Ma szerda van.

Holnap vagy tegnap csütörtök volt – és engem csütörtökön öltek meg. Így hát nekem mindegy, hogy holnap lesz csütörtök, vagy tegnap volt. Itt van egy valamilyen nap, még nem derült ki számomra, milyen, de érzem, hogy az egyensúlyhoz közel van, ahhoz, amit evvel a szóval jelölnek, ezért földi emlékeim alapján ezt a napot szerdának, azaz középsőnek hívom.

Egyelőre csak földi emlékezetem van. Lehet, hogy másmilyen egyáltalán nincs is, ami furcsa, ahogyan az is furcsa, hogy a halál sem létezik. Van valahol valami, ahol nyugtom van, és alszom.

Hármasban voltak, akik engem meggyilkoltak, hívjuk őket így: Hétfő, Kedd és Szerda, bár szerdának van neve, ő egy nő, és pontosan ő volt, aki ezt mondta:

– Öljük meg.

Ezt azután mondta, hogy az a másik kettő, Hétfő és Kedd odajött, félrevont engem, és ezt kérdezte: – Figyelj, nagylegény, mit csináljunk veled?... Mivel nyugtassunk meg, hogy ne pofázz, éld az életed, és ne ártsd magad a mások dolgába?...

Még nem döntötték el, hogy megölnek, egyelőre még csak ijesztgettek, a lány pedig meghallotta, és mást nem tudott kitalálni, mint ezt:

– Á, micsoda egy legény, gyerünk, öljük meg.

Vagy azért mondta, mert tényleg azt találta ki, hogy öljenek meg, vagy arra volt kíváncsi, hogyan fogok védekezni, és hogyan ölöm meg azt a másik kettőt. Amikor rám uszította őket, megfeledkezett arról, hogy én már belefáradtam az öldöklésbe.

Az egyik gyomorszájon vágott:

– Te kasztrált!

Hétrét görnyedtem...

Ez éjjel történt a parkban, a Szviszlacs^[1] hídja mellett, ahol a gát van. Csak a lezuhogó víz zaja hallatszott. Egyenletes hang, szerettem hallgatni.

Lehet, hogy egyelőre ennyivel be is érték volna, ha én nem kérem őket:

– Srácok, ne öljetek meg...

Azt hitték, félek tőlük. Én szítottam fel a hősiességüket.

– Nesze, te kutya!

A másik bokszerrel talált halántékon. Ilyen bokszerrel már rég nem verekszenek, még a múlt században, a sztálini idők elmúltával veszett ki. Mint sok minden más is, de nem minden. Sztálin országában nem veszhet ki teljesen minden sztálini. Figyeltem, hogyan bújtatja az a másik a bokszerbe az ujjait, remegett a keze, még valahogy furcsán is éreztem magam: „És ez a jampec fog engem meggyilkolni?”

Meginogtam, de talpon maradtam, egyetlen védekező mozdulatot sem tettem, itt a lány már nem bírta tovább: – Na mit álldogálsz?! Mit állsz ott?!... – és három lépésről nekifutva lökött vállon, hogy átbukfenceztem a mellvéden a gát alatti habokba, a víz egyenletes hangjai közé.

Ilyen egyszerű az egész.

Akkor ismertem meg, amikor az első háborúmból, Afganisztánból jöttem vissza, ahol csak azért öltem, hogy megvédjem magam, hogy túléljem, hogy engem ne öljenek meg. Bár az ottani két év alatt megtanultam ölni, meg is szoktam, mégsem szerettem meg a vér ízét, őrjítő szagát, a legholtabbat és a legélőbbet, amitől sokan, nagyon sokan ha egyszer megízlelték, többé nem tudnak szabadulni.

Meggyilkolhattam volna azt a két alakot. Fel sem fogták volna, észre se vették volna, hogy megölték őket. Az első háborúm vége felé két kitüntetést is kaptam ezért.

Szerdát Marának hívták. A keresztneve Margarita volt, de ő saját magát Marának mondta, és mindenki így hívta, én is.

– Mara^[2] – mutatkozott be, hidegen pillantva rám valami jeges magaslatról, ami, nekem rögtön úgy tűnt, nemcsak az én számomra volt hozzáférhetetlen, de mindenki más, sőt az ő saját maga számára is. – Tudsz gitározni? Játszd el azt a dalt, amit szeretnék.

