Varlam Salamov elbeszélései
Fotó: pexels.com
Varlam Salamov elbeszélései

Varlam Salamov nem egyszerűen a Gulag-irodalom legjelentősebb képviselője (Alekszandr Szolzsenyicin mellett), hanem az az író, aki a legszélsőségesebb szenvedéseket megtapasztalva radikálisan szakított az irodalom minden didaktikus felfogásával. A szikár Salamov-elbeszélés színtiszta dokumentarizmusnak hat: a már-már felfoghatatlan kegyetlenségekről számot adó tények szenvtelen továbbadásának. És mégis: éppen csak fölsejlő irodalmi fogások révén Salamov minden írása valami lecsupaszított költészetté válik, amelyet óriási belső dinamika feszít. A Helikon Kiadónál hamarosan megjelenő kötetből most három novellát közlünk.

Polja néni

Polja néni a kórházban halt meg, gyomorrákban. Ötvenkét éves volt. A boncolás megerősítette a kezelő orvos diagnózisát. Egyébiránt kórházunkban a kórbonctani diagnózis csak ritkán tért el a klinikaitól – ez a legjobb és a legrosszabb kórházak közös jellemzője.

Polja néni családnevét csak az irodán tudták. Az igazi nevére még a parancsnok felesége sem emlékezett, akinél Polja néni hét éven át állandó „szolgálatos”, azaz cseléd volt.

Mindenki tudja, ki az a szolgálatos, de azt nem tudja mindenki, mi lehet belőlük. Ezernyi emberi sors elérhetetlen urának a bizalmasa; a gyengeségei, sötét oldalai tanúja. Olyan személy, aki ismeri az úr otthonának sötét oldalait. Rabszolga, de óhatatlan részese az otthoni, vízalatti, földalatti háborúságoknak; az otthoni ütközetek részvevője, vagy legalábbis megfigyelője. Férj és feleség vitáinak hallgatólagos döntőbírája. A parancsnok családjának háztartásvezetője, egyúttal gazdagságának gyarapítója, mégpedig nem csupán takarékosságával és becsületességével. Az egyik ilyen szolgálatos mahorka cigarettát értékesített a parancsnok hasznára, tíz rubelért szálját. A láger mérésügyi hatósága megállapította, hogy egy gyufásdobozba nyolc cigarettára való dohány fér, nyolcadfont dohány pedig éppen nyolc ilyen skatulyát tesz ki. A porszerű anyagok efféle mértékegysége a Szovjetunió egy nyolcadán – egész Kelet-Szibériában – érvényes.

A mi szolgálatosunk minden pakli dohányért hatszáznegyven rubelt szedett be. De ez az összeg se volt a csúcs. A szolgálatos megtehette, hogy nem töltötte meg egészen a gyufásdobozt. A különbség szemre alig észrevehető, meg aztán ki is állna le vitatkozni a parancsnok szolgálatosával. Sodorhatott vékonyabb cigarettákat. A készítmény a szolgálatos kezének és lelkiismeretének a műve, A mi szolgálatosunk ötszáz rubelért vette a mahorka csomagját a parancsnoktól. A száznegyven rubel különbség a szolgálatos zsebébe vándorolt.

  Polja néni gazdája nem kereskedett mahorkával, egyáltalán, Polja néninek semmiféle sötét ügyekkel nem kellett foglalkoznia. Polja néni nagyszerűen főzött, a konyhaművészetben járatos szolgálatosok pedig különösen nagy becsben voltak. Polja néni megtehette – és meg is tette -, hogy beprotezsálta valamelyik ukrán földijét holmi könnyű munkára, vagy ráíratta valami szabadulólistára. Polja néni nagyon komoly segítségben részesítette a földijeit. Másoknak nem segített, legfeljebb tanáccsal.

 Polja néni hetedik éve dolgozott a parancsnoknál, és úgy gondolta, hogy mind az tíz esztendejét (ezt ukránul mondta) baj nélkül húzza le.

Polja néni tudatosan önzetlenül viselkedett, és joggal feltételezte, hogy az ajándékok, a pénz iránt tanúsított közönye okvetlenül ínyére lesz bármilyen főnöknek. A számítása be is vált. Bennfentes személynek számított a családban, és már meg volt a terv a szabadon bocsátására – át akarták irányítani gépkocsi-rakodónak az ércbányához, ahol a parancsnok bátyja dolgozott, és az ércbánya kijárta volna a szabadon bocsátását.

