A nevemet hallottam, idegen kiejtéssel, aztán a beszélő bemutatkozott: ő a japán konzul Manausban. Kérte, hogy találkozzak vele ebéd után a kikötőben. Kettőkor, a konzulátus hajójánál, tette hozzá.
– Megtudhatnám, milyen ügyben?
– Kazuki Kurokawa – válaszolta szárazon a konzul.
– Manausban van?
– Most nem mondhatok többet.
Megköszönte, elbúcsúzott, letette a telefont.
Kazuki Kurokawa: emlékeztem rá, és őriztem az ajándékot is, amelyet rövid manausi látogatásakor kaptam tőle. Kurokawa fax útján keresett meg az Amazonasi Egyetem tudományos együttműködésért felelős osztályán, ahol kutatóként dolgoztam; szeretne vízitúrát tenni a Negro folyón, írta, de csak két napot tölthet Manausban. Egy szóval sem jelezte, hogy szívesen fölvenné a munkakapcsolatot egyetemi kutatókkal vagy az Országos Kutatóintézet amazóniai részlegének munkatársaival. Szakmai önéletrajzából megtudtam, hogy édesvízi biológus, a Tokiói Egyetem nyugalmazott professzora. Portugál nyelvű afrikai országokban és a Fülöp-szigeteken szerzett tapasztalatot.
A Tropicalban foglaltam neki szobát, és egy szombati napon, egy órakor kimentem elé a repülőtérre. Ahogy kinyílt előttük az érkezési csarnok ajtaja, az utasok megtorpantak, úgy megcsapta őket a párás, meleg levegő. A kába tömegből kivált egy alacsony kis ember, kezében piros reklámszatyorral. Eleven tekintetű, keskeny szeme gyorsan rátalált a táblára, amelyen a neve szerepelt, az ősz fej azonnal megindult felém. Vendégemet szemlátomást nem viselte meg sem az időeltolódás, sem a három átszállással nehezített, húszórányi repülés, sem a koradélutáni hőség. Nagy tisztelettel átnyújtott nekem egy kicsi, fafedelű dobozkát. Rizspapír tekercs volt benne, írásjegyek sorakoztak rajta.
− Apróság Japánból – mondta európai portugál akcentussal.
− Fordítsa le nekem az írást, kértem.
− „A vágy az ismeretlen helyen lakik.”
Nem tudtam, mit mondjak, hogyan reagáljak az ajándékra, csak megköszöntem újból, és javasoltam, hogy menjünk a szállodába.
− Menjünk egyenesen a kikötőbe, mondta ő.
−Biztos, hogy nem akar lepihenni? Aztán ehetnénk egy halragut…
Fejét ingatva, mosolyogva hárította el. És bevallotta, hogy gyerekkora óta dédelgetett álma válik most valóra – akkor határozta el, hogy egyszer hajózni fog a Negro folyón. Munkájából adódóan sok messzi földre eljutott, utazott afrikai és ázsiai folyóvizeken, de minden útja csak növelte benne a kívánságot, hogy megismerje az Amazonas legnagyobb mellékfolyóját. Nincs ideje hosszú utazásra. Életideje, tette hozzá.
–  Vagyis csak azért jött ide olyan messziről, hogy sétahajózzon a Negro folyón?
–  De hisz ez minden – foglalta össze Kurokawa.
Egyetlen csomagja a reklámszatyor volt. Taxival mentünk az Escadaria-kikötőbe, útközben elhaladva az Amazonas Színház előtt, amelyet Kurokawa némán megcsodált. A kikötőben turistákra leső hajósok között volt egy ismerősöm, Américo; integettem neki, hogy lesz fuvar. Gyorsan elugrik még a Városi Piacra, mondta Kurokawa, szeretne vetni egy pillantást a halakra, no meg az emberekre.
– São Paulo-ból jött? – kérdezte Américo.
– Japánból – feleltem.
