Ezt a nagy álmodozót, titokzatos költőt életében csak kismesternek, másodvonalbeli romantikusnak tartották; és annyi igaz is, hogy Gérard de Nervalnak nincs fokozatosan kiérlelt, módszeresen felépített, világosan körvonalazható életműve.

(A fordító bevezetője) Legjobb írásait élete utolsó időszakában gyűjtötte össze az újságokból és folyóiratokból, amelyeknek halála napjáig fáradhatatlan munkatársa. Kétségtelenül van valami kaotikus ezekben a mindennapi megélhetés taposómalmában keletkezett – és nemegyszer egyenetlen színvonalú – írásokban. Nerval ugyanis a prózatöredékek és csodálatos rögtönzések írója; mintha laza szövetű történeteinek – amelyeknek rögeszmésen én- és múltkereső narrátorai különös utakat járnak be ébrenlét és álom, jelen és múlt, valóság és látomás határán – a befejezetlenség, a csonkaság, a torzó volna a legmegfelelőbb formájuk.

Az író első komolyabb rohama után 1841-ben kerül először tébolydába, pontosabban dr. Esprit Sylvestre Blanche gyógyintézetébe[1]; furcsamód legtermékenyebb alkotói időszaka is 1841-ben kezdődik. És csakugyan: mintha a téboly az ő esetében ihlet, üdvözülés, kapaszkodó is volna. Annál is inkább, mivel nem tagadja a tébolyt, hanem szembenéz vele, nem menekül előle, hanem leszáll a bugyraiba. Mintha a romantika álomvilága az ő esetében fonákja, meghosszabbítása volna az elmezavar megannyi délibábjának, és mintha az általa teremtett csodálatos fantáziavilágban is csak az önmagát folytonosan kereső bomlott lélek képzelgéseit szőné, szövögetné tovább.

Gérard de Nerval (eredeti nevén Gérard Labrunie) 1808-ban született Párizsban (ugyanabban a Saint-Merry negyedben, mint a nála tíz évvel idősebb Jules Michelet). Anyja, miután a csecsemőt a rokonságra bízza, katonaorvos férjével Sziléziába megy, ahol egy évre rá elviszi az influenza. Nerval sohase láthatta anyját, akiről még portré sem maradt fenn, és katonaorvos apjával is csak hat-hét éves korában találkozik először. Bármennyire idillikus volt a gyermekkora, ezt a traumát, ezt az „őstörést” sohase tudta kiheverni. Súlyosbította a helyzetet, hogy apjával se lehetett valami harmonikus a kapcsolata. Meglehet, azért sem, mert a rideg katonaorvos nem nézte jó szemmel fia irodalmi ambícióit. Nerval azonban nem tudott, de talán nem is akart megfelelni az apai elvárásoknak. A nagyapai örökséget egy-két év alatt elherdálja, hogy azután afféle éhenkórász költőként és újságíróként haláláig szerény honoráriumokból, segélyekből, baráti adományokból tengődjön.

Nerval egész életében kereste-kutatta, és megannyi női arc mozaikjából próbálta összerakni az elveszett anya-képet. Nem csoda, hogy a különböző nőalakoknak olyan nagy a szerepük az életműben, és hogy mindegyik nőalak csak egy-egy töredéke, foszlánya az ismeretlen anyai arcnak. Nerval, jellemző módon, képtelen a szüntelenül változó nőalakokat egyetlen nőideálban egyesíteni. Aligha véletlen, hogy színésznő volt élete legnagyobb szerelme; Jenny Colon (1808 – 1842)[2] minden szempontból megfelelt a feltehetően szexuális problémákkal is küszködő írónak. Egyrészt, mint megközelíthetetlen bálvány, nem keltett félelmet az érte rajongó íróban, másrészt a különböző szerepekben fellépő színésznő szerencsésen testesítette meg a férfi által megálmodott több arcú és egyszerre több alakváltozatban is létező eszményi nőalakot.