Polja néni azonban megbetegedett, az állapota egyre romlott, így aztán bevitték a kórházba. A főorvos intézkedett, hogy Polja néni külön kórterembe kerüljön. Tíz félhullát kicipeltek a hideg folyosóra, hogy felszabadítsák a helyet a parancsnok szolgálatosának.

A kórház felpezsdült. Mindennap délután jöttek a dzsipek, a teherkocsik; a fülkéből bekecses hölgyek, katonák szálltak ki, és mentek egyenest Polja nénihez. Polja néni pedig mindegyiknek megígérte: ha felgyógyul, szól az érdekében a parancsnoknak.

Minden vasárnap begördült a kórház kapuján egy ZISZ-110-es, és hozott Polja néninek egy kis csomagot, meg levelet a parancsnok feleségétől.

Polja néni mindent odaadott a nővéreknek, kóstolt egy kanállal az ételből, és már adta is tovább. A betegségével tisztában volt.

Polja néni azonban nem gyógyult fel. Egy nap aztán a parancsnok írásos engedélyével különleges látogató jelent meg a kórházban: Pjotr atya, ahol az ügyeletesnek megnevezte magát. Kiderült, hogy Polja néni meg akar gyónni.

A különleges látogató Petyka Abramov volt, akit mindenki ismert. Néhány hónappal korábban még maga is feküdt ebben a kórházban. Most meg Pjotr atya lett.

A tisztelendő látogatása felbolygatta az egész kórházat. Kiderült, hogy a mi vidékünkön vannak papok! És meggyóntatják a gyónni vágyókat! A legnagyobb kórteremben – a kettes számúban –, ahol nap mint nap ebéd és vacsora közt valamelyik beteg gasztronómiai tárgyú históriákat mesélt, annyi biztos, hogy nem az étvágy javítása céljából, hanem mert az éhes ember felgerjedt képzelete ezt diktálta – ezen a napon csakis Polja néni gyónásáról folyt a szó.

Pjotr atya sildes sapkában és buslatban érkezett. Vattanadrágjának a szára ócska szurkosvászon csizmába volt beletűrve. A haja rövidre nyírva, egyházi személy létére jóval rövidebbre, mint az ötvenes évek jampecainak volt. Pjotr atya felnyitotta a köpenye és a pufajkája szárnyát, s előtűnt alóla egy világoskék oroszos ing és egy nagy mellkereszt. Nem egyszerű kereszt volt, hanem feszület, csak éppen házilag barkácsolt, olyan, amilyent ügyes kéz a szükséges szerszámok nélkül bütykölni tud.

Pjotr atya meggyóntatta Polja nénit, és távozott. Sokáig állt az országút szélén, és a karját emelgette, ha teherkocsi közeledett. Két kocsi elhúzott mellette, anélkül, hogy megállt volna. Ekkor Pjotr atya előhúzott az inge kebeléből egy kész megsodort cigarettát, a feje fölé emelte, mire mindjárt az első kocsi megállt, és a sofőr hívogatón kitárta a fülke ajtaját.

Polja néni meghalt, és eltemették a kórház temetőjében. Nagy temető volt ez, a hegy lábánál (a betegek ahelyett, hogy „meghalt”, azt mondták: „elment a hegy lábához”), A, B, C és D betűvel jelzett közös sírokkal, és néhány ívelt sorba rendezett egyéni hanttal. De Polja néni temetésén nem volt ott se a parancsnok, se a felesége, se Pjotr atya. A temetési szertartás a szokásos volt: a munkavezető rákötözött Polja néni bal lábszárára egy fatáblácskát, rajta egy számmal. Ez az ügyirata száma volt. Az előírás szerint a számot nem tintaceruzával, hanem közönséges fekete ceruzával kellett ráírni, ahogy az erdei térképjelzéseket.

A szokásos sírásó szanitécek kavicsokat szórtak Polja néni aszott kis testére. A munkavezető a kövek közé beszúrt egy botot, rajta ugyancsak az ügyirat számával.

Eltelt pár nap, amikor a kórházban újra megjelent Pjotr atya. Már járt a temetőben, és most nagy lármát csapott az irodán:

- Keresztet kell állítani. Keresztet.

- Még csak az hiányzik – felelte a munkavezető.

Sokáig huzakodtak. Végül Pjotr atya kijelentette:

- Egy hetet adok. Ha ez alatt az egy hét alatt nem lesz ott a kereszt, panaszt teszek a részlegparancsnoknál. Ha ő sem segít, írok a Dalsztroj[1] parancsnokának. Ha az elutasít, bepanaszolom a Népbiztosok Tanácsánál. Ha az is elutasít, írok a Szinódusnak[2] – ordította Pjotr atya.