Megbeszéltük az útvonalat: a Careiro-ágon leereszkedünk a maneta-szigeti Murumurutuba-partig, és az Amazonason jövünk vissza, elidőzve kicsit ott, ahol a két folyó, a Negro és a Solimões találkozik. Legfeljebb két óra. Rendben, mondta Américo, és alsó ajkát előretolva, fejmozdulattal mutatta, hogy nicsak, Kurokawa egy caboclo asszonnyal beszélget feljebb a parton. Jó hangulatú, élénk társalgás lehetett, mert a tudós megérintette a nő vállát, aztán a Negro folyóra mutatott, és mindketten nevettek. Kézfogással búcsúztak, majd Kurokawa gyors léptekkel visszasietett kis hajónkhoz; fején szalmakalap. Vett csalit is, egy tekercs damil horgászzsinórt, meg egy piros függőágyat, fehér csíkokkal. Megköszönte a türelmünket, bedobta a függőágyat a hajóba, és várakozón megállt a fedélzeten. Américo, talán hogy fölhívja magára a figyelmet, csilingelt az indulást jelző csengővel.
Átszeltük a Negro folyót, beúsztunk a Paracuúba-csatornába. Kurokawa nem hozott magával fényképezőgépet, kamerát, semmit. A csatorna közepén megkérdezte:
– Ezen az úton a világos vizű tavakra fogunk kijutni, igaz? Aztán lecsurgunk a Solimõeson, és elérjük az Amazonast. A folyó persze ugyanaz, csak máshogy hívják.
Américo lassított: honnan tudja mindezt?
Kurokawa mosolygott, a szeme résnyire szűkült; ez némi titokzatosságot kölcsönzött neki, ami csak nőtt a kirándulás alatt. Később megjegyezte, hogy olvasott egyet s mást a Negro növény- és állatvilágáról, ismeri Ducke, O’Reilly Sternberg és Vanzolini kutatásait. Tudományos kifejezéseket használva elmagyarázta, miért olyan éjsötét a Negro vize. Innentől fogva aztán egy szót sem szólt, csak nézte az erdőt, az öblöket, a folyót. Az volt a benyomásom, hogy többet tud nálam, többet Américo-nál, és hogy számára merő ráismerés a vízitúra.
Visszaértünk a kikötőbe, de Kurokawa nem mozdult. A hajó orrában ült, onnan szemlélte a mozgalmas parti életet. Aztán mégis fölállt, odalépett hozzám, megfogta a kezemet. Az a két keskeny kis szem néhány másodpercig rám szegeződött. Nem akarja rabolni az időmet, mondta. Továbbra a kezemet fogva folytatta:
–  Ha nincs ellenére, asszonyom, kibérlem ezt a hajót Américo kapitánytól még egy túrára. A saját túrámra. A fedélzeten felakasztom a függőágyat, abban alszom. Hétfő reggelre visszahozom a hajót, és nyomban indulok a repülőtérre.
Próbáltam meggyőzni, hogy Americo-val vágjon neki a vízrengetegnek. Kurokawa megköszönte, de ragaszkodott hozzá, hogy egyedül megy.
Américo részéről rendben volt a dolog. Gyanítottam, hogy már a vízitúrán megállapodhattak ebben. Féltettem az idős tudóst, nem nyugtatott meg, hogy egyedül bolyong a nagy vízen. De hát erre vágyott, ez a nagy álma. Nagyon eltökéltnek látszott; kiszállt, hogy elbúcsúzzon. Américo-tól ellépve, halkan, csak nekem mondta:
– Visszajövök… egy nap visszajövök, és akkor meghívom egy másik vízitúrára.
Soha többé nem láttam. Néha eszembe jutott a sovány emberke, ahogy rajongó tekintettel nézi a Negro és az Amazonas partjait. Hónapokkal később nyílt alkalmam érdeklődni felőle, amikor a Városi Piacon összetalálkoztam Américo-val. Időben visszavitte Kurokawa a hajót?
–  Pontosan ott és akkor, ahogy megbeszéltük, mondta Américo. Alig ismertem rá, úgy le volt sülve. Barna volt, mint egy helybéli, mint egy ősz hajú caboclo. És még az itteni nyelvjárásból is fölszedett valamennyit. Köszönöm, komám, mondta, igazi paripa ez a te hajód! A dupláját fizette annak, amit kértem. Fejet hajtott, megköszönte japánul, és kis mosollyal elköszönt. Én úgy búcsúztam, ahogy a japán turistáktól tanultam: Arigató, szájonárá, Kurokawa-szan. Csak ugye Kurokawa nem volt turista. Vajon visszajön-e még?