Az író zavarodottságában nemcsak az eszményi nőt, de önmagát sem tudta egységben látni. Pedig makacsul megpróbálja újra meg újra összerakni énjének össze nem illő cserépdarabjait: vagy mitikus személyiséget konstruál magának, vagy az utazásban, egzotikus tájakon keres menedéket. Ennek a kétségbeesett identitáskeresésnek megrendítő dokumentuma az élete utolsó éveiben keletkezett „Aurélia, avagy az álom meg az élet” (Aurélia ou le Rêve et la Vie), amelyet feltehetően a fiatalon elhunyt Jenny Colon ihletett. A mű, amelyet Nerval 1853 és 1854 között feltehetően kezelőorvosa bíztatására, a dr. Blanche-féle elmegyógyintézetben vetett papírra, és amely egyszerre szellemi végrendelet, misztikus utazás, beavatási regény és „egy elmebeteg naplója”, az író utolsó kétségbeesett kísérlete, hogy kristálytiszta nyelven rögzítse eszelős látomásait, és mondja el „pokoljárásának” történetét.[3]

*

Gérard de Nerval: Aurélia

Egy este[4], úgy éjféltájban, lehajtott fejjel ballagtam hazafelé abba a külvárosi negyedbe, ahol akkortájt laktam, amikor felnézve egyszer csak egy gázlámpától megvilágított házszámon akadt meg a szemem. A szám megegyezett az életkorommal. És ahogy újra magam elé néztem, karikás szemű sápadt nőt láttam magam előtt, aki mintha Auréliának lett volna szakasztott mása. Arra gondoltam, lehet, hogy az ő halálát vagy az enyémet akarják így tudtomra adni. Mivel – hogyan, hogyan nem – a második lehetőség felé hajlottam, hirtelen megvilágosodott előttem, hogy ennek másnap ugyanebben az órában kell bekövetkeznie.

Azon az estén egy álom csak megerősített megérzéseimben. Egy több teremből álló hatalmas épületben bolyongtam, egyes termek a tanulásnak, mások a beszélgetésnek, megint mások a filozófiai vitáknak voltak fenntartva. Kíváncsian bekukkantottam az első terembe, ahol mintha régi tanáraimat és egykori diáktársaimat láttam volna viszont. Épp görög-latin szerzőket tanulmányoztak, a teremben hallható monoton moraj olyan volt, mintha Emlékezet istennőhöz intézett fohász volna. – Beléptem egy másik terembe, ahol filozófiai előadásokat tartottak. Egy időre ott is ragadtam, aztán tovább mentem, azzal a szándékkal, hogy utána nézek, hol is van a szobám abban a szállodában, amelyben csupa elfoglalt utazó szaladgált fel s alá a széles lépcsőkön.

Többször is eltévedtem a hosszú folyosókon, majd egy központi termen átvágva különös látványra lettem figyelmes. Hatalmas emberi lény – hogy férfi volt-e vagy nő, nem tudom – imbolygott nehézkesen a levegőben, és kapálózott a kövér felhők között. Majd, ereje fogytán, kifulladva lezuhant a sötét udvar közepére, miközben szárnyai nekicsapódtak a háztetőknek és erkélykorlátoknak. Ahogy ott hevert a kövezeten, alaposan szemügyre vehettem. Bíborvörösre volt festve, a szárnya ezer színben játszott. Tógaszerűen redőzött hosszú ruhájában a Dürer rajzolta Melankólia-angyalra emlékeztetett. – Rémületemben felkiáltottam, és ettől hirtelen felébredtem.

Másnap az volt az első dolgom, hogy felkeressem az összes barátomat. Gondolatban, igaz, már búcsút vettem tőlük, de – egyetlen szóval sem említve, mi jár a fejemben – misztikus kérdéseket fejtegettem nagy lelkesen; választékos nyelvi fordulatokkal ejtve őket ámulatba; olyan érzésem volt, mintha minden titkok tudója volnék, és mintha ezekben a kivételes pillanatokban a világ összes misztériuma feltárult volna előttem.

Aznap este, amikor már közel volt a végzetes óra, egy klubban két jó baráttal beszélgettem festészetről és zenéről, meg arról, hogy miképpen lehet egyes színeket kikeverni, és hogy bizonyos számoknak mi a jelképes jelentésük. Egyikük, akit Paul ***-nak hívtak, haza akart kísérni, de nem hagytam. „De hát hová akarsz menni? – kérdezte. – Napkeletnek!” És miközben mellettem lépdelt, egyre csak azt az ismerős csillagot kerestem az égbolton, mintha ennek a csillagnak köze volna sorsom alakulásához. A csillagot megtaláltam, ettől fogva mindig azokon az utcákon mentem tovább, ahonnét látni lehetett, mintegy elébe menve a sors beteljesülésének, csak arra ügyelve, hogy ez a csillag mindaddig ott világítson a szemem előtt, amíg a halál le nem csap. De amikor egy olyan kereszteződéshez értem, ahol három utca találkozott egymással, úgy éreztem, nem akarok tovább menni. De mintha a barátom – én legalábbis így láttam – minden erejét latba vetette volna, hogy tovább menjünk. Hirtelen a barátom óriásinak látszott, és mintha apostollá változott volna. És mintha a hely, ahol álltunk, egyszerre felemelkedett volna a levegőbe, és minden városi jellegét elvesztette volna – kietlen pusztasággal övezett dombon álltunk, és mintha, holmi bibliai kép módjára, két szellemalak küzdött volna a szemünk előtt. – Én nem erre a te bolygódra való vagyok. Ott, azon a csillagon várnak az enyéim. Ők kívül esnek az általad hirdetett megvilágosodáson. Engedj hozzájuk, mert ott él, akit szeretek, és csak ott lehetek újra vele!

