Hej, Kolima, Kolima,
Csudálatos egy vidék,
Tizenkét hónap a tél,
A nyár meg a maradék. 

Így szól a számos változatban elterjedt lágerfolklór-dal arról a vidékről, amelyet Szolzsenyicin a Szigetvilág hideg- és kegyetlenségpólusának nevez, és amelynek neve Varlam Salamov elbeszélésgyűjteményének orosz címében szerepel.

A több nemzedékre visszamenően papi családból származó Salamov először 1929-ben került összetűzésbe a hatalommal, amikor az úgy nevezett baloldali ellenzék tagjaként illegális nyomtatványok – köztük a „Lenin végrendelete” néven ismert anyag – terjesztéséért három évet töltött a viserai kényszermunka-telepen. Második alkalommal (1937-ben) már öt évet kapott, és ekkor kerül Kolimára, ahol – hosszabbításokkal – tizenhat évet tölt: tizennégyet a „közösön” – azaz a mindenki számára előírt ércfejtéseken és más fizikai munkákon, valamint a szakma kitanulása után rab felcserként – a szabadulás után pedig még kettőt szerződéses munkásként.

Végigélni ennyi szenvedést önmagában is valóságos hőstett, de Salamov ráadásul eközben is életben tartotta irodalmi ambícióit. Költői és prózaírói pályája a két nagy lágerperiódus – Visera és Kolmia – között kezdődött, de az igazán fontos alkotói időszak az ötvenes évek közepén következett, amikor – immár Moszkvában – a kolimai lágeremlékeket öntötte irodalmi formába. A téma tilalmas voltának következtében prózai munkái még a Sztálin halálát követő „olvadás” időszakában sem jelenhettek meg. Egyes elbeszélései szamizdatformában terjedtek, néhány írása – a szerző hozzájárulása nélkül – megjelent Nyugat-Európában, odahaza viszont első igazi kötete csak halála után, a nyolcvanas évek végén látott napvilágot.

Salamov lágervilágot bemutató elbeszéléseinek hitelességéhez nem férhet kétség. Tárgyi anyaguk az emberi nyomorúság felmérhetetlen mélységeiről tanúskodik, melyeket alapvetően kétféleképp önt formába. Az egyik valósággal riportszerű: a leírt események csaknem bizonyosan megtörténtek, és úgy, ahogy Salamov megírta őket. Ennek talán legdöbbenetesebb példája a Hozomra című írás, amelyben céhbeli tolvajok elkártyázzák egy nem céhbeli rabtársuk pulóverét, és amikor az megpróbál ellenállni, leszúrják. A másik típus cselekménye nagy valószínűséggel konstruált, de az egyes elemek hitelességéhez mégsem fér kétség. Ilyen a Gyermekrajzok című elbeszélés, ahol a fikció szerint az egyes szám első személyű elbeszélő egy fagyott szemétdombon talál egy iskolai rajzfüzetet, melynek gyermekrajzain a kerítések szögesdróttal vannak ellátva, a házakat őrbódék veszik közül, az emberek a fegyveres őrök egyenruháját viselik.

A rövid, drámai jeleneteket legtöbbször egyfajta „anti-csattanó” zárja. Salamov szigorúan kerül minden „tanulságot”, lekerekítést. A Hozomra, amelyben az áldozat az elbeszélő fűrészelő partnere, így ér véget:

„Szaska szétterpesztette a halott karjait, felszakította rajta az alsó inget, és a fején át lehúzta róla a pulóvert. Piros volt, a vér alig látszott rajta. Szevocska óvatosan, nehogy bemaszatolja az ujjait, eltette a kofferjába. A játék véget ért, mehettem haza. Most aztán kereshettem új partnert a fafűrészeléshez.”

Hasonló a Gyermekrajzok befejezése is:

„A társam belenézett a füzetbe, és megtapogatta a lapokat.

– Inkább újságot keresnél cigerettának. – Kirántotta a kezemből a füzetkét, összegyűrte, és visszadobta a szemétrakásra. A füzetet lassan belepte a dér.”

