***
Nem kevesebb, mint egy évig szerencsésen elkerültem a covidot. De egyszer minden boldogság véget ér.
Covid. Családi. Olgunya is elkapta. Csak Magda, a macska egészséges.
Kérdés: mit tegyünk? Otthon karanténezni, vagy befeküdni a kórházba?
Olgunya hallani sem akar a kórházról. De a betegséget is könnyebben viseli, láza alig van. Én pedig égni kezdek…
Ami a legfurcsább: a napokban, amíg a Gyehenna című regényemet szerkesztettem, a közlés előtti utolsó javításokat végezve már rosszul éreztem, de még bírtam magam. Viszont ahogy az utolsó javítás után kitettem az utolsó pontot, és elküldtem a szöveget a szerkesztőségbe – minden erőm elhagyott…
***
Fertőző kórház. Elkülönítő épület, nyolcadik blokk.
Vizsgálatok. Infúziók. Injekciók. Röntgen. Ultrahang. Mindenütt csupa szkafanderes ember vesz körül, „asztronauták”. El nem tudom képzelni, hogy bírnak ki a nővérkék, az orvosok egész napokat ebben az öltözékben…
Az „asztronauták” egyikéről kiderült, hogy régi ismerősöm, Karpau professzor. Őt kérdeztem meg az esélyeimről. Azt mondta: „szerencse kérdése”.
És ez egy professzor…
Aztán hozzátette: már így is szerencsém van, hogy nem egy évvel ezelőtt kaptam el a covidot, amikor még nem tudták, hogyan kell az ezzel a vírussal megfertőzött embereket gyógyítani. Ha jól értem, most sem csinálnak a vírussal semmit, mert a covid ellen nincs gyógyszer. Csak az ember immunrendszere harcol ellene – és vagy legyőzi, vagy nem. Ezért aztán az immunrendszert támogatják, segítik a vírus elleni harcban.
Amikor elment a professzor, megpróbáltam megérteni, milyen állapotban van az immunrendszerem. Valahogy megérezni…
Nem sikerült.
Az egész immunrendszerem ott maradt a regényben…
***
Az összes vizsgálati eredmény szerint súlyos a betegségem. Kétoldali tüdőgyulladással.
Karpau professzor azt mondja: „Magának azonnal orvost kellett volna hívnia és kórházba mennie. Most pedig… A maga korában…”
Mintha az alatt a pár nap alatt, amíg otthon betegeskedtem, megöregedtem volna.
***
Reggel, az infúziók után (mintegy három litert csepegtettek belém) kicsit jobban lettem. Lement a lázam. Felmentem a netre, és beírtam a keresőbe, hogy koronavírus.
Az írások nagyobbik része a denevérekről szól, a vuhani piacról, ahonnan állítólag a covid elindult, de egyszer csak: „… a covid-19 genetikai szekvenciájában olyan beépült kulcselemeket mutattak ki, amelyek segítségével a vírus az emberi sejtekhez kötődik”. Ez Angus Dalgleish, a Londoni egyetemi kórház professzora és Birger Sørensen norvég virológus kutatásaiból derült ki. Aztán pedig a HIV felfedezője, a Nobel-díjas Luc Montagnier vizsgálatát olvasom: „A SARS-CoV-2 tartalmazza a humán immundeficiencia-vírus egyes részeit.”
Kezelőorvosomtól, Alena Mihajlaunától kérdezem (Karpau professzor csak konzultálni jár hozzám), hogy ez mit jelent. Eleinte dühíti, hogy a notebookomon keresgéltem: „Magának most szigorúan tilos erőltetnie magát mind fizikai, mind pszichikai értelemben” – de később azt mondja, hogy ha ez nem igaz, akkor nem is jelent semmit. Ha pedig igaz, akkor azt jelenti, hogy ez a koronavírus nem természetes úton keletkezett, hanem mesterséges termék. Laboratóriumi.
***
Aztán ugyanerről érdeklődöm Karpau professzornál: Lehetséges-e az, hogy a covid mesterséges képződmény, és hogy egy laboratóriumból szökött ki? A professzor nem nagyon hisz ebben. Úgymond, azokban a laboratóriumokban, ahol vírusokkal dolgoznak, olyan a biztonsági rendszer, mint sehol másutt. A kínaiaknál pláne, hiszen ők talán a legpedánsabb emberek a világon.