Én is ezen tűnődtem, amikor elindultam, hogy találkozzak a konzullal meg a titkárával. Mindketten öltönyt, nyakkendőt viseltek, és nagyon komolyak voltak. A konzulátus hajójának tatját három zászló díszítette; Amazonas állam és Brazília zászlaja fogta közre a japánt.
– Ön vízitúrán vett részt Kazuki Kurokawa professzorral – mondta a konzul. – Úgy négy éve, igaz?
– Igaz – feleltem – van hírük róla?
− Hamarosan rátérek. Most kérem, tartson velünk, fölhajózunk a Negro folyón. Az utat a japán kormány állja.
–  Nem maradhatok sokáig, mondtam, vissza kell mennem a kampuszra, vár a munkám.
− Nagykövetünk kikérte önt a rektori hivataltól, válaszolta a konzul, és felmutatott egy fejléces papírt; a szöveg alatt a rektor aláírását láttam.
Több mint három órán át hajóztunk fölfelé a Negro folyón. Nem árulták el, hová jutunk, ha véget ér a különös utazás. Miután átvágtunk az Anavilhanas-szigetcsoporton, a Cumprido-szigettől valamivel följebb beúsztunk a Negro egyik mellékfolyójára. Emlékszem egy piassava-pálmával megrakott motorcsónakra, meg egy másikra, amelynek gazdája szigonnyal vadászott díszhalakra. Alacsonyan járt már a nap, a folyó összeszűkült, eltűntek a cölöpházak, a csónakok. Sehol egy lélek. Rikácsoló törpepapagáj-csapat verte föl a késő délutánt. Aztán elcsöndesedett az ég. És a csönd szertefoszlatta az idő érzetét. Amikor befordultunk egy még szűkebb folyócskába, a kapitány a térképre mutatott: paraná da Paz, Béke-csatorna. A konzul intett, a hajó lassabban siklott tovább a sűrű, magas növényzet árnyékában, majd egy kanyarba ért, amely mintha az erdőbe torkollt volna. A kapitány leállította a motort, és hosszú rúddal kormányozta tovább a kis hajót az ágak és vízinövények között, míg egy holtághoz nem értünk. Nagy holtág volt, szinte tó, és olyan szép is a tószerűen tükörsima vizével. Békés, nagy, kerek víz. A konzul elővett egy fadobozt, a hajó orrába vitte, kinyitotta, és kivett belőle egy másik, japán zászlóval letakart, kisebb dobozt. Ünnepélyes mozdulatokkal feltűzte a zászlót a kabin falára, majd a következő szavakat intézte hozzám:
–  Kurokawa professzor levélben végrendelkezett. Két dolgot kért: hogy itt szórják vízbe a hamvait. És hogy ezt ön tegye, asszonyom.
Elérzékenyültem, ahogy eszembe jutott, mit jelent a tőle kapott japán írás. Ugyanakkor meg is lepődtem, hogy Kurokawa professzor meghalt. Fájó szívvel gondoltam rá. Nem titkoltam, hogy szomorú vagyok. Beletelt egy kis időbe, mire megjött a hangom:
– A hamvakat… miért itt?
– Senki sem tudja –felelte a konzul. – Csak ő tudta. Most pedig a japán kormány nevében teljesítem a kérését.
Iránytűt vett elő a zsebéből. Ő meg a titkár hátat fordítottak a lenyugvó napnak. Kelet felé fordultak.
–  Kérem, lassan szórja a hamvakat. Úgy lesz időnk a szertartásra.
Kihúzták magukat, és énekelni kezdték a japán himnuszt, míg én lassan pergettem a markomból a hamut a nyugodt vízbe. A tudós Kazuki Kurokawa hamvait. A két férfi még kétszer elénekelte az igen rövid himnuszt, és mire véget ért a szertartás, a nap lebukott a vadonba, csak némi vörös derengést hagyva hátra. A konzul és a titkár egy darabig némán néztek az ellentétes szemhatár irányába, majd meghajoltak. Akárcsak én.
Ott, a rengetegben, ahogy újból fölidéztem, mit jelentenek az írásjegyek, egyre csak azon töprengtem, miféle rejtélyes okból akarhatta a tudós, hogy hamvai örökre a Negro medrében pihenjenek. Már a világosság maradéka is elenyészett, a holtág sötét felszíne az égig ért.