Bizonytalanul, attól félve, hogy nem találom ki, melyik dalt szeretné hallani, fogtam a gitárt, és énekelni kezdtem. A szememmel kérdeztem: „Ez az?” – válaszul egyetértően bólintott, és amikor befejeztem, azt mondta:

– Te nem ismerhetted ezt a dalt. A te számodra ez a dal nem létezik.

Nem szálltam vitába vele.

– Ha nincs, hát nincs... Én nem is gondoltam, hogy az enyém, Aleg neked írta, de az én életemből van.

– Aleg az én életemből való, Aleg az enyém, te pedig ne ártsd bele magad, hagyj békén!... – akaszkodott hisztizve a képembe, épphogy ki nem kaparta a szememet, mert már akkor is, az ismeretségünk legelején meg akart semmisíteni. Én pedig rájöttem erre, ezért is maradtam vele mindig, amikor el kellett volna menni. Csak kétszer mentem el tőle: először a második háborúmba, Csecsenföldre, másodszor pedig a harmadik háborúmba, ismét Csecsenföldre.

Aleg gitározott, előadóművészekkel érkezett Afganisztánba. Koncert után, mikor a harci kedvünket feljavították, az előadók leitták magukat, és a részeg parancsnokoktól fegyvert könyörögtek ki, hogy lövöldözhessenek. Egyikük háborúsdit játszott: három embert terített le, köztük Aleget.

Aleg azon a koncerten adta elő a dalt, amit Mara meg akart hallgatni: „Tefölötted vagyok mindenütt, fehér felhő képében...”

A parancsnokság, hogy valamiképpen megoldja a meggyilkolt művészek nehéz kérdését, azt a mesét találta ki, mintha mudzsahedinek támadták volna meg őket; minket portyára küldtek, egy tucatnyi afgánt öltünk meg, tetemeiket a parancsnoksághoz cipeltük, egy egész harcteret rendeztünk be szétszórt hullákkal. A művészeket ezért kitüntették, hármójukat, köztük Aleget, posztumusz.

Ilyen egyszerű az egész.

Az a két alak, aki engem gyilkolt meg, úgy nézett ki, mintha annak a kettőnek lenne a testvére, akik Aleggel együtt haltak meg. Még meg is akartam kérdezni: – Srácok, nem ti vagytok azok? – de hát világos, hogy nem lehetett így, csak nekem tűnt úgy, már képtelen voltam a valóst a képzelttől megkülönböztetni, nem érzékeltem közöttük a határt.

– Hol beszélt ő neked énrólam, hogyan beszélhetett rólam, ha már halott volt?! Hazudsz, te kutya, hazudsz, te ölted meg őt! – ordított Mara, és én azt gondoltam: „Lehet, hogy így igaz?...” Egyszer-másszor egy pillanaton múlik minden, ameddig a golyó útja tart, amikor nem tudhatod, hogy te öltél, vagy téged öltek meg.

Azokat az előadóművészeket cinkkoporsókba forrasztották, engem hívattak – leharcoltam már a szolgálati időmet –, és azt mondták: – Ez a gitáros – földid, okos légy, beszélj hősiességről, satöbbi...

Ha nem mondják, hát meg is feledkeztem volna Alegről, de így – hazaértem, és a kiegészítő parancsnokságon megtudakoltam a címét, hogy felkeressem a szüleit, így találtam Margaritára. Nem mondhatnám, hogy sajnálom. Ahogy történt, úgy történt.

Ha nem ölik meg Aleget, engem sem öltek volna meg. De ki lehet az ilyet számítani?

Alegnél ott volt Margarita fényképe, a parancsnokságon ezt odaadták nekem: – Hátha megtalálod, nézd milyen... megvigasztalod, és magad is megvigasztalódsz...

A fénykép hátoldalára ez volt írva: „Tefölötted vagyok mindenütt, fehér felhő képében…”

Amikor rátaláltam Marára, a fényképet nem adtam neki vissza, meg sem mutattam, hogy el ne vegye. Azzal a fényképpel mentem a második háborúmba – Csecsenföldre.

 

A második háborúmban az egyik parancsnokom egy tábornok^[3] volt, akit később megölt a felesége. Az első háborúmban is parancsok volt, mindkét különleges lövészezredében szolgáltam, a 860-asban és a 191-esben is. Ez 1983–84-ben történt, akkor a tábornok még alezredes volt. 1998-ban pedig néhai tábornok lett belőle.