Miért lennének a kínaiak a legpedánsabbak? Mert pálcikával eszik a rizst?
***
…éjszaka lázálmom volt – hárman jelentek meg benne. Kettejüket, Birger Sørensen norvég virológust és a Nobel-díjas francia virológus Luc Montagnier-t rögtön felismertem, a harmadikat pedig, aki a londoni egyetemi kórház professzorára, Angus Dalgleishre hasonlított, de valamiért Karpau professzorként mutatkozott be, nem ismertem meg azonnal. Sőt, később sem…
Montagnier, a francia, a Nobel-jelvényt és a Becsületrend kitüntetését viselte, a norvég Sørensennél pedig olyan pálcikák voltak, amilyenekkel a kínaiak rizst esznek, ezekkel böködött folyton Montagnier jelvényére és rendjelére, közben pedig valamiért nem tőlem kérdezte, hanem Alena Mihajlauna doktornőtől, aki pedig nem is volt ott a kórteremben, sőt sehol sem volt: „Alena Mihajlauna, hát hogy lehet egy világhírű tudóst, akinek ilyen kitüntetései vannak, csalással gyanúsítani?…” – én pedig Alena Mihajlauna helyett gondoltam, aki nem is volt sehol: „Ő nem én vagyok, egy egyszerű orvos, nem lehet nem hinni egy világhírű tudósnak, akinek ilyen kitüntetései vannak…” – és egyre erősödött bennem a gyanú és az ellenszenv a kínaiak iránt, akiket pedig egész életemben szerettem, mert ők találták ki a hieroglifákat, amelyek tűzijátékra hasonlítanak, és a hieroglifákra hasonlító tűzijátékokat, aztán pedig, tessék, kitalálták a covidot, habár Karpau professzor korábban, amikor még Karpau professzorra hasonlított, azt mondta, hogy ez nem igaz, most pedig, amikor Angus Dalgleish professzorra vált hasonlóvá, valahova máshova néz, és nem szól semmit…
***
…nappal úgy-ahogy elvoltam, tudtam, hogy ki vagyok és hol, de éjbe fordulóra megjött a láz, mégpedig olyan, hogy azt, amit agynak neveztünk, felgyulladtnak-megolvadtnak éreztem, ezért az a két kis oxigénsugár, amelyet az orromon keresztül lélegeztem be, rögtön be is lobbant, a homlokom közepén pedig egy kék ragyogásban megjelent valami, nem tudom, kicsoda? micsoda? – egy lény, aki Covid kiadónak mondta magát, és valahonnan, mintha annak a ragyogásnak a belsejéből szólna, arról beszélt, hogy tud a regényről, amelyikbe a napokban írtam bele az utolsó pontot, és amelyikről később, a regény befejezése kapcsán adott interjúban azt mondtam, hogy ezt tekintem a legfontosabbnak, életem összegző munkájának, ezért, tettem hozzá, küldetésemet ezen a világon befejezettnek is tekinthetem. Némi szünet után, amikor is olyan sötét nemlétbe zuhantam, hogy még a kék ragyogás is elaludt, az a lény, vagy az, aki Covid kiadónak mondta magát, gúnyosan megkérdezte: „Na, most is ugyanazt mondaná a küldetése befejezéséről?…” – mire én, immár nemcsak a láztól, de a gyengeségem miatt érzett szégyentől is égve visszakiabáltam, hogy nem…
***
…reggel meséltem Alena Mihajlauna doktornőnek a lázálmaimról. Ő maga is átesett egy súlyos koronavírus-betegségen – egyáltalán nem furcsállotta a rémálmaimat. Elmondta, hogy a covid után egyeseket bevisznek a pszichiátriára. Nem meglepő: nem mindenkinek a pszichéje képes elviselni az ilyet.