*

Itt kezdődött az én életemben az az időszak, amelyben az álom teljesen összekeveredett a valósággal. Ettől fogva néha mindent megkettőzve láttam – de úgy, hogy a gondolkodásomat egyetlen pillanatig sem éreztem zavarosnak, és mindvégig részletekbe menően emlékeztem a velem történtekre. Csak a látszólag zavarodott cselekedeteim voltak alávetve annak, amit az emberi elme illúziónak szokott nevezni...

Számtalanszor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy az élet tragikus pillanataiban a külső világ valamilyen Szelleme hirtelen egy átlagos emberben ölt testet, és megpróbál hatni rá, de úgy, hogy az illető ennek nincs is tudatában, és később sem emlékszik rá soha.

Látva, hogy semmire se megy velem, a barátom faképnél hagyott, talán azért, mert azt hitte, megint valami rögeszme kerített hatalmába, és a séta majd megnyugtat. Ahogy magamra maradtam, lassan feltápászkodtam, és elindultam a csillag irányába, amelyről egy pillanatra se vettem le a szemem. És ahogy mentem, mentem, azt a titokzatos himnuszt dúdoltam, aminek emléke mintha egy korábbi életből merült volna fel, és közben kimondhatatlan boldogság áradt szét bennem. Gyorsan lefejtettem magamról, és szanaszét hajigáltam földi ruhámat. Ahogy lassan emelkedett az út, a csillag is egyre nagyobb és nagyobb lett. Aztán megálltam, két karom széttárva, úgy vártam, hogy a lelket, miután elvált a testtől, magához rántsa a csillag mágneses vonzása. Megborzongtam, annyira belesajdult a szívem a gondolatba, hogy el kell hagynom e földi világot, meg azokat, akiket szerettem, és olyan erősen fohászkodtam magamban az engem magához emelő Szellemhez, hogy újra leereszkedtem az emberek közé. Váratlanul éjszakai járőrök vettek körül – ekkor olyan érzésem támadt, mintha óriás lettem volna – de úgy fel voltam töltekezve elektromossággal, hogy azt éreztem, elég, ha valaki közelembe jön, máris földhöz vágom. Volt abban valami nagyon komikus, ahogyan minden igyekezetemmel próbáltam megkímélni a körém sereglő katonák életét és testi épségét.

Ha nem lett volna meggyőződésem, hogy az írónak kötelessége megörökíteni, mit érez az élet válságos pillanataiban, és ha nem tűztem volna olyan célt magam elé, amit hasznosnak gondolok, itt tulajdonképp abba is hagyhatnám; akkor meg se próbálnám leírni, hogy a későbbiekben mi mindenen mentem keresztül, és milyen eszelős, ha ugyan nem beteges lázálmok gyötörtek... A vaságyon, ahová fektettek, egyszerre úgy éreztem, mintha az égbolt minden titkát feltárta volna előttem, és csak néztem, néztem ezt az eddig ismeretlen ragyogást [...].