Meggyilkolása, mint az enyém is – sötét történet. A tábornok belevetette magát a politikába, állítólag a Kreml parancsára tették el láb alól, mert katonai puccsot tervezett, és hogy a feleségének semmi köze a gyilkossághoz, csak bűnbaknak állították be... Én sem állítom, hogy ő ölte meg, csak azt hiszem, megölhette. Ha engem az én Marám gyilkolt meg, miért ne ölhette volna meg a tábornokot a saját felesége? Mindnyájunkat, akik túl voltunk az afganisztáni, azután pedig a csecsen háborún, nyugodtan meg lehet semmisíteni, különbségtétel nélkül, hogy ki tábornok, ki közlegény... Talán nem is vagyunk emberek. Aligha vagyunk emberek. Az első háborúmban húszéves voltam, a másodikban harminc, a harmadikban harmincöt, és egész idő alatt vagy gyilkoltam, vagy azt álmodtam, hogy gyilkolok. Ezért nem is jött nekem semmi össze Marával, nem jöhetett össze. És ő ezért semmisített meg.

Pontosan tíz évvel az első háborúm után, december 31-én, mikor Mara otthon a karácsonyfát^[4] díszítette, mikor mindenki épp szilveszterezett, én Groznijt ostromoltam. Parancsba adták, hogy december 31-én ostromoljuk, mert akkor volt a honvédelmi miniszter^[5] születésnapja. Ezt adta magának születésnapi ajándékul.

Drága ajándék volt, cári, sőt még annál is nagyobb... Csak a 131-es dandárból, amelyik éjfél után lendült támadásba, a csecsenek húsz tankot gyújtottak fel a huszonhatból, a százhuszonhat gyalogsági harcjárműből pedig százkettőt. Mindezekben a vasakban élő emberek égtek benn és robbantak fel.

Reggel kilenc óra tájában a miniszter még nem teljesen volt részeg, és leállította a 129. ezred támadását, amelyik keletről vágta át magát; parancsba adta, hogy vonuljanak vissza, de az ezrednek nem jutott ideje a visszavonulásra: az égből Szu-25-ösök gépágyúlövedékei zúdultak rájuk. Abban a hitben, hogy az ezred állásai már csecsen kézen vannak, az oroszok a sajátjaikat, az oroszokat lőtték, gyújtották fel és szaggatták darabokra.

A mi tábornokunk, a 8. hadtest parancsnoka, ahol én a 33. ezredben szerződéses tiszt voltam, úgy döntött, hogy nem a petropavlovszki országúton támadja Groznijt, ahogy a miniszteri parancs előírta, hanem kerülővel – az északi reptéren át, majd az orosz temetőn keresztül vezető úton. Az út mindkét oldalán csecsenek vártak ránk lesben, és ahogy odaértünk, tüzérségünk az út jobb- és baloldalán a temetőt kezdte lőni. A robbanások közötti folyosókon mentünk előre, a saját repeszeink ritkították a sorainkat, tankjainkra, gyalogsági harcjárműveinkre és a fejünkre fütyülve, tűzben, ágyúdörgésben hullott a gyökerekkel teli csecsen föld, a csecsen leshelyekből füstölgő, véres emberi húsdarabok emelkedtek a magasba, majd estek vissza, röpködtek a felrobbant orosz sírokból a koponyák és csontok, és megint csontok és koponyák...

A mi ezredünk zárta a hadtest menetoszlopát, és mikor már majdnem elhagytuk a temetőt, az égből a lábunk elé esett egy földdarab, egy síremlék – rajta a kereszttel. Az utolsó lövedék forgatta ki a földből.

Az ezred megtorpant. A tüzérség, dolga végeztével, elhallgatott. A csöndben megéreztük a szagokat: csípős a lőporé, édes – a véré és a húsé, nehéz – a nedves földé. Mindez, a kereszt, amely az utunkba állt – valami jel, biztos nem én voltam az egyetlen, aki így gondolta: „Nem hiába vagyunk mi harminchármasok, ments meg Isten minket...” Mindegyikünk előtt külön-külön, és együtt mindnyájunk előtt mintha megnyílt volna valami, mindahányan megláttuk az utunkat és az út végét, döbbenten értettük meg, hogy hová és mi felé megyünk.

