(Robert Walton utolsó levele nővéréhez)

Merengésemből valami hirtelen zaj riasztott fel. Mit jelent vajon? Éjfél van, a szél továbbra is kedvező, a fedélzeten a hídőr szinte meg se moccan. Most újra hallom. Mintha emberi hang volna, de durvább. Abból a kabinból jön, ahol Frankenstein földi maradványait helyeztem el. Fel kell kelnem, hogy ellenőrizzem. Jó éjszakát, Nővérem!

Te jó Isten! Micsoda jelenet játszódott le az előbb! Még most is reszket a lábam az élménytől. Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek leírni, de a történet, amelyet eddig lejegyeztem, nem lenne teljes e nélkül a minden képzeletet felülmúló végkifejlet nélkül.

Beléptem a kabinba, ahol a rossz csillagzat alatt született, csodálatra méltó barátom élettelen teste feküdt. Egy különös alak hajolt fölé, akinek a megjelenését leírni alig találok szavakat. Gigantikus méretű, otromba, arányaiban torz alak volt. Ahogy a koporsó fölé hajolt, az arcát eltakarta hosszúra nőtt, durva szálú haja, de egyik karja kilátszott, s olyan hamuszürke és aszott volt, mint egy múmiáé. Mikor meghallotta, hogy belépek, abbahagyta bánattal és iszonyattal teli zokogását, és a kabinablakhoz ugrott. Életemben nem láttam olyan iszonytató, olyan undorító és förtelmes látványt, mint az arca volt. Önkéntelenül becsuktam a szemem, és próbáltam visszaemlékezni rá, mi a feladatom ezzel a pusztító szörnnyel kapcsolatban. Rákiáltottam, hogy álljon meg.

Csodálkozva nézett rám, majd teremtőjének élettelen teste felé fordult, s mintha elfeledkezett volna rólam, minden vonásán, minden gesztusán leplezetlenül látszott, hogy valami féktelen szenvedély tombol benne.

– Ez is az én áldozatom! – hörögte. – Az ő meggyilkolásával bűnlajstromom hiánytalan lett. Végéhez közeledik létezésem nyomorúságos története. Ó, Frankenstein! Milyen nagylelkű és önfeláldozó voltál! Mit ér, ha most arra kérlek, bocsáss meg? Bocsáss meg nekem, aki miután minden szerettedet elpusztítottam, elpusztítottalak téged is. Ó, jaj nekem, hisz hideg, nem tud válaszolni.

Hangja mintha elfúlt volna. A kíváncsiság és az együttérzés felfüggesztette a haldokló barátom kérése iránti engedelmesség sugallta első késztetésemet, hogy megöljem ellenfelét. Közelebb mentem az óriási alakhoz. Nem mertem szememet még egyszer az arcára emelni, volt valami félelmetes, túlvilági a rútságában. Próbáltam megszólalni, de nem jött ki hang a számon. A szörny folytatta vad, összefüggéstelen önostorozását. Végül, mikor egy percre elcsitult szenvedélyének vihara, összeszedtem minden erőmet, hogy megszólítsam.

– A megbánásnak immár semmi értelme. Ha hallgatott volna a lelkiismeret szavára, és átérezte volna a bűntudat gyötrelmét, mielőtt hagyta, hogy az ördögi bosszúvágy ilyen végletekre ragadja, Frankenstein élne még.

– Maga álmodik? – szólt a démon. – Azt hiszi, én nem gyötrődtem, engem nem kínzott a bűntudat? – A holttestre mutatott. – Ő, miközben a művét véghez vitte, tízezredrészét sem szenvedte annak, amit én, tettének következménye kellett hogy elszenvedjek. Valami ijesztő, önző vágy hajtott egyre tovább, s közben a szívem majd megszakadt a bűntudattól. Azt hiszi, Clerval halálhörgése zene volt a füleimnek? Ő olyan szívet csinált nekem, amellyel mélyen át tudom élni a szeretetet és az együttérzést. S mikor a nyomorúságom bűnbe és gyűlölködésbe sodort, a szívem a változást olyan kínszenvedéssel élte át, amilyet maga elképzelni sem tud.

Miután megöltem Clervalt, mélyen lesújtva, vigasztalhatatlanul visszamentem Svájcba. Szántam Frankensteint. A szánalom iszonyatot keltett bennem, iszonyatot önmagam ellen. De amikor megtudtam, hogy ő – aki egyedüli oka a létezésemnek éppúgy, mint mérhetetlen szenvedésemnek – azt reméli, boldog lehet; hogy míg engem a nyomorúság és kétségbeesés elviselhetetlen súlya alatt kényszerít élnem, saját gyönyörét olyan érzések és szenvedélyek átélésében akarja megtalálni, amelyektől engem örökre elzár, a tehetetlen irigység és a keserű felháborodás olthatatlan bosszúszomjat ébresztett bennem. Visszaemlékeztem, mivel fenyegettem meg, s most elhatároztam, hogy végre is hajtom. Tudtam, hogy halálos szenvedést mérek ezzel magamra, de ki voltam szolgáltatva a sürgető vágynak, amelyet bár megvetettem, nem tudtam uralkodni rajta. Nem tudtam nem engedelmeskedni neki. De amikor az a lány meghalt! Nem mondom, hogy nyomorultul éreztem magam; kiöltem magamból minden érzést, minden szorongást, s átadtam magam a féktelen kétségbeesésnek. Attól kezdve a rossz lett az üdvöm.[1] Mikor idáig jutottam, már nem volt más választásom, mint hogy a természetemet hozzászabjam a helyzethez, melyet önként választottam. Kielégíthetetlen szenvedélyemmé vált az igyekezet, hogy démoni tervemet bevégezzem. S lám, sikerült. Itt az utolsó áldozatom!