Ez a mennyei látomás – egy olyan jelenség révén, amelyet bárki megtapasztalhat az álmaiban – nem vonta el teljesen a figyelmem mindattól, ami körülöttem történt. Ahogy a vaságyon feküdtem, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az ágy mellett álló katonák valakiről beszélgetnek, akit velem együtt tartóztattak le, és aki ott hangoskodott a közelben. Valami különös vibrálás folytán hirtelen olyan érzésem támadt, mintha ez az idegen hang az én mellkasomból tört volna elő, és mint hogyha hirtelen ketté vált volna a lelkem – tisztán elkülönülve egy látomásra meg egy valóságra. Már-már elhatároztam, hogy minden erőmet összeszedve megnézem, kiről van szó, de megijedtem, mert eszembe jutott, hogy a jól ismert német legenda szerint minden embernek van egy másik énje, és ha valaki szemtől szembe találkozik ezzel a másik énnel, az azt jelenti, hogy közel a vég. – Szemem lehunyva teljesen elmerültem abban a zavaros lelkiállapotban, amelyben hirtelen ezer darabra törtek az ágyamat körülálló fura vagy valóságos alakok. A következő pillanatban két barátomat vettem észre, engem kerestek; a katonák mutatták, hogy hol fekszem. Majd kinyílt az ajtó, és valaki, akinek az arcát ugyan nem láttam, de termetre rám hasonlított, elment a barátaimmal, hiába kiabáltam utánuk. – De hát az nem én vagyok!, ordítottam. – Értem jöttek, de nem engem, hanem valaki mást visznek magukkal. – Akkora patáliát csaptam, hogy pillanatok alatt sötétzárkában találtam magam.

Hosszú órákat töltöttem teljes levertségben. Mígnem a két barátom – mindkettőt mintha már láttam volna – lovaskocsival értem nem jött. Elmeséltem nekik a történteket, de váltig tagadták, hogy éjszaka egyszer már itt voltak. Leültünk vacsorázni, mindvégig nyugodt voltam, de az éjszaka közeledtével egyre jobban rettegtem a tegnapi időponttól, amely kis híján végzetesnek bizonyult. Egyiktől elkértem a díszes keleti gyűrűt, amit az ujján viselt, és ami olyan volt, mintha régi talizmán lett volna, és kendőre fűzve nyakamba akasztottam, mégpedig úgy, hogy a gyűrű türkizköves foglalata a tarkómon arra a bizonyos pontra kerüljön, ahol nagy fájdalmat éreztem. Az a pont volt, amelyen át a lélek kiszabadulhat a test börtönéből [...]. Nem tudni, véletlen egybeesés volt-e vagy az izgatott állapot következménye, de tény, hogy amikor újra éjfélt mutatott az óra, egyszer csak összeroskadtam, és elvesztettem az eszméletem. Több napig tartott ez az állapot. Bevittek a tébolydába. Több rokon és jó barát is meglátogatott, de erről nem tudtam semmit. Nekem az volt az egyetlen különbség ébrenlét és álom között, hogy amikor ébren voltam, a szemem előtt minden átlényegült; mintha a közelségemben mindenki megváltozott volna, holmi elmosódott árnyék módjára már a tárgyak is megváltoztatták formájukat, a visszaverődő fények és színkompozíciók elemeikre estek szét, de úgy, hogy mindvégig tápot adtak bennem azoknak az egymást követő és egymással szoros kapcsolatban álló élményeknek, amelyeknek – mint megannyi káprázatnak – a külső valóságtól már jobban eloldódó álom volt a folytatásuk...

* 

Jegyzetek:

[1] A dr. Blanche-féle elmeklinika abban az időben Párizs egyik leghíresebb magántébolydája. Az intézményt 1821-ben a roueni orvoscsaládból származó dr. Esprit Blanche (1796–1852) alapította. Esprit Blanche 1852-ben bekövetkező halála után fia, Émile Blanche (1820–1893) vette át az intézmény vezetését. A híres klinikában a névtelen paciensek ezrei mellett a kor hírességei is megfordultak. Mind Esprit Blanche, mind később a fia valóságos pater familiasként igazgatta a betegek meghitt közösségét, és mindkettő fontosnak tartotta, hogy az oda kerülő beteg jól érezze magát, hogy otthonra találjon az intézetben. Gérard de Nervalnak jellemző módon még azt is megengedték, hogy bútoraival együtt költözzék szobájába. V. ö. Laure Murat, La maison du docteur Blanche ; histoire d’un asile et de ses pensionnaires, de Nerval à Maupassant, Paris, Gallimard, coll. „Folio”, 2013.

[2] Jenny Colonról Théophile Gautier írt a Le Figaro 1837-es évfolyamába. L., Portrait contemporains, littérateurs – peintres – sculpteurs – artistes dramatiques, Paris, Charpentier, 1898, 382-386. o.

[3] A fordítás a következő kiadásából készült: Gérard de Nerval, Aurélia, Édition de Jacques Bony, GF-Flammarion, 1990, 254-259. o. Az Aurélia korábbi fordítása Viola József munkája (Budapest, Orpheusz Kiadó, 2001.)

[4] A regényből kiemelt szemelvény valójában a bevezetőben említett 1841-es roham leírása.