– Nem vezetem az ezredet tovább – közölte ezredünk parancsnoka a tábornokkal, a hadtestparancsnokunkkal.

Ha a parancsnokunk ott hagyja az ezredet, és megfutamodik, ez nem lepte volna meg a tábornokot. Úgy az afgán, mint a csecsen háborúban a parancsnokok, saját bőrüket mentendő, gyakran hagyták faképnél a harcosaikat, és fogták menekülőre, ez nem volt újdonság a tábornok számára. A bekerített Kabulból helikopterrel menekült a 191-es különleges lövészezred parancsnoka, az ő helyére került a mi tábornokunk; Groznij alól olajra lépett a 104-es légideszant hadosztály parancsnoka és helyettese... De itt nem ez történt, egyáltalán nem úgy – ebben a nem úgyban volt valami olyan, már az ezredes kategorikus hangjában, hogy a tábornok parancsba adta az ezredes döntését, akivel amennyit együtt harcolt, ugyanannyit barátok is voltak.

– Megparancsolom, hogy ideiglenesen helyezzék magukat tartalékállományba!

Így maradtam én ideiglenesen életben... S mint kiderült, ez nem vezetett semmi jóra.

 

Nyár végére mintha már elvesztettük volna a háborút, a legénységnek nőkre támadt kedve. Akarták, hát meg is kapták, nem kellett messzire menni értük: ott folyt a háború, ahol nők és gyermekek éltek.

A katonák elkaptak két csecsen nőt, aki akarta, mind meghágta őket, de aztán nem tudták, mihez kezdjenek velük. – Lőjük le őket – javasolta Bigin, egy csöndes és fürge katona. – Különben el fogják mondani.

– Hát lődd le őket – mondtam neki. Ebben a háborúban mindenki mindenkit kirabolt, megerőszakolt, megölt: a csecsenek az oroszokat, az oroszok a csecseneket, ez mindenki számára normális volt, én is annak láttam. Bigin közlegény elvezette a nőket a Gonosz árokba, a Szunzsa partján még Jermolov cári tábornok által épített erődítmény romjaihoz, de nem lőtte agyon őket. A nők pénzt ígértek neki, szabadon engedte őket, nekünk pedig azt mondta, hogy lelőtte. „Ne higgy a csöndesnek, és ne félj a fürgétől” – mondják a csecsenek.

Én emlékeztem csecsen közmondásokra, és sok mindent tudtam Csecsenföldről – volt egy csecsen barátom. Barcshoj aulból származott, annak az akkai tejpnek volt tagja, amelyet már Hérodotosz is megemlít, amelyről Ptolemaiosz és Plinius is ír. Együtt katonáskodtunk Afganisztánban, majd együtt jártunk a bányászati egyetemre, egy szobában laktunk a kollégiumban. Tőle hallottam először a csecsenek sztálini deportálásáról és Hajbahról – a csecsen Hatinyről.

Amikor megérkeztem a második háborúmba, Mozdokban a parancsnokságon egy őrnagy, aki az okmányaimat nézte át, azt mondta: – De hát te Belaruszból jöttél, egy másik országból. Szerződéses tisztnek lenni nem ugyanaz, mint zsoldosnak, zsoldosokat nem fogadunk be.

Ravaszul nézett rám – és én tudtam, hogy mit kell válaszolnom. – A maga és az én országom, a mi közös országunk, őrnagy elvtárs, a Szovjetunió volt, ahogy most is az, és az is marad.

Egyetértően bólintott:

– Harcolj.

Kiharcoltuk magunkat. Ömlött az eső, a sátrainkban ültünk, csupa sárban, mindenki által elfelejtve, senkinek sem kellettünk, napi egy doboz konzervhús jutott hármunknak. Csapataink kifelé vonultak Csecsenföldről. Negyvenezren vonultunk be, támadtuk Groznijt, Argunt, Salit, Szamaskit, több ezren estek el közülünk – a katonáink azt kérdezték: „Miért?... Mi célból?...”

Mara fényképére nézve én nem kérdeztem ilyesmit. Én azért voltam itt, hogy háborúban legyek, valami olyan helyen, ahol megölnek.

