Néhány szó Varlam Salamov Kolimai elbeszélései elé
Fotó: Wikipedia
Néhány szó Varlam Salamov Kolimai elbeszélései elé

Akaratán kívül lett ismét húsbavágóan aktuális Varlam Salamov lágerprózája - de mit kell tudnunk a hamarosan boltokba kerülő Kolimai történetekről? Soproni András bevezetője délutáni Salamov-fordításaihoz.

Hej, Kolima, Kolima,
Csudálatos egy vidék,
Tizenkét hónap a tél,
A nyár meg a maradék. 

Így szól a számos változatban elterjedt lágerfolklór-dal arról a vidékről, amelyet Szolzsenyicin a Szigetvilág hideg- és kegyetlenségpólusának nevez, és amelynek neve Varlam Salamov elbeszélésgyűjteményének orosz címében szerepel.

A több nemzedékre visszamenően papi családból származó Salamov először 1929-ben került összetűzésbe a hatalommal, amikor az úgy nevezett baloldali ellenzék tagjaként illegális nyomtatványok – köztük a „Lenin végrendelete” néven ismert anyag – terjesztéséért három évet töltött a viserai kényszermunka-telepen. Második alkalommal (1937-ben) már öt évet kapott, és ekkor kerül Kolimára, ahol – hosszabbításokkal – tizenhat évet tölt: tizennégyet a „közösön” – azaz a mindenki számára előírt ércfejtéseken és más fizikai munkákon, valamint a szakma kitanulása után rab felcserként – a szabadulás után pedig még kettőt szerződéses munkásként.

Végigélni ennyi szenvedést önmagában is valóságos hőstett, de Salamov ráadásul eközben is életben tartotta irodalmi ambícióit. Költői és prózaírói pályája a két nagy lágerperiódus – Visera és Kolmia – között kezdődött, de az igazán fontos alkotói időszak az ötvenes évek közepén következett, amikor – immár Moszkvában – a kolimai lágeremlékeket öntötte irodalmi formába. A téma tilalmas voltának következtében prózai munkái még a Sztálin halálát követő „olvadás” időszakában sem jelenhettek meg. Egyes elbeszélései szamizdatformában terjedtek, néhány írása – a szerző hozzájárulása nélkül – megjelent Nyugat-Európában, odahaza viszont első igazi kötete csak halála után, a nyolcvanas évek végén látott napvilágot.

Salamov lágervilágot bemutató elbeszéléseinek hitelességéhez nem férhet kétség. Tárgyi anyaguk az emberi nyomorúság felmérhetetlen mélységeiről tanúskodik, melyeket alapvetően kétféleképp önt formába. Az egyik valósággal riportszerű: a leírt események csaknem bizonyosan megtörténtek, és úgy, ahogy Salamov megírta őket. Ennek talán legdöbbenetesebb példája a Hozomra című írás, amelyben céhbeli tolvajok elkártyázzák egy nem céhbeli rabtársuk pulóverét, és amikor az megpróbál ellenállni, leszúrják. A másik típus cselekménye nagy valószínűséggel konstruált, de az egyes elemek hitelességéhez mégsem fér kétség. Ilyen a Gyermekrajzok című elbeszélés, ahol a fikció szerint az egyes szám első személyű elbeszélő egy fagyott szemétdombon talál egy iskolai rajzfüzetet, melynek gyermekrajzain a kerítések szögesdróttal vannak ellátva, a házakat őrbódék veszik közül, az emberek a fegyveres őrök egyenruháját viselik.

A rövid, drámai jeleneteket legtöbbször egyfajta „anti-csattanó” zárja. Salamov szigorúan kerül minden „tanulságot”, lekerekítést. A Hozomra, amelyben az áldozat az elbeszélő fűrészelő partnere, így ér véget:

„Szaska szétterpesztette a halott karjait, felszakította rajta az alsó inget, és a fején át lehúzta róla a pulóvert. Piros volt, a vér alig látszott rajta. Szevocska óvatosan, nehogy bemaszatolja az ujjait, eltette a kofferjába. A játék véget ért, mehettem haza. Most aztán kereshettem új partnert a fafűrészeléshez.”

Hasonló a Gyermekrajzok befejezése is:

„A társam belenézett a füzetbe, és megtapogatta a lapokat.

– Inkább újságot keresnél cigerettának. – Kirántotta a kezemből a füzetkét, összegyűrte, és visszadobta a szemétrakásra. A füzetet lassan belepte a dér.”

