz, amelyeket idén, az év elején jegyeztem le. Mindkettőt feszülten várják Jeruzsálemben, ezért aztán kissé szorongok velük kapcsolatban.”[8] Az új szöveg „a betegség diktálta körülmények között”,[9] a maláriás váltóláz idején az év elején A hasonlóról szóló tanítás[10] címmel lejegyzett esszé változataként született, és A mimetikus képességről[11] címet viseli. Erről az írásról 1935‑ben, egy Gretel Adornótól kapott Freud‑tanulmánnyal[12] összefüggésben beszámol barátnőjének is. Mégis elgondolkodtató, hogy 1939‑ben Benjamin miért véli úgy, hogy az ’olvasás’ motívumával összefonódó ismeretelméleti gondolatmenetei kizárólag Adorno számára ismertek és emlékezetesek. Előfordulhat, hogy azért, mert Benjamin és Adorno filozófusi kapcsolatának egyik kirívó összeütközése[13] is ezekhez az elméleti összefüggésekhez kapcsolódik.
Benjamin olvasta Adorno filozófiai székfoglaló előadásának szövegét[14] (melyet könyvalakban csak 1973‑ban publikáltak). Az előadásban kifejtett polémia a Bécsi Kör által képviselt logikai pozitivizmussal szemben olyan alternatívába torkollik, amelynek alapgondolatát Benjamin a sajátjaként azonosítja. A gondolat lényege abban áll, hogy a pozitivisták által felmagasztosított tényekkel szemben a nyelvileg konstruált képek vagy figurák elsődlegesek az emberi megismerés összefüggésében.[15] Benjamin ugyanebben az 1931. július 17-ei levelében a székfoglaló előadás egyéb érdemeinek körültekintő elismerése után, ha nem is plágiummal, de a gondolat kölcsönvételével vádolja meg barátját.[16] Megkéri arra, hogy az előadás publikálása esetén tüntesse fel A német szomorújáték eredetét a gondolat forrásaként. Valószínűsíthető, de újabb bizonyíték felbukkanásáig ez egyelőre persze csak feltételezés, hogy a „Teddie emlékezni fog rá” félmondat gyökerei ebben az összefüggésben is kereshetők.
Tény azonban, hogy Benjamin nyelvfilozófiai vizsgálódásainak az 1933-as év ibizai összegzéskísérlete után, amelynek kivitelezését a betegség tovább nehezítette, ismeretelméleti igénnyel nem akad folytatása. Míg A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában című tanulmánya minden esztétikai és médiaelméleti stúdium alapszövegének számít, a nyelvfilozófiai kánonba nem kerültek be a fent említett írások. Talán abból az okból nem, hogy Benjamin sosem szakadt el teljesen és véglegesen egyfajta bibliai nyelvszemlélettől, amelynek alapja a név egyedülálló szerepe a nyelvben, annak szentsége, teremtő‑mágikus ereje, valamint a szó és a fogalom (eszme vagy idea) kapcsolatának megmagyarázhatatlansága. A köztük lévő összefüggés csak dialektikus közvetítés révén, ugrásszerűen tárulhat fel. A magyarázat tehát diszkurzíve nem állítható elő, csak fel- vagy megmutatható. Ez az ugrásszerűség merevedett ki a „nem‑érzéki hasonlóság” [„unsinnliche Ähnlichkeit”] fogalmában is. Benjamin nyelvfilozófiája kifejtetlen, és így – alapvető problémáit tekintve – megoldatlan is maradt, akárcsak álombéli vágya, hogy „kendőt készítsünk egy versből”.
