Uladzimir Nyakljajeu: A Covid játékai (kórházi feljegyzések, 2. rész)
Fotó: Pixabay / Эльвина Якубова
Uladzimir Nyakljajeu: A Covid játékai (kórházi feljegyzések, 2. rész)

***

Karpau professzor azt magyarázza, hogy a veszélyt nem annyira a covid jelenti, mint az én gyenge pontjaim, amelyeket a covid felkutat, hogy oda csapjon le.

Ez így is van.

Így van, hiszen érzem, hogyan bolyong a testemben, a szívem körül, amely elgyengült mindazon dolgok miatt, amelyeket énmiattam át kellett élnie.

A beszélgetést fenntartandó mondom a professzornak, hogy a covid nem csak bennem, egy emberben mászkál a gyenge pontok után kutatva. Az egész emberiségben is ott kóborol, amelynek gyenge pontja az, hogy bár emberiségnek hívják, nem igaz, hogy emberi társadalom lenne, olyan család, ahol mindenki a másikért van. Az emberiségben mindenki külön-külön létezik. Mint a kórházban, ahol ha meghal a szomszéd, mindenki arra gondol: jó, hogy nem én voltam az.

Nem tetszik a professzornak az emberiségre vonatkozó meglátásom, de a gondolkodásmódja demokratikus, megengedi, hogy lehet nekem saját nézőpontom, és azt mondja, hogy ezen a világon mindenkinek megvannak a saját, személyes gondjai, veszélyérzetei, ezért is foglalkozik mindenki a maga bajaival. Tehát akár az is lehetséges, hogy a covid azért jelentkezett mindenki közös gondjaként, mint mindenki számára egységes veszélyforrás, hogy vele, az egyedülivel szemben az emberiség osztatlan egésznek, önmagának érezze már magát.

Jobbnak szeretném látni az emberiséget, mint amilyen valójában, ezért figyelmesen hallgatom a professzort, megengedem, hogy ez elképzelhető, de Covid, a kiadóm, aki éjjel a professzor helyett jelent meg a kórtermemben, nem engedi meg. „Vagy te – mondja –, vagy a szomszédod. – És megkérdezi: Melyiket választod?…”

 

***

A kórtermet a kórházi folyosótól elválasztó falba vágtak egy kisablakot, úgynevezett „etetőt”, ami a kórtermet börtöncellához teszi hasonlatossá. Ráadásul ennek a cellának két ajtaja van, az egyik a folyosóról nyílik, a másik az utcára – ez mindig zárva van, kimenni nem lehet.

Covid-börtön.

Az etető kisablaka kettős. Ha eljön az étkezés vagy a gyógyszerek bevételének ideje, először a külső ablaktábla nyílik ki, a folyosó felőli, közé és a belső tábla közé, egy széles ablakpárkányra teszik a tányérokat, a tablettákat, amiket aztán majd a beteg vesz el onnan, amikor becsukják a külső táblát. Azok között, akik gyógyítanak, és akik a gyógykezelést kapják, nem szabad semmilyen közvetlen kontaktusnak lennie. Bizonyára ez az oka, hogy a következő lázálmomban a Covid kiadó szkafanderben jelent meg…

 

***

…A Covid szeret a tűzzel játszani. A mostani alkalommal az éjszakai ablakban villogva repül egy nyíl, amelynek tollazata hirtelen szikrázni kezd, lángnyelvek szállnak belőle – a nyíl rakétává válik, az ablakon át pedig, amit elfelejtettem becsukni, szikrák szállnak be csapatostul a kórterembe, szúrnak, égetnek, megmarnak, mint holmi tüzes méhek, leráznám őket, de nem sikerül, a Covid viszont szkafanderben van, őt nem bántja semmi, ül, és nyugodtan szemléli, hogyan fog tüzet rajtam a bőr…