***
Covid kiadóm, amint legalább egy kicsit csökken a láz, itthagy engem, és vele együtt jön vissza. Egy bizonyos, nem tudom megmondani, mennyi idő elteltével, a tudatomban már több van belőle, mint saját magamból, mert ő mindent tud, amit én, de hozzá még azt is, amit csak ő. Visszatér a küldetésről szóló beszélgetésre, csakhogy most nem az enyémről van szó, hanem az övéről, akinek, mint kiderül, a missziója abban áll, hogy vezesse vissza az emberiséget eredendő lételemébe – az óceánba. „Ezen a hajón (sugalmazza, és a dolog immár nem a kórházi szobában folytatódik, hanem egy tengerjáró hajón, amelyet egyetlen kikötőbe sem engednek be a rajta kimutatott koronavírus miatt) fulladoznak maguk a levegőn, mert maguk halak” – és látom is, hogy valóban halak vagyunk, némileg angolnára hasonlatosak, mert képesek vagyunk a fedélzeten kúszni, vagy felfelé mászni a hajóoldalon egy helyet keresve, menedéket, amelyen keresztül be lehet csusszanni a vízbe, amibe ezernyi más utas-hallal együtt csobbanok bele, és ahol nekem azonnal könnyebb lesz, csak azt nem értem, hogy ha visszajutunk a vízbe, ki foglalja majd el a helyünket a szárazföldön – Covid kiadóm azt mondja: „egy más intellektus, más elme…” – és lassanként kezdem felfogni, hogy pontosan ő az a másik elme, az a másik intellektus.
***
Olgunya hív, felismerem a hangját, de sokáig nem jut eszembe, hogy kicsoda is ő: a feleségem? a lányom?…
Mintha ez is lenne, meg az is…
A mesterséges intellektus megfoszt az emlékezetemtől? Az elmémtől?…
***
A covid nem a denevér vírusa.
A denevér szárnya az a fügefalevél, amely az emberiség elleni bűncselekményt hivatott eltakarni. Lehet, hogy a civilizáció történetének legnagyobb bűncselekményét. Pontosan ettől bújnak a bőregér szárnyai mögé nemcsak a kínaiak, de az európaiak és az amerikaiak is, akik a vuhani laboratóriumban a koronavírussal végzett kísérleteket finanszírozták.
A covid alkotómunka eredménye. High-tech tevékenységé. Olyan érzésem van, hogy intellektust építettek bele. És hogy viselkedése alkotó jellegű, ezért kiszámíthatatlan. Van benne valami játék – és Isten tudja, mi lesz velünk e játszma végén.
***
…arra gondoltam: a lázálmoknak muszáj, hogy legyen valami reális alapjuk. A hallá változásról szóló álom bizonyára annak az üdülőhajónak a történetéből ered, amelyen egy éve beindult a koronavírus láncreakciója – evvel akkor tele volt a média. A hajót lehorgonyozták egy japán kikötőben, de sem az utasokat, sem a legénységet (csaknem négyezer embert) nem engedték partra szállni. Elszigetelték őket az óceánjárón, és én megpróbáltam elképzelni, hogy mi mehetett ott. A helyzet félelmetesebb, mint a „Titanic” óceánjárón, ahol a fenyegetés mindenki számára ismert volt: a víz, itt pedig azt sem lehet tudni, hogy micsoda. És ettől az ismeretlen valamitől fulladoznak az emberek, meghalnak, mindenki mindenkit gyanúsít, ellene senki sehogyan és sehol sem tud védekezni – hacsak hallá nem válik, és a vízben meg nem menekül. Mentő eleme az, ami a „Titanic” számára a pusztulást jelentette. Ha túlélem, ha hal képében ki tudok innen úszni, kéne erről írni valamit…
***
Fura, de az összes lidérc, amivel lázamba, gyulladt agyamba betör a Covid kiadó (minden alkalommal ragaszkodik hozzá, hogy ő igenis egy kiadó, aki az utolsó regényem, a Gyehenna posztumusz kiadását fogja intézni), minden látomásom irodalmi témájú. Mégpedig olyan, hogy kár lenne a felhasználásuk nélkül meghalni.
A Covid kiadó senkit és semmit sem kímél. Egész intellektusa csupa cinizmus, célja az én teljes megsemmisítésem. Azt mondja: „A győzelem csak végérvényes lehet, vagy semmilyen.” Emiatt folyamatosan kemény párbajt vívunk, amelyben, úgy tűnik, egészen elgyengülök, de a témákba kapaszkodva tartani tudom magam, ebből az következik, hogy ez a Covid kiadó, amelyik elveszi az erőmet, maga adja az újabb erőt is.