Először megrendített, ahogy a gyötrelmeiről beszél, de aztán eszembe jutott, mit mondott Frankenstein az ékesszólásáról és a meggyőzőerejéről, és barátom élettelen testére pillantva újra fellángolt bennem a felháborodás.

– Nyomorult! – kiáltottam. – Jó, hogy idejön nyüszíteni a pusztítás láttán, amit saját maga vitt véghez! Égő fáklyát dob az épületek közé, s mikor mind kiégett, ül a romok között, és siratja a pusztulást. Álszent pokolfajzat! Ha még élne, akit gyászol, feltámadna ellene a bosszúvágya, s ellenfele újra gonosz indulatának céltáblája lenne. Maga nem szánalmat érez; azért siránkozik, mert immár megszűnt a hatalma rosszakaratának tárgya fölött.

– Ó, erről szó sincs, nagyon is téved – vágott közbe a szörny –, bár tetteim látszólagos célja könnyen kelthette ezt a benyomást magában. De én nem emberi szimpátiára vágyom nyomorúságomban. Szimpátiát én nem remélhetek. Mikor először kerestem együttérző társakat, szívem túlcsorduló szeretetét, az erény és a boldogság és szeretet érzését kívántam volna megosztani. De most, hogy az erény számomra már nem több, mint valami árny; most, hogy a boldogság és a szeretet keserű, utálkozó kétségbeeséssé vált – vajon mit kívánhatnék bárkivel megosztani? Beletörődtem, hogy egyedül fogok szenvedni, amíg szenvednem kell. Beletörődtem, hogy miután meghalok, utálattal és elítélőleg fogják megidézni az emlékemet. Valaha képzeletemet erényről, hírnévről, örömről szőtt álmok népesítették be. Valaha azt reméltem, találok majd társakat, akik megbocsátják a külsőmet, és megszeretnek kiemelkedő képességeimért, amelyeket sikerülhet kifejlesztenem. Tisztességről és önfeláldozásról alkotott magas eszmények éltettek. Mára azonban a bűn lealacsonyított a legalantasabb állat színvonala alá. Nincs még lény, akiben annyi bűn, annyi ravaszság, annyi rosszindulat, annyi nyomorúság lenne, mint bennem. Nem tudom elhinni, hogy ugyanaz vagyok, akinek a gondolatait valaha a jó szépségének és magasztosságának fenséges, éteri látomása töltötte ki. Azonban mégis így van. A bukott Angyal rosszindulatú ördöggé lett. De még Isten és ember ezen ellenségének is voltak barátai, társai elhagyatottságában.[2] Nekem egy sincs.

Maga, aki Frankenstein barátjának vallja magát, úgy tűnik, ismeri a bűneimet és az ő szerencsétlen történetét. De amikor Frankenstein elmesélte az életét, arról a sok-sok óráról és hónapról, amit én tehetetlen szenvedélytől emésztve nyomorúságban töltöttem, nem tudhatott számot adni. Mert bár az ő reményeit meghiúsítottam, a saját vágyaimat nem tudtam kielégíteni. Bár vágyaim megkínoztak, bár lázban tartottak, mégis végtelenül vágytam szerelemre és baráti szeretetre, és újra és újra elutasításban volt részem. Nem gondolja, hogy ez igazságtalanság? Valóban én lennék az egyetlen bűnös, holott az egész emberiség vétett ellenem? Miért nem gyűlöli Felixet, aki megvetéssel tagadta meg barátját, amikor az bezörgetett a kapuján? Miért nem átkozza el a parasztot, aki el akarta pusztítani gyermekének megmentőjét? Nem-nem, ezek erényes, folttalan jellemek! Én, a nyomorult és magára hagyott, én vagyok a korcs, akit el lehet kergetni, meg lehet rugdosni, akit el lehet taposni. A vérem most is felforr, ha erre az igazságtalanságra gondolok.

Ne tartson tőle, hogy újabb gaztettek eszköze leszek. Munkám szinte véget ért. Se a maga, se senki más halála nem kell ahhoz, hogy létezésem története lezárulhasson, s megtörténjen, aminek meg kell történnie. Ehhez az én halálomra van szükség. Ne gondolja, hogy halogatom ennek az áldozatnak a meghozatalát. Hajóját elhagyom a jégtutajomon, amely idehozott, és elindulok, hogy megtaláljam a földteke legészakibb pontját. Ott halotti máglyát rakok, és hamuvá égetem ezt a szerencsétlen anyagi formát, hogy maradványai ne adjanak semmi ismeretet, ha majd egy kíváncsi, istentelen szerencsétlen akadna, aki valaki hozzám hasonlót szeretne teremteni. Meghalok, és nem érzem többé a kínt, amely most majd elemészt, nem leszek többé prédája kielégíthetetlen és