„Nézd csak – mondja Covid, a kiadó, mikor a szikrák elalszanak, miután leráztam magamról azokat a megégett méheket. – A nyíl még fel sem szállt, már rakétává változott. Mindössze valami két-három ezer év alatt. Egy pillanat volt az egész…” – hangja tompán jön a szkafanderből, és rájövök, hogy kihallgatta a Karpau professzorral az evolúciós fejlődés közbeni forradalmakról folytatott beszélgetésünket. Vagy talán ott is volt azon az órán, amikor a biológiatanár, akit akkor még nem rúgtak ki az iskolából, azt mondta, hogy nem volt semmiféle evolúció, hogy minden egyszerre lett elültetve. Nyilak és rakéták.

„A nyíl eredetileg fontosabb gondolatot hordozott magában, komolyabb célja volt, mintsem madarakra és állatokra vadászni – mondja Covid kiadó. – És ez egy hatalmas téma.”

Ám legyen.

De mi volt a nyíl előtt?…

És ki volt az Istenen kívül?..

 

***

Valamiért eszembe jutott:

Tolsztoj, aki Lev (tudjuk egyébként, hogy az aki szócskát nem fogadta el mint vonatkozó névmást, csak kérdő névmásként), azt mondta „Nem hiszek az olyan istenben, aki teremteni képes, de azt tudom, hogy van isten, ebben biztos vagyok.”[1]

Akkor (Tolsztoj szerint) Isten nem teremthette meg a nyilat.

Még akkor sem, ha Isten létezik?…

Nem csoda, hogy kiátkozták (Tolsztojt).

 

***

Két fiatal orvos jött be a kórtermembe, nem szkafanderben voltak, csak sima gézmaszkban. Nem gyógyítani jöttek: „Ön, mondhatni, már egészséges, vagy legalábbis nem jelent veszélyt másokra nézve, csak tiszteletünket akartuk kifejezni.”

Elmondták, hogy a professzor felvette a „Szputnyik-V” oltást.

Ezt Karpau nem mondta el nekem.

– A professzor a „szövetségi állam” gyógyszergyártását reklámozza, ezért vette fel az oltást? – kérdezem gúnyosan, hiszen tudom, hogy ezek a srácok ellenzik az Oroszországgal való egyesülést, a szuverén Belarusz pártján állnak, de ők (talán a professzor iránti tiszteletből) gúnyolódásomat mintha észre sem vették volna: „Nem. Átnéztük az orosz vakcinával kapcsolatos teljes dokumentációt, semmivel sem rosszabb, mint a többi. Az pedig, hogy külföldön nem ismerik el, hogy rémtörténeteket mesélnek róla – piaci harc.”

Igen. A piacért vívott harc. És ebben a harcban bármi áron győzelmet kellett aratni, mert könnyű pénzről van szó. Ezért is dobták piacra a vakcinát (figyelembe véve a gyártásának és tárolásának bonyolultságát) sokkal gyorsabban, mint ahogy a nyíl rakétává vált. Mondhatni pillanatok alatt. Ezért van, hogy ösztönösen is olvasod azokat a rémtörténeteket, hallod meg akaratlanul, amint egy amerikai professzor kijelenti, hogy sem az USA-ban kifejlesztett vakcinák, sem a többi akármilyen egyáltalán nem is vakcina, és hogy az, amit vakcinációnak mondanak, valójában egy kísérleti jellegű génterápia, amelynek hosszú távú hatását nem lehet előre látni.

„Emiatt nem kell idegeskedned – mondja a Covid kiadó, amint megjön. – Te már nem vagy hosszú távú.”