Hajnalban ránk támadt egy csecsen csapat, azok a nők vezették el hozzánk, akiket Bigin közlegény engedett szabadon. Kézigránátokkal dobálták meg a hevenyészve felállított sátrakban átázva, átfázva gubbasztó álmos csapatunkat. Aki életben maradt közülünk, közelharcban, szemtől szemben verekedett meg a csecsenekkel, a „csehekkel”, ahogy mi hívtuk őket. A Gonosz-árok romjai között megláttam Jaszu Dzsamajev szemét. Együtt voltunk Afganisztánban, egy főiskolára jártunk, egy szobában laktunk a kollégiumban.

Mindabból, amit Jaszu mesélt Csecsenföldről, kezdettől fogva csak a Hajbah aul történetét nem hittem el, ahol a szovjet belügyiek a deportálás során elevenen gyújtották fel az embereket, öregeket, gyerekeket egyaránt. Ugyanúgy, ahogy a fasiszták égették el élve Hatiny lakosságát, ahogyan Lidicét semmisítették meg. Azt kérdeztem: – Miért?... Mi célból?...

Erre Jaszu megmutatott egy géppel írt szamizdat könyvet: dokumentummásolatok voltak benne, melyeknek minden betűje bevésődött az emlékezetembe.

 

 

Szigorúan titkos

a Szovjetunió belügyi népbiztosa,

1. P. Berija elvtárs részére

Kizárólag személyesen az ön számára. Figyelembe véve a szállíthatatlanságukat, valamint a „Hegyek” művelet határidőn belüli feltétlen végrehajtása céljából kénytelen voltam Hajbah helységben több mint 700 lakost likvidálni.

Gvisiani ezredes^[6]

 

Groznij. Belügyi igazgatóság. Gvisiani

A csecsenek kitelepítése során Hajbah környékén tanúsított határozott fellépéséért kormánykitüntetésre terjesztették fel, és előléptették. Gratulálok.

A Szovjetunió belügyi népbiztosa, Berija

 

Az ÖK(b)P és a Szovjetunió Védelmi Bizottsága nevében köszönetemet fejezem ki a Munkás-paraszt Vörös Hadsereg és a Belügyi népbiztosság fegyveres testülete minden egységének és alakulatának egy fontos kormányfeladat Észak-Kaukázus területén történt végrehajtásáért.

1. Sztálin

 

 

Folytattam a fontos kormányfeladat végrehajtását a Jermolov tábornok által csaknem kétszáz éve épített erődítmény romjai között, Jaszu pedig a szemem közé nézett – és elsőként eresztette le a fegyverét.

– Menj – mondta. – És többé ne gyere vissza.

 

Avval, hogy nem felejtett el, Jaszu mindent megbonyolított: kiderült, hogy még sincs hová mennem, csak a háborúba. Nem várt rám sehol senki, nem választott engem senki, egyedül csak a háború várt, az választott ki magának.

– Téged miért nem öltek meg? – kérdezte Mara, piciny ökleit a mellemnek szegezve, gyűlölettel, magához nem engedve, én pedig féltem, hogy összetöröm azt a kicsi erejét. – Aleg csak egy pillantást vetett a háborúra, és nem tért vissza, te pedig... magadon hordod a háborút, vesd már le, te vértől és haláltól bűzlesz!...

Mivel már elfelejtettem, hogyan kell háború nélkül élni, nem tudtam megtanulni, hogyan lehetnék Marával. Ennek ellenére, ha nem kezdődik újra a háború, nem mentem volna háborúzni. De újrakezdődött – és négy év múlva visszatértem Csecsenföldre.

Ugyanabban a háborúban – mégis másban – találtam magam. Ez nem egyszerűen a második csecsen háború volt; másmilyen volt, még keményebb, még kíméletlenebb. Seregünk a kadari zónából vonult be Kizljarba, a csecseneket vadászrepülőgépekkel és tüzérséggel üldözve, tűzzel-vassal végigszántotta a sík vidéket, és beleütközött a hegyekbe. Nekem a hegyvidéki háború legelején kellett elesnem, a 106-os légideszant ezred 6. századával együtt, az arguni katlanban, amelyen keresztül Hattáb és Bászájev csapatai törtek át Vegyeno felé. De nem estem el. Ez a háború mintha tudta volna, hogy kinek kell megölnie engem, és kiválasztott, hogy mielőtt megsemmisít, először mindent taposson szét bennem, törjön darabokra, nyomorítson meg. Hogy Marának már ne egy embert kelljen meggyilkolnia, és ezért ne is sajnálja.