*
Jegyzetek:
[1] A szóban forgó szöveg címe: Motívumok Baudelaire költészetében. Magyarul ld.: Walter Benjamin: Kommentár és prófécia, szerk. Zoltai Dénes, Budapest, Gondolat 1969, 228–275. 1938. augusztus 3‑ai levelében Gretel Adorno arról számol be, hogy Leo Löwenthal már nagyon türelmetlenül várja a tanulmányt, mert a Zeitschrift für Sozialforschung amerikai presztízse forog kockán. Még abban az évben meg akarna jelentetni egy duplaszámot, amelyben a húzónevek Henryk Grossman, Th. W. Adorno és Benjamin lettek volna. Benjamin nehezített létfeltételei és munkakörülményei miatt csak a következő év júliusára készül el a szöveggel, amely a folyóirat 1939/8. számában (50–89.) jelent meg. Ld. Gretel Adorno – Walter Benjamin: Briefwechsel 1930–1940, Frankfurt am Main, Suhrkamp 2005, 340.
[2] Gretel Adorno – Walter Benjamin: Briefwechsel 1930–1940, 364.
[3] Gretel Adorno – Walter Benjamin: Briefwechsel 1930–1940, 417.
[4] Walter Benjamin: A nyelvről általában és az ember nyelvéről. In: „A szirének hallgatása”. Ford. Szabó Csaba, Budapest, Osiris 2001, 7–21.
[5] Walter Benjamin: A német szomorújáték eredete. Ismeretkritikai előszó. In: Uő.: Angelus novus, szerk. Radnóti Sándor, Budapest, Magyar Helikon 1980, 195–232.
[6] Detlev Schöttker: Benjamin liest Wittgenstein. In: Daniel Weidner, Sigrid Weigel (szerk.): Benjamin‑Studien 1. München, Wilhelm Fink 2008, 91–105.
[7] Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 2.3. k., 953 skk.
[8] Gretel Adorno – Walter Benjamin: Briefwechsel 1930–1940, 61.
[9] Walter Benjamin: Gesammelte Schriften, 2.3.k., 952. „A szeptemberig tartó hetekben Benjamin, a betegség diktálta körülmények között, elkészült A mimetikus képességről című írás munkálataival.”
[10] Walter Benjamin: A hasonlóról szóló tanítás. In: „A szirének hallgatása”. Ford. Szabó Csaba, Budapest, Osiris 2001, 58–63.
[11] Walter Benjamin: A mimetikus képességről. In: „A szirének hallgatása”, 64–67.
[12] Gretel Adorno – Walter Benjamin 1930–1940, 244. Sigmund Freud: Psychoanalyse und Telepathie, in: Almanach der Psychoanalyse, Wien, 1934.
[13] „Egyetlen másik megnyilatkozásában sem szegült ellen Benjamin olyan energikusan Adornónak, mint ebben.” Schöttker, id.m., 96.
[14] Theodor W. Adorno – Walter Benjamin: Briefwechsel, szerk. Henri Lonitz, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1994, 16.
[15] „A filozófiának nem az a feladata, hogy a valóság rejtett vagy adott intencióit kutassa, hanem az intenciómentes valóság értelmezése oly módon, hogy alakzatok, képek konstrukciója révén a valóság izolált elemeiből olyan kérdéseket emel ki, amelyeknek pregnáns megragadása a tudomány feladata.” Theodor W. Adorno: »Die Aktualität der Philosophie«, in: Uő.: Gesammelte Schriften, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1997 [előszőr: 1973], 1. k., 325–344, 332. Idézet helye: Schöttker, id.m. 96.
[16] Theodor W. Adorno – Walter Benjamin: Briefwechsel, id.m., 18. „Ezt a mondatot aláírom. De leírni nem tudtam volna anélkül, hogy utaltam volna a Barokk‑könyv bevezetésére, ahol ez a – teljesen összetéveszthetetlen és abban a viszonylagos és szerény értelemben, ahogy az efféle dolgokat ki szabad mondani – új gondolat először hangzott el. A saját helyemben nem tudtam volna kifelejteni a Barokk‑könyvre történő utalást. És fölösleges hozzáfűznöm: az Ön helyében pedig még sokkal kevésbé.”