 

***

A kórházban átveszik a csomagokat, napközben a takarítónő az „etető” ablakába virágot tett be. Nem tudni kitől. Tulipáncsokor. Piros és fehér tulipánok…[2]

…éjjel pedig Olgunya jön, rengeteg virág tündöklik rajta, csodálatosak, ilyet még sosem láttam. Ahogy az iskolai biológiatanárom, ő sem hisz az evolúcióban, meggyőződése, hogy a földi életet egy földönkívüli civilizáció ültette el, én pedig arra gondolok, hogy az a földönkívüli civilizáció ültette el őrajta a virágokat, hiszen mi mást lehetne Olgunyán elültetni, és ő átölel, bebugyolál a csodálatos földönkívüli virágaiba, érzem frissességüket, ahogy hűsítenek – és megkönnyebbülök, jobban leszek, könnyebb így…

A nyíl előtt mi voltunk Olgunyával. Valakinek csak ki kellett találnia a nyilat, ha az Isten Tolsztoj állítása szerint nem Teremtő…

 

***

…megszűnt a lázam.

Megjött Olgunya a földönkívüli civilizációból – és megszűnt a lázam.

Karpau professzor azt mondja: „Ha nem kezdődik újból, akkor élni és virulni fog.” – „És ha visszajön?…” – „Akkor is gondolja azt, hogy nem jött vissza. Itt most nagyon fontos a pozitív hangulat.”

Hogy miként kell azt gondolni, hogy a láz nem jött vissza, ha egyszer mégis visszajön, azt nem mondta meg a professzor.

Valószínűleg nem tudja.

 

***

Olgunya telefonált. Elmondta, hogy megjelent a regény első része.

A regény úgy kezdődik, hogy a főhős lázálmában megjelenik Krisztus.

Az én rémálmomban a Covid jelenik meg.

Nem igaz, hogy Isten küldte ránk próbatételként, mint egy tisztítótüzet, amelyen végig kell mennünk. Semmi köze sincs Istenhez.

 

***

Amit Isten küldött, ez a kristálytiszta tavaszi nap a magasban lévő Nappal, amikor én az infúziók alatt fekszem, amelyek a fejem fölött, mint felhők mosolyognak…

A nővérke azt kérdezi: „Kire mosolyog maga?”

Nem azt, hogy „miért”, hanem hogy „kire”?

Azt válaszolom, hogy őrá, hiszen ő is mosolyog a szkafander ablaka mögött.

Azokra mosolygunk, akik ránk mosolyognak.

Nekem az élet küldött egy mosolyt.

 

***

…Nem hagyott az Isten tavasszal elmennem –

Irgalmas az Isten.

Az Úristen, ahogy megsegített engem,

Téged is segítsen.

 

Hogy én meg ne várjam, nincsen olyan ármány,

Még egyszer a csodát:

Légzik a föld újra, túl van téli álmán,

S kelti zöld bársonyát.

 

Megcsodálom, amint a tavaszi szélbe’,

Önmagát meglepve,

Beöltözik szépen gyönyörű fehérbe

A szilva reggelre.

 

Ahogy a pirosba fogódzik a fehér,

Együtt lengedeznek

Minden földek közül, míg csak a szem elér,

A legszentebb felett…

 

***

Hátad mögött hagyva a rémálmokat meglátod, hogy nem jutottál ki sehova. Hogy ma a valóságos életünk is egy rémálom.

A virológiának van egy szegmense, úgy hívják, hogy GoFR (gain of function research). Kísérleteket végeznek vírusokkal, amelyek (kikényszerített, mesterséges) mutáció eredményeként új tulajdonságokra tesznek szert (egyébként abban a laboratóriumban, Vuhanban, kínai tudós virológusok ezzel foglalkoztak az utóbbi öt év folyamán). Nos, Belaruszban az autoritarizmusnak lépett fel egy mutációja, amely katonai diktatúrába fordult. A háború utáni Európa még nem látott olyan kísérleteket, mint amilyenek most folynak a „belarusz laboratóriumban”. Tömeges terror. Több mint harmincezer ember ellen hoztak politikai okokból megtorló intézkedéseket. Az embereket börtönbe vetik, kínozzák, erőszakoskodnak velük, gyilkolják, a bíróságok pedig a gyilkosokat felmentik, az áldozatokat viszont megbüntetik! Az emberek már félnek kimenni az utcára, mert bárhol és bármikor bedobhatnak az arra járó rabomobilba, mindjárt rács mögött is találhatod magad – és senki meg sem fogja hallani, mikor mondod: „Hiszen én csak kimentem az utcára.”