A harmadik háborúmban a deszantosok parancsnoka földim volt. Ismertem a fiát, akit az első csecsen háborúban öltek meg. Alegnek hívták. Valami okból ez folyton a fejemben motoszkált – a hideg rázott tőle. Nem tudom, miért. Afganisztánban és Csecsenföldön nem csak Alegeket öltek meg a szemem láttára.

A 6. légideszant század elpusztulása után a felderítő zászlóaljba helyeztek át – én magam kértem át magamat a földimnél. Ott ismét találkoztam Bigin közlegénnyel, pedig nem feltétlenül kellett volna összefutnom vele – hisz nagy a háború. De összetalálkoztunk, a sors így kívánta, és télen, február végén együtt mentünk fel egy felderítő csoporttal, összesen huszonhat fővel a hegyekbe, oda, ahol Hajbah aul volt.

Hirtelen, amint ez a hegyekben gyakran előfordul, havazni kezdett, de úgy, hogy az előtted menő hátát még láthattad egy kicsit, a következőét már nem. Véletlenül találtunk egy barlangra az egyik meredek szikla tövében, ott aludtunk meg. Reggelre némileg kitisztult az idő, a „csehek” kiszúrták az őrszemeinket, aknavetőkkel támadtak ránk, a szikláról pedig lezúdult a hó, és elzárta a barlang bejáratát. Sötét, nedves, fülledt csapdában találtuk magunkat.

Próbáltunk kijutni, takarítottuk rendesen a havat, de újabb és újabb réteg temetett be. Talán négy óra múlva meghallottuk, hogy kívülről ásnak ki bennünket. Reménykedni kezdtünk, hogy az őreink azok, sőt, talán segítség érkezett – minek segítenének ki a „csehek” bennünket ebből a kriptából, ahová élve temettettünk el?... Ám még csak a barlang kijáratának a legtetejénél tört be a fény, és tűnt elő egy keskeny ösvény, már be is kiabáltak:

– Fegyvereket eldobni, és egyesével másszatok ki!

Nem volt választásunk... Újra beáshattak, megfojthattak füstbombákkal – itt nem várt ránk más, csak a halál... Ott kint talán meg tudunk szökni, vagy a mieink kimenekíthetnek – ott még történhet valami...

Fájdalmasan vágott szemembe a világosság, a vakítóan fehér hóról visszaverődő fény – de a „csehek” között, akik háromszor annyian voltak, mint mi, azonnal észrevettem Jaszu Dzsamajevet. Ő is megismert, mondott is valamit a mellette álló félkarú csecsennek – Csendőrnek, a parancsnokuknak... Kitaláltam, hogy mit mondott.

Abba az elhagyott, üres pihenőházba hajtottak be, amelyikhez tegnap, a hófúvásban nem jutottunk el, egy fél versztányival előtte álltunk meg. Ha eljutottunk volna odáig, minden másképp alakul. Harcoltunk volna, és egyszerűen megöltek volna bennünket, mint ahogy – szerencséjükre – megölték mindhárom őrszemünket.

Kezünket-lábunkat kikötötték az istállóállások oszlopaihoz: tizenkettőnket egyik oldalt, tizenegyet a másikon. A bejáratnál benzinszagú marmonkannák álltak. A kapu egyik szárnyát leakasztották a zsanérokról, ott feküdt az istálló közepén, egy rudakból frissen összetákolt állványon.

– Ilyen nagy asztalhoz általában vendégeket szoktunk hívni – Csendőr evvel kezdte. – De nem benneteket, mert ti nem vendégek vagytok, hanem ellenségek. Majdnem kétszáz éve jártok ellenségként ide. Az egyik alkalommal, amikor idejöttetek, hétszázhuszonhat embert égettetek itt el élve, férfiakat és nőket, öregeket és gyerekeket... Egy istállóban égettétek őket benn – mi is istállóban akartunk felgyújtani benneteket, mert kell, hogy legyen igazság ezen a földön. Mindenben és mindenki számára... – Csendőr Jaszura nézett, aztán pedig énrám. – De meggondoltuk magunkat. Meghalni senki sem akar – és mi meghagyjuk az életeteket. Úgy állunk bosszút rajtatok, hogy az a jövőben jelentkezzen – ti sem jöttök többé ide vissza, gyerekeitek sem, unokáitok és dédunokáitok sem fogják lábukat a mi földünkre tenni. Kiherélünk benneteket, mint a malacokat, mert ti tényleg disznók vagytok.