Salamov elbeszéléseiről M. Nagy Miklós, a kötet szerkesztője joggal állapítja meg, hogy céljuk „a már-már felfoghatatlan kegyetlenségekről és az ember tökéletes elembertelenedéséről számot adó tények szenvtelen” továbbadása. De azért az összképnek mégis van morális mondanivalója. A legfőbb: az együttérzés, a szánalom a legnyomorultabbak iránt. Ezzel párhuzamos a fogvatartókkal és a szinte emberen kívüli blatnojvilággal szembeni megvetés és gyűlölet. Pozitív érzelmi színezet szinte kizárólag az „ötvennyolcasok”, vagyis a szovjetellenesség nagyon tág paragrafusa alapján elítélt foglyok iránt mutatkozik. Sajátos színt ad az elbeszéléseknek az egyházi emberek iránti – korántsem mindig felhőtlen – tisztelet. Ebben az az érdekes, hogy a papi családból származó szerző az élete végéig ateistának vallotta magát, világi temetést is kért magának, amit azonban a végrendelet végrehajtói nem tartottak be, és egyházi temetésben részesítették.

Van még a szerző világlátásának egy fontos eleme, mégpedig a természet szeretete, amely még a legzordabb északi változatában is költői leírások ihletőjévé válik. A cirbolya című rövid írás, mely a kolimai táj egy jellegzetes növényének állít emléket, így kezdődik: „A magas északon, a tajga és a tundra találkozásánál, a törpe nyírfák, a meglepően nagy szemű, világossárga, nedvdús bogyókat termő, alacsony növésű berkenyebokrok, a hatszáz éves vörösfenyők között, amelyek háromszáz éves korukra érik el az érettséget, egy különleges fa nő: a cirbolya. Ez a növény a cédrusok távoli rokona, tűlevelű, örökzöld bokor, amelynek törzse vastagabb az ember karjánál, és két-három méteresre nő. Igénytelen, gyökereivel képes megkapaszkodni a hegyoldalakon, a kövek hasadékában. Szívós és makacs, mint minden északi fa.” De a poétikus hangú szöveget ezúttal is sittes szempontú, földhözragadt „csattanó” zárja: „Én a cirbolyát mindig a legpoétikusabb orosz fának tartottam, különbnek, mint a híres-nevezetes szomorúfűz, a platán, a ciprus. Meg aztán a cirbolyának a tüze is forróbb.”

Salamov elbeszéléseiben a költői és prózai elemek váltakozása, aránya, valamint a lakonikus párbeszédek átültetése állítja inspiráló feladat elé a fordítót. Ehhez csak mintegy mellékfeladatként járul, amit a járatlanok a fordítás legnagyobb nehézségének szoktak tartani: a lágernyelvezet, a zsargon visszaadása. Kétségtelen, hogy ez a nehézség fennáll, hiszen a magyar börtönrendszer sokszorta kisebb és kifejletlenebb volt, mint a szovjet, így ez utóbbi számos elemének nincs „hivatalos” magyar megfelelője: ezeket a fordítónak magának kell kitalálnia. Hogy csak egy példát hozzak: az orosz начальник szó katonai eredetű, és a katonai szaknyelvben hol parancsnok, hol főnök a megfelelője, és nincs egyértelmű eligazítás, mikor melyik a helyes. A начальник прииска tehát lehet bányafőnök és bányaparancsnok is – én az utóbbit választottam.

A lágervilág legsűrűbben használatos szavai ugyanakkor az irodalmi fordítások jóvoltából már többé-kevésbé meghonosodtak. Az orosz зэк fordítására a sittes a legalkalmasabb, annak ellenére, hogy az orosz egy rövidítés főnevesülése, a magyar pedig a német Schutt szó eltorzított változata. Vannak kéznfekvő megfelelések: a стукач szó szerint kopogó, a magyarban a spicli. Vannak esetek, amikor nincs alkalmasabb a transzliterálásnál, vagyis a magyar betűs átírásnál. Ilyen a blatnoj szó, amelyik a nagyon archaikus szervezetű „klasszikus” bűnözői világban a céhbeli tolvajt jelenti. Érdekes, hogy míg az angol gengszter és az olasz maffiózó mennyire belesimult a magyar nyelvbe, a blatnoj – bár A GULAG szigetvilág fordításától kezdve számos helyen próbálkoztam a terjesztésével – úgy érzem, máig magyarázatot igényel (mint e kötetben is, az első előfordulás helyén).

A Helikon Könyvkiadó több válogatás után Salamov prózai életművének minden korábbinál teljesebb kiadásába kezdett bele. Ennek első darabja kerül hamarosan az olvasó kezébe.

Az esszé szerzőjéről
Soproni András (1942)

Műfordító. Oroszból és angolból fordít, főleg prózát, de kedvtelésből verseket is - kötetben: Joszif Brodszkij Karácsonyi versek (2021) és Puskin Szabadság árva magvetője (2022).

Kapcsolódó
Varlam Salamov elbeszélései