Salamov elbeszéléseiről M. Nagy Miklós, a kötet szerkesztője joggal állapítja meg, hogy céljuk „a már-már felfoghatatlan kegyetlenségekről és az ember tökéletes elembertelenedéséről számot adó tények szenvtelen” továbbadása. De azért az összképnek mégis van morális mondanivalója. A legfőbb: az együttérzés, a szánalom a legnyomorultabbak iránt. Ezzel párhuzamos a fogvatartókkal és a szinte emberen kívüli blatnojvilággal szembeni megvetés és gyűlölet. Pozitív érzelmi színezet szinte kizárólag az „ötvennyolcasok”, vagyis a szovjetellenesség nagyon tág paragrafusa alapján elítélt foglyok iránt mutatkozik. Sajátos színt ad az elbeszéléseknek az egyházi emberek iránti – korántsem mindig felhőtlen – tisztelet. Ebben az az érdekes, hogy a papi családból származó szerző az élete végéig ateistának vallotta magát, világi temetést is kért magának, amit azonban a végrendelet végrehajtói nem tartottak be, és egyházi temetésben részesítették.

Van még a szerző világlátásának egy fontos eleme, mégpedig a természet szeretete, amely még a legzordabb északi változatában is költői leírások ihletőjévé válik. A cirbolya című rövid írás, mely a kolimai táj egy jellegzetes növényének állít emléket, így kezdődik: „A magas északon, a tajga és a tundra találkozásánál, a törpe nyírfák, a meglepően nagy szemű, világossárga, nedvdús bogyókat termő, alacsony növésű berkenyebokrok, a hatszáz éves vörösfenyők között, amelyek háromszáz éves korukra érik el az érettséget, egy különleges fa nő: a cirbolya. Ez a növény a cédrusok távoli rokona, tűlevelű, örökzöld bokor, amelynek törzse vastagabb az ember karjánál, és két-három méteresre nő. Igénytelen, gyökereivel képes megkapaszkodni a hegyoldalakon, a kövek hasadékában. Szívós és makacs, mint minden északi fa.” De a poétikus hangú szöveget ezúttal is sittes szempontú, földhözragadt „csattanó” zárja: „Én a cirbolyát mindig a legpoétikusabb orosz fának tartottam, különbnek, mint a híres-nevezetes szomorúfűz, a platán, a ciprus. Meg aztán a cirbolyának a tüze is forróbb.”

Salamov elbeszéléseiben a költői és prózai elemek váltakozása, aránya, valamint a lakonikus párbeszédek átültetése állítja inspiráló feladat elé a fordítót. Ehhez csak mintegy mellékfeladatként járul, amit a járatlanok a fordítás legnagyobb nehézségének szoktak tartani: a lágernyelvezet, a zsargon visszaadása. Kétségtelen, hogy ez a nehézség fennáll, hiszen a magyar börtönrendszer sokszorta kisebb és kifejletlenebb volt, mint a szovjet, így ez utóbbi számos elemének nincs „hivatalos” magyar megfelelője: ezeket a fordítónak magának kell kitalálnia. Hogy csak egy példát hozzak: az orosz начальник szó katonai eredetű, és a katonai szaknyelvben hol parancsnok, hol főnök a megfelelője, és nincs egyértelmű eligazítás, mikor melyik a helyes. A начальник прииска tehát lehet bányafőnök és bányaparancsnok is – én az utóbbit választottam.

A lágervilág legsűrűbben használatos szavai ugyanakkor az irodalmi fordítások jóvoltából már többé-kevésbé meghonosodtak. Az orosz зэк fordítására a sittes a legalkalmasabb, annak ellenére, hogy az orosz egy rövidítés főnevesülése, a magyar pedig a német Schutt szó eltorzított változata. Vannak kéznfekvő megfelelések: a стукач szó szerint kopogó, a magyarban a spicli. Vannak esetek, amikor nincs alkalmasabb a transzliterálásnál, vagyis a magyar betűs átírásnál. Ilyen a blatnoj szó, amelyik a nagyon archaikus szervezetű „klasszikus” bűnözői világban a céhbeli tolvajt jelenti. Érdekes, hogy míg az angol gengszter és az olasz maffiózó mennyire belesimult a magyar nyelvbe, a blatnoj – bár A GULAG szigetvilág fordításától kezdve számos helyen próbálkoztam a terjesztésével – úgy érzem, máig magyarázatot igényel (mint e kötetben is, az első előfordulás helyén).

A Helikon Könyvkiadó több válogatás után Salamov prózai életművének minden korábbinál teljesebb kiadásába kezdett bele. Ennek első darabja kerül hamarosan az olvasó kezébe.