– Kiherélik ők saját magukat – mondta Jaszu. – Mindegyik a másikat.

– Mindegyikőtök kiheréli a másikat. Mi csak megmutatjuk, hogyan kell...

Csendőr jelére a „csehek” eloldották Tyeljasev őrmester köteleit, az asztal sarkára vitték, és letépték a nadrágját. Ketten szétfeszítették a lábát, és az asztal széle alá hajlították be, ketten fogták le a fejét és a karjait és egy ötödik a lába közé vágott, amit kimetszett, azt pedig odadobta abba az istállóállásba, ahol az imént még az őrmester állt. Ez pedig, meg sem értve, hogy mi történt, felugrott, rögtön el is esett, és vért fröcskölve szanaszét, nadrágját magához szorítva a saját testrészéhez mászott...

– Te jössz – lépett Csendőr a felderítő csoportunk parancsnokához, Szilnov századoshoz. És rám mutatott. – Őt.

Szilnov az arcába köpött.

– Ahogy akarod – törölte nyugodtan le magát Csendőr, és jelet adott a „cseheknek”.

A századost az asztalra dobták, levágták a két fülét, orrát, ajkait, kivágták a nyelvét, kiszúrták a szemét, csuklóból levágták a két kezét, bokából a lábát, végül a lába között is kivágták azt, amit, és mint egy tuskót, odagurították a falhoz.

– Így jár mindenki, aki nem vállalja – mondta Csendőr, és megkérdezett engem: – Te nem vállalod?

– Ölj meg, Jaszu – kértem. – A régi barátságunkra tekintettel.

– Túl sokat akarsz – válaszolta Jaszu. – Hiszen a múltkor megmondtam neked, hogy ne gyere ide vissza.

– A százados mellé! – adta ki Csendőr a parancsot, de Jaszu megállította.

– Ne. Ez csak hadd éljen, hogy emlékezzen... Ha ő nem vállalja, majd más megcsinálja ővele – és Jaszu az ujjával Bigin közlegényre bökött, aki mintegy farok gyanánt követett úgy az első, mint a második csecsen háborúban. – Te!

Bigin közlegény nem tagadta meg... Csak ennyit mondott: – Ezt állva is meg lehet csinálni, minek az asztalra cipelni?...

Másnap, amikor a kasztráltakat, húszunkat, mert még ketten tagadták meg, és maradtak ott torzan az istállóállásban, Mozdokból repülővel dobtak át Moszkvába, Bigin közlegény a mosdóban felakasztotta magát. Ha nem figyeltek volna bennünket, nem csak ő akasztotta volna fel magát. Ahogy a háborúból hazafelé mentünk, útközben mindenki előtt világossá vált, hogyan és mire térünk mi vissza.

Én nem próbáltam felakasztani magam, mert tudtam, hogy ki fog engem megölni...

 

Ahogy a gát alatt a víz egyenletes hangjába estem, amit megszoktam és megszerettem, még hallottam hangokat.

– Haleledelnek jó lesz – mondta az, amelyik először ütött meg, de a másik ellentmondott neki:

– Nincsen itt hal. Meg van mérgezve a folyó.

– Minden meg van mérgezve – mondta a harmadik, a női hang.

– Valamilyen hal csak kell legyen...

Vitatkozni kezdtek, de én már nem hallgattam oda. Ha végre meghaltál, akkor mindegy neked, hogy van-e hal a folyókban.

 

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Хайбах, Уладзімір Някляеў: Цэнтр Еўропы (Мінск, "Медысонт", 2009.) ст. 101-112., Uladzimir Nyakljajeu: Európa közepe (Minszk, Mediszont kiadó, 2009.) 101-112. old.

^[1] Minszk nagyobbik folyója.

^[2] A belarusz „mara” szó jelentése: álom.

^[3] Lev Rohlin (1947–1998)

^[4] Pravoszláv területeken újévre állítanak fát, a Gyula-naptár szerinti karácsonyt pedig január 7-én ünneplik.

^[5] Pavel Gracsov (1948. január 1. – 2012. szeptember 23.)

^[6] M. M. Gvisiani (1905–1966)