Lehet, hogy jobb lenne benn maradni a kórházban…

 

***

…bejött a takarítónő, hogy kitakarítsa a kórtermet. Fiatal nő, általában vidám, de ma dühös: épp csak hogy le nem tartóztatták, mert fehér a dzsekije, és piros a sapkája. A kórház mellett kapták el, ő pedig ráordított a rendőrökre, hogy covidos beteg, rájuk is köhögött rendesen – hát ott hagyták békében.  

A covid az egyetlen dolog, amitől Lukasenka banditái félnek. Mástól nem, semmitől és senkitől sem, mert tudják: ha nyomorékká is vernek, vagy meggyilkolnak valakit, nemcsak, hogy nem büntetik meg, de még ki is tüntetik őket. Míg korábban a nemzeti „extrémista” fehér-piros-fehér zászlóért vitték be az embereket, most már csupán ennek a zászlónak a színeiért is. Fehér és piros függönyért az ablakban, fehér nadrágért vagy zokniért, amelyen piros csík van. A boltban azért is elkapnak például, ha fehér-piros csíkos édességet vásárolsz. Hol van ettől az abszurdtól Orwell! Pláne Beckett vagy Ionesco…

Mellesleg ma van az írók világnapja. A nemzetellenes rezsim úgy köszöntötte fel a belarusz irodalmárokat, hogy letartóztatott két tucat belaruszt, akik az elővárosi vasúton belarusz könyveket olvastak.

Létezik-e a rémálmok világán kívül más hely, ahol ilyen elképzelhető lenne?…

 

***

Két téma is kirajzolódott bennem, míg a kórházban vagyok. Az egyik a Belaruszban zajló eseményekkel kapcsolatos. A másik – a koronavírus-világjárvánnyal.

Amikor meggyógyulok, kezdjem az elsővel? Amelyik jobban fáj. Habár a Covid kiadó, akinek nem fáj semmi, a másodikat javasolja (ő adta az ötletet is).

Lehet, hogy igaza van? Hiszen az első témáról mindent tudok. Vagy majdnem mindent. A másikról alig valamit. Van, aki számára ez a rosszabb, nekem – jobb. Mert ahogy a Gyehenna című regény egyik hőse mondja (hála Istennek, nem az utolsó): „Az ismeretlen – bármi lehet, az ismert pedig – csak egyvalami”.

 

***

Mit tudunk az ismeretlenről szóló témából?

Kínában, Vuhan városában, a virológiai Intézet BSL-4 laboratóriumában kórokozókkal végeztek vizsgálatokat. Olyan mikroorganizmusokkal, amelyek egy élőlény kóros állapotát (betegségét) képesek előidézni.

A pandémia kezdetekor hasonló kutatásokkal több tucat ilyen laboratórium foglalkozott világszerte.

A világjárvány fészke azonban Kínában volt.

 

Véletlen? Nincs kizárva. De pontosan a kínai laboratórium az, ahol 2015-ben GoFR-kísérletet végeztek (mellesleg az ilyen jellegű kísérletekre vonatkozó moratórium megkerülésével) a SARS egyik törzsével, amelybe belefabrikálták a denevérből nyert koronavírus genomjának egy részét. A mutáció eredményeként egy új, az emberi test sejtjeit megtámadni képes vírus keletkezett. Amennyiben erre egyszerűen a denevér vírusa képes lett volna, akkor vagy már rég nem lenne Kína, vagy Kínában nem lennének már denevérek. Ahogyan annak idején a verebekkel történt, amelyeket a kínaiak csaknem maradéktalanul megsemmisítettek, hogy ne okozzanak kárt a mezőgazdaságnak. És akkor a földeken a rizst a hernyók és a levéltetvek kezdték felzabálni.