A munkavezető régi rab volt, és jól ismerte a „csodák földjét”[3]: tudta, hogy ezen a földön a legváratlanabb csodák is megtörténhetnek. Gondolt egyet, és jelentette az esetet a főorvosnak.

A főorvos, aki valaha miniszter vagy miniszterhelyettes volt, azt tanácsolta, hogy nem kell vitatkozni: állítsanak keresztet Polja néni sírjára.

- Ha a pap annyira köti az ebet a karóhoz, akkor abban van valami. Ő csak tudja. Minden lehet, minden lehet – mormogta az exminiszter.

Kitűzték tehát a keresztet, az első keresztet ebben a temetőben. Messziről lehetett látni. És bár ez volt az egyetlen ilyen fejfa, a hely ettől igazi temetőre kezdett hasonlítani. A járóképes betegek mind kijártak, hogy megnézzék ezt a keresztet. Még gyászkeretes névtáblát is szegeztek rá. A felirat elkészítésével egy öreg festőművészt bíztak meg, aki már második éve feküdt a kórházban. Az öreg voltaképpen nem feküdt, csak be volt jelentve egy fekhelyre, és egész idejét három festmény – az Aranyló ősz, a Három dalia és a Rettegett Iván halála[4] -másolatának sorozatgyártásával töltötte. A mester esküdözött, hogy képes behunyt szemmel megfesteni ezeket a képeket. A telep és a kórház vezetői valósággal elárasztották megrendelésekkel.

De a művész elvállalta, hogy megfesti Polja néni fejfájára a táblácskát. Csak annyit kérdezett: mit írjon rá. A munkavezető belekotort a listáiba.

- Nem találok mást, csak a családnevét, meg a kereszt- és apai név rövidítését – mondta. – Tyimosenko P. I. Írd azt: Polina Ivanovna. Meghalt ekkor és ekkor.

A művész, aki soha nem vitatkozott a megrendelőivel, ezt is írta. Ám pontosan egy héttel később megjelent Petyka Abramov, azaz Pjotr atya. Elmondta, hogy Polja nénit nem Polinának hívták, hanem Prakszkovjának, apai neve pedig nem Ivanovna, hanem Iljinyicsna. Közölte a néni születési évét is, és követelte, hogy ezt is írják oda a sírfeliratra. A feliratot Pjotr atya jelenlétében kijavították.

(1958)

Szabadnap

Két fekete pofájú, fekete farkú, égszínű mókus elmélyülten bámulta, mi folyik az ezüstös vörösfenyők mögött. Egész közel mentem a fához, amelynek ágain ültek, karnyújtásnyira, amikor észrevettek. A mókuskörmök végigzörmöltek a fán, a kékes testű állatkák felnyargaltak a csúcsra, és valahol nagyon magasan meglapultak. A hulló kéregpor elállt. Én pedig megláttam, amit a mókusok bámultak.

Az eredi tisztáson egy férfi imádkozott. Füles posztósapkája összegyűrve a lábánál hevert, a zúzmara már fehérre festette nyírott fejét. Az arcán csodálatos kifejezés, mint azoknak az arcán, akik a gyermekkorukra vagy valami hasonlóan drága emlékre gondolnak. A férfi lendületesen és szaporán hányta a keresztet: jobb keze három összecsippentett ujjával mintha lefelé vonná a fejét. Annyi új vonás volt az arcán, hogy nem ismertem mindjárt rá. Zamjatyin fegyenc volt, a pap, a barakktársam.

Még mindig nem vett észre, így mondogatta halkan és ünnepélyesen, a hidegtől dermedő ajkakkal a gyerekkoromban emlékezetembe vésődött, ismerős szavakat, a liturgia szláv fordulatait. Zamjatyin misét celebrált az ezüst erdőben.

Lassan keresztet vetett, fölegyenesedett, s ekkor megpillantott engem. Az ünnepélyes és ellágyult kifejezés eltűnt az arcáról, az orrnyerge megszokott ráncai összébb húzták a szemöldökeit. Zamjatyin nem szerette a gúnyolódást. Fölemelte a sapkáját, lerázta és fejébe húzta.

- Maga misézett – szólaltam meg.

- Nem, nem – ellenkezett Zamjatyin, és elmosolyodott a tudatlanságomon. – Hogy tarthatnék misét? Hiszen nincs se kenyerem-borom, se stólám. Ez itt kincstári törölköző.