***
„Vannak emberek, akik csak akkor látják az utat, amikor vezetik rajta őket” – idéz a Covid a Gyehenna című regényből, mintegy azt illusztrálva, hogy nem véletlenül lett ő az én kiadóm, én pedig eltűnődöm: vajon hová vezet engem ezen a láthatatlan úton?…
Aztán arra gondolok, hogy a jövő – egy láthatatlan út, és látom magamat, amint ezen az úton megyek, és láthatatlanná válok…
***
…arra gondoltam, hogy a covid-lázálmok erősen hasonlítanak a Gyehenna regényem szereplőinek lidérces látomásaira, amikor Iniciálénak, a régiségbolt igazgatójának italát isszák. A tisztátalan lélekét.
Ebből az következik, hogy a Covid – tisztátalan lélek?…
***
…nem. Nem következik ebből, hogy a Covid – tisztátalan lélek. A regényben a lidérceket nem Iniciálé látja. Hanem a szerző. Itt sem a Covid lát lázálmokat.
***
A következő alkalommal Covid kiadóm nem egyedül jött. Trumpot hozta el, aki nem is az én elnököm…
Az egyetlen dolog, amit sajnálok abban, hogy Trump már nem az USA elnöke, talán az, hogy őutána már egy nagyhatalom vezetője sem fog kártérítést követelni Kínától azért a veszteségért, amit az emberiség egészségének és a világgazdaságnak okozott. Mert mindegyiknek vuhani covid-vaj van a fején…
A Covid kiadó viszont egyetértett Trump elnökkel, mondván, igazságos lenne Kínát megbüntetni. Nemzetközi bírósági ítélettel kényszeríteni, hogy megtérítse a világjárvány következményeinek leküzdésére fordított költségek 25%-át. „De hiszen ez összeomlasztja a kínai gazdaságot! Maga pedig kínai!” – lepődött meg Trump, de Covid kijelentette, hogy nem az. Valóban Kínában született, de ma mindenki, bárhol is született – világpolgár. Mire Trump megkérdezte: „Akkor maga zsidó?…”
***
Valaha a kínaiak találták fel a tűzijátékokat, most pedig a Covidot, hogy ő megmutassa ezeket nekem…
Az ablakban csöndes-lassú, mintha egy üvegedényben hullana, puha, tiszta, amolyan ünnepélyesen csillogó hóesés, amilyen korábban sosem volt, az utolsó téli nap búcsúztatója…
…egyszer csak nem látom többé a havat az ablakban…
…ott van, esik, mondja a nővérke… de én nem látom…
…színes, fényes világosságcsíkokat látok. Mindenütt, akárhova is pillantok… A padlón, a falakon, a plafonon… Mikor zöldek, mikor égő-vörösek, mikor kékek… Rövid csíkok – olyan félkönyöknyiek – hol lassabban, hol gyorsabban úsznak a szemem előtt, hol a kórterem közepén szállnak körbe-körbe, mint egy színes hóesés… Valami hihetetlenül gyönyörű, ünnepi díszkivilágítás, de félelmet kelt, ha az ember a villogásába néz; egyszerű falakat, mennyezetet szeretnék látni, behavazott ablakot…
…ez az egész színes villogás egy pillanat alatt egy kicsiny (diónyi) pulzárba sűrűsödik, ami belém hatol (képtelen vagyok felfogni, hogyan csinálja, min nyomul keresztül?), itt kezd pulzálni a koponyámban, a homlokom közepén, miközben egyre inkább felhevül – és ő, Covid, a kiadóm, megint magára cserél le engem itt, bennem magamban…
…„Uram, ne vedd el ép eszem!” (ford. Franyó Zoltán, ill. Soproni András) – Puskin sora jut eszembe, mikor hajnalban kicsit magamhoz térek…
***
„…megőrültem!… – ötlik eszembe hajnalban, de aztán eltűnődöm: – Hogyan gondolhatnám én, ha őrült lennék, hogy megőrültem?”