A természetben egyensúly uralkodik. És sem az állatok, sem a halak, a madarak és a lepkék ezt nem bontják meg. Csak az ember nem tud nyugton maradni…

 

***

Érdekes: Kína katonai orvostudományi akadémiájának tudósai kijelentették, hogy az új koronavírusról nem lehet megállapítani, hogyan keletkezett – természetes vagy mesterséges úton.

Ez a nyilatkozat közvetlenül azután hangzott el, hogy Kínába látogatott az Egészségügyi Világszervezet missziója, melynek egyik feladata pontosan a SARS-CoV-2 vírus származásának megállapítása volt.

Vajon ennek a lehetetlenségéről miért éppen egy katonai akadémia tudósítói nyilatkoztak? Azt hiszem, azért, mert a virológiai intézetben korántsem írt volna alá önként minden tudós egy ilyen kategorikus megállapítást.

 

***

Továbbá…

Kína a WHO missziójának feladatául nem az új koronavírus keletkezésének vizsgálatát nevezte, hanem azoknak a módoknak a kutatását, ahogy ez a vírus átkerül a denevérről az emberre. A kínai kormány kiharcolta magának a vétójogot a WHO misszió összetételének tekintetében, élt is ezzel a jogával egy amerikai tudósnak az esetében, az egyetlen olyan szakemberében, aki olyan vírusokkal foglalkozott, melyeket kizárólag a legmagasabb biztonsági fokozatú laboratóriumokban tanulmányoznak, amilyen Vuhan városában, a virológiai Intézet BSL-4 laboratóriuma is.

Egyre több bennem a gyanú a pedáns kínaiakkal kapcsolatban. Ha ennyire gátolják a független szakértők munkáját, az azt jelenti, hogy van mit titkolniuk. Vagy pedig tényleg nem tudják, hogy honnan és miként jelent meg ez a covid-19, és attól félnek, hátha ezek a külföldiek ki fogják mutatni a mesterséges származását…

Ez mindenképpen – téma. Ha tudományos vizsgálatát nem is lehet elvégezni, az irodalmit biztosan.

Az emberekről és a denevérekről.

 

***

Alena Mihajlauna doktornő idehozta a zárójelentésemet: „Hazaengedjük, készülhet.”

Sajnos szkafanderben van, nem lehet megcsókolni.

Arra gondoltam, lehet, hogy a taxi nem akar majd a járványkórházba jönni, ezért a bankhoz rendeltem, ami az utca túloldalán van. A bankban és környékén teljes a felfordulás. Devalvációról terjednek pletykák, meg hogy betiltják a valutafelvételt, sőt, hogy a kormány akár be is fagyaszthatja a számlákat, pánik uralkodik a bankban, mint a koronavírussal fertőzött hajón.

A bankkal átellenben ott a járványkórház. Ó, Istenem, micsoda különbség, hogy milyen értékeket vallanak a bankban és vele szemben a kórházban, ahol egyes kórtermekbe bemegy Isten, másokat pedig elkerül!…

 

Minszk, járványkórház, 2021. február 23. – március 5.

 

[1] T. Tamanszkaja: „Útban Kozelszk felé” – Moszkva hangja 266 (1910).

[2] A történelmi fehér-piros-fehér, jelenleg ellenzékinek tekintett és jogszabályban „extrémista szimbólumnak” nevezett belarusz zászló színei (a ford.).

A cikk szerzőjéről
Uladzimir Nyakljajeu (1946)

Belarusz költő, író, politikus és közéleti személyiség.

A fordítóról
Bárász Péter (1950)

1975 óta Belaruszban élő informatikus, szakfordító, tolmács, műfordító, matematikus. Eddig négy könyve jelent meg.