Azzal megigazgatta a nyakán a piszkos vászontörölközőt, amely csakugyan stólára emlékeztetett. A fagy hókristályokkal hintette be a törölközőt, a kristályok szivárványosan csillogtak a napfényben, mint a hímzett egyházi szőttes.

- Azon kívül restellem is magam, mert nem tudom, merre van kelet. A nap most két órakor kel fel, és mindjárt le is bukik a hegy mögé, amelyik alól felbukkant. Merre van kelet?

- Olyan fontos az?

- Persze, hogy nem. Ne menjen még. Mondom én, hogy nem misézek, nem is misézhetnék. Egyszerűen igyekszem felidézni a vasárnap istentiszteletet. Még azt se tudom, vasárnap van-e ma.

- Csütörtök – mondtam. – A munkavezető mondta reggel.

- Látja, csütörtök. Nem, nem misézek. Egyszerűen így könnyebb a lelkem. Még éhes is kevésbé vagyok – mosolyodott el Zamjatyin.

Tudom, hogy itt mindenkinek van egy legutolsó valamije, a legfontosabb, ami segíti élni, megkapaszkodni az életben, amit oly makacsul és szívósan igyekeztek elvenni tőlünk. Ha Zamjatyin számára ez Aranyszájú Szent János liturgiája volt, nekem ezt a legutolsó menedéket a versek jelentették – mások kedves versei, amelyek meglepő módon az eszembe jutottak ott, ahol minden más rég feledésbe ment, kiszóródott, kiűzetett az emlékezetből. Az egyetlen, amit még nem nyomott el a fáradtság, a fagy, az éhség, a folytonos megaláztatás.

Lement a nap. A fák közét már megtöltötte a korai téli este gyorsan terjedő sötétje. Elbotorkáltam a barakkhoz, amelyben laktunk. Az alacsony, hosszúkás faház apró ablakaival olyan volt, mint egy parányi istálló. Két kézzel megragadtam a súlyos, eljegesedett ajtót, s ekkor neszt hallottam a szomszéd házikóból. A szerszámraktár volt az, ahol a fűrészeket, ásókat, fejszéket, feszítővasakat, meg a bányászok csákányait tartották.

Munkaszüneti napokon a raktár le volt lakatolva, de most nem volt lakat. Beléptem a raktárba, a nehéz ajtó kis híján rám csapódott. A raktár falában annyi repedés volt, hogy a szemem gyorsan hozzászokott a félhomályhoz.

Két blatnoj egy négyhónapos forma nagy farkaskutyakölyköt csiklandozott. A kutya a hátán feküdt, nyüszített, és négy mancsával kapálódzott. Az idősebbik blatnoj a kutya nyakörvét tartotta. Az érkezésem nem zavarta amazokat – egy brigádba tartoztunk.

- Hallod-e, van odakint valaki?

- Senki – feleltem.

- Na, adj neki – mondta az idősebbik.

- Várj csak, hadd játsszak még egy kicsit – felelte a fiatalabb. – Ni, hogy ver – megtapogatta a kutya oldalát a szíve körül, és megcsiklandozta az állatot.

A kutyus bizalomteljesen nyüszített egyet, és megnyalta a férfi kezét.

- Ni, hogy nyalakodik… Nem fogsz te mindjárt nyalakodni. Szenya…

Szemjon a bal kezében a pórázt tartva, jobbjával elővett a háta mögül egy baltát, és egy gyors, kurta mozdulattal lecsapott a kutya fejére. A kutya megrándult, a raktár jeges padlójára vér fröccsent.

- Tartsd erősebben! – kiáltotta Szemjon, és újra fölemelte a baltát.

- Minek tartani, nem kakas ez – mondta a fiatalabbik.

- Húzd le a bőrét, amíg meleg – oktatta Szemjon. – És ásd el a hóba.

Este a húsleves szaga nem hagyott senkit aludni a barakkban, egész addig, amig a blatnojok mindent meg nem ettek. De a barakkban kevesen voltak ahhoz, hogy megegyenek egy egész kutyát. A lábasukban maradt még egy kis hús.

Szemjon az ujjával magához intett.

- Fogd.

- Nem kell – mondtam.

- Na, jó… - Szemjon körülnézett a priccseken. – Akkor odaadom a papnak. Hé, atya, fogadd el tőlünk ezt a kis bárányhúst. Csak aztán mosd el a lábast.