Meghaltam talán?… Csak ilyen őrült halállal lehetett… amelyik mintha még mindig élne…
***
…nem a halál a szörnyű. Az örök jelen-nem-lét, az a félelmetes. Írtam már erről, most pedig átérzem…
Általában (sőt, leggyakrabban) leírni és átérezni – két különböző dolog. De bizonyos esetekben (ritkán) összetalálkoznak. Ilyenkor (és csakis ilyenkor) születik irodalom.
***
Ilona és Eva telefonált, egyikük Moszkvából, a másik Milánóból: „Apa, jövünk”!
Kislányaim, minek törnétek át a lezárt határokon? Mi célból? Hogy ott álldogálhassatok a kórház előtt? Hiszen álltatok már így a ház előtt, mikor házi őrizetben voltam. Amikor az ajtón keresztül hallhattam, hogyan lélegeztek, kértem, könyörögtem a két kágébésnek, akik a lakásban őriztek engem, legalább egy pillanatra nyissák ki az ajtót, hogy megölelhesselek benneteket, azok pedig felfújt képpel, pisztolyaikkal hadonászva mondták: „Nincs engedélyezve!…”
Én pedig hallottam, hogy veszitek a levegőt…
A Covid persze nem kágébés (bár, ki tudja: lehet, hogy kínai kágébés?), de nem tudod rábeszélni, hogy nyissa ki a kórház bejáratát…
Emlékszem, amikor én börtönben ültem, Eva pedig az Európai Parlamentben szólalt fel, ezt mondta: „Apám börtönének itt van a kulcsa, önöknél.” De hol, kinél van annak a börtönnek a kulcsa, amelybe a Covid zárt be engem, Olgunyát, a feleségemet, a lányaimat, az Európai Parlamentet és az egész világot?
***
Az evolúció valós folyamat, ezen belül léteznek revolúciók, amelyek tulajdonképpen ugrások az evolúciós fejlődésben – mondja Karpau professzor, akit már kiborítottam a covid mesterséges mivoltával, és végre, bár nem egyenesen, de elfogadja, hogy ez elképzelhető. Ahogy egy forradalmi változás az evolúciós fejlődési folyamatban.
Az evolúcióról szóló tudása eredetileg az iskolából származik. Darwin elméletéből, akiről az én biológiatanárom azt mondta, hogy ha tudós is esetleg, hát tudós-idióta. Vagy sarlatán. „A házam körül – mondta el nekünk, a szmargonyi 1. számú középiskola diákjainak, a biológiatanár, akit végül is kirúgtak az iskolából – van egy veteményeskert. Felmenőimtől örököltem. Apámtól, nagyapámtól és dédapámtól, aki hülyeségnek tartotta az elméletet, hogy az ember a majomtól származik, és halála előtt ezt írta a naplójába: »87 évem alatt a kertemben nem változott semmi. A bogarak ugyanolyan bogarak maradtak, a giliszták is giliszták, a vakondok is ugyanazok. A sárgarépa sem változott, a káposzta ugyanaz maradt, és a kapor is. Egyetlen kis növény sem változott át, nem nőtt ki egyetlen olyan új fűszál sem, amelyik azelőtt ne létezett volna. És az egész világon nem történt ilyesmi.« – Szóval – magyarázta a biológiatanárunk –, a Földön minden el volt ültetve már a kezdetektől. Egyszerre minden és mindenki: a füvek és a fák, az emberek és az állatok”.
A tanárunk csak azt nem mondta meg, hogy ki ültette el. Szovjet időket éltünk, Istenről nem volt szabad szót ejteni…
***
Isten ma azt mondta, hogy nem fogok meghalni. Nagyon halkan mondta, de én meghallottam Őt. Sőt, a nővérke is, aki a gyógyszereket hozta nekem, ő is hallotta. Kinyitotta a kórterembe szóló kisablakot: „Ki van itt magánál?…”
A járványkórház kórtermében nem tartózkodhat a betegen kívül senki. De az Istenre ez nem vonatkozik.
***
A szomszéd kórterembe Isten nem ment be.
Vagy lehet, hogy bement, de akkor, amikor a kórteremben már nem volt senki. Amikor a szomszédom már elment.