Zamjatyin előlépett a sötétből a füstölgő petróleumlámpa sárga fényébe, fogta a lábast, és eltűnt. Öt perc múlva már jött is az elmosott edénnyel.

- Kész? – kérdezte csodálkozva Szemjon. – Gyorsan falsz. Mint a sirály. Nem bárány volt ám az, atya, hanem kutyahús. Járt hozzád ez a kutyus, a Nord, úgy hívták.

Zamjatyin némán nézte Szemjont. Aztán sarkon fordult, és kiment. Utána mentem. Zamjatyin az ajtó mellett állt a hóban. Hányt. Az arca ólomszürkének látszott a holdfényben. Kékes ajkairól nyúlós, ragacsos nyál csorgott. Zamjatyin beletörölte a száját a kabátujjába, és dühösen rám pillantott.

- Micsoda gazemberek – mondtam.

- Azok, persze – mondta Zamjatyin. – De a hús finom volt. Nem rosszabb a bárányhúsnál.

(1959)

Herkules

Szudarin kórházparancsnok ezüstlakodalmán az utolsó megkésett vendég Andrej Ivanovics Dudar volt. Gézzel lekötözött, papírvirágokkal díszített vesszőkosarat tartott a kezében. Andrej Ivanovics a pohárcsilingelés és az ünneplők részeg hangzavara közepette odavitte a kosarat az ünnepelthez. Szudarin meglatolgatta a kosarat.

- Ez mi?

- Nézze meg.

Levették a gézkötést. A kosár alján egy nagy, rőttollú kakas feküdt. Riadalom nélkül forgatta a fejét, hogy szemügyre vegye a zajos, részeg vendégek kivörösödött arcát.

- Jaj, Ivan Andrejevics, soha jobbkor – csicseregte a kakast simogatva az ősz hajú ünnepelt asszony.

- Pazar ajándék – gügyögték a doktornők. – És milyen gyönyörű. Ez a maga kedvence, ugye, Andrej Ivanovics?

Az ünnepelt férj elérzékenyülten szorongatta Dudar kezét.

- Mutassa csak, nekem – szólalt meg hirtelen egy vékony, rekedt hang.

Az asztalfőn, a házigazdától jobbra messziről érkezett, nevezetes vendég foglalt helyet. Cserpakov volt, az egészségügyi részleg főnöke, Szudarin régi barátja, aki még reggel érkezett szolgálati Pobedáján a területi központból, hatszáz versztáról a barátja ezüstlakodalmára.

A kakast tartalmazó kosár már ott is termett a messziről jött vendég zavaros szemei előtt.

- Igen. Pompás példány. A tied? – mutatott a díszvendég Andrej Ivanovicsra.

- Most az enyém – jelentette mosolyogva az ünnepelt. A díszvendég szemlátomást fiatalabb volt, mint az őt körülvevő kopasz és ősz ideggyógyászok, sebészek, belgyógyászok és tüdőspecialisták. Negyvenéves lehetett. Egészségtelen, sárgás, püffedt arc, kicsi szürke szempár, elegáns zubbony, az egészségügyi szolgálat ezredesének ezüst váll-lapjával. A zubbony láthatóan szűk volt az ezredesnek, nyilván akkor varrták, amikor még a pocakja nem domborodott olyan erőteljesen, és a nyaka még nem buggyant rá az állógallérra. A díszvendég arcán unalom honolt, de minden felhajtott kupica szesztől (a díszvendég mint orosz, ráadásul északi, semmi más itókát nem fogyasztott) egyre élénkebb lett, egyre sűrűbben pillantgatott az őt körülvevő egészségügyis hölgyekre, egyre gyakrabban avatkozott bele a beszélgetésekbe, amelyek azon nyomban elhallgattak, ha a recsegő tenor megszólalt.

Amikor a hangulat kellő fokra hágott, a díszvendég előkászálódott az asztal mögül, félretaszított egy doktornőt, aki nem tudott idejében félrehúzódni, felgyűrte a zubbonya ujját, és mutatványba kezdett: felkapott egy súlyos fenyőből készült széket, nyújtott kézzel megragadta az elülső lábát, aztán jobbjából áttette a baljába, és vissza, ide-oda, így demonstrálva fizikuma harmonikus fejlettségét.

A lelkes vendégek közül egy volt képes annyiszor felemelni széket. Aztán a díszvendég áttért a karosszékekre, és sikere ismét teljes volt. Amíg a többiek a székekkel kísérleteztek, a díszvendég hatalmas tenyerével sorra intette magához a boldogságtól rózsálló, fiatal doktornőket, és megtapogattatta velük megfeszített bicepszét, amit azok látható elragadtatással meg is tettek.

A fáradhatatlan találékonyságú díszvendég e kunsztok után áttért az orosz nemzeti versenyszámra: az asztalra könyökölve leszorította a szemben ülő ellenfele hasonlóképp odatett karját. Az ősz és kopasz ideggyógyászok és belgyógyászok közül egy se volt képes komoly ellenállást tanúsítani, egyedül a fősebész tartott ki kicsivel tovább a többinél.

A díszvendég újabb alkalmat keresett igazi ruszki ereje kipróbálására. Elnézést kért a hölgyektől, levette a zubbonyát, amit valaki azonnal elkapott, és ráakasztott a háziasszony székének támlájára. Arca váratlanul felélénkült, s ebből látni lehetett, hogy kitalált valamit.

- Egy kosnak, értitek, egy kosnak hátra csavarom a fejét. Nyekk – és kész. – A díszvendég elkapta Andrej Ivanovics gombját. – Annak a te… ajándékodnak meg elevenen leszakítom a fejét – mondta az általános hatásban gyönyörködve. – Hol az a kakas?

A kakast tüstént előhozták a házi tyúkólból, ahová a gondos háziasszony már beengedte. Északon minden főnök tart a lakásában (télen, persze) néhány tucat tyúkot; ha nős, ha nőtlen – a tyúk minden esetben nagyon, nagyon jól jövedelmező portéka.

A díszvendég a kakassal a kezében kilépett a szoba közepére. Andrej Ivanovics kedvence, két lábát összetéve, fejét lelógatva, változatlan nyugalommal kuporgott. Andrej Ivanovics vagy két éven át hurcolta így magányos otthonában.

A hatalmas ujjak megragadták a kakas nyakát. A díszvendég arcán a tisztátalan vastag bőrön át pír ütközött ki. Egyetlen mozdulattal, amilyennel patkót szoktak kiegyenesíteni, leszakította a kakas fejét. Az állat vére összefröcskölte élesre vasalt nadrágját és selyem ingét.

A hölgyek előkapkodták illatosított zsebkendőiket, odaugrottak, és egymással vetélkedve nekiálltak, hogy letörölgessék a díszvendég nadrágját.

- Kölni kell rá.

- Szalmiákszesz.

- Hideg vízzel kell.

- Micsoda erő. Ez aztán a ruszki erő. Nyekk, és kész – lelkesedett az ünnepelt.

A díszvendéget bevonszolták a fürdőszobába tisztálkodni.

- Táncolni fogunk a nagyszobában – tüsténkedett a házigazda. – Micsoda egy herkules…

Felhúzták a gramofont. Sisteregni kezdett a tű.

Andrej Ivanovics előkászálódott az asztal mögül, hogy részt vegyen a táncban (a díszvendég azt szerette, ha mindenki táncol), közben rálépett valami puhára. Lehajolt, és megpillantotta az élettelen kakastestet, kedvence fejetlen tetemét.

Andrej Ivanovics fölegyenesedett, körülnézett, és mélyebbre rugdosta a madártetemet az asztal alá. Aztán sietve kiment a szobából – a díszvendég nem szerette, ha késnek a táncból.

(1956)

*

Jegyzetek: 

[1] A GULAG egyik legfontosabb szigete, a Magas Észak (a Felső-Kolima vidéke) rabmunkán alapuló építőipari trösztje.

[2] Az egyházirányítás főhivatala.

[3] A. Tolsztoj Aranykulcsocska című közismert meséjének egyik helyszíne.

[4] Iszaak Levitan (1860—1900), Viktor Vasznyecov (1848 — 1926) és Ilja Repin (1844 – 1930) híres alkotásai.

A cikk szerzőjéről
Varlam Salamov (1907-1982)

Komi származású orosz író.

A fordítóról
Soproni András (1942)

Műfordító. Oroszból és angolból fordít, főleg prózát, jelenleg azonban Puskin költeményeivel birkózik. Fordított kötetei száma meghaladja a százhúszat.  Legjelentősebb munkái: Alekszandr Szolzsenyicin: A GULAG szigetvilág, Vaszilij Akszjonov: Moszkvai történet, Vaszilij Grosszman: Élet és sors, Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai.

Kapcsolódó
Néhány szó Varlam Salamov Kolimai elbeszélései elé
Soproni András (1942) | 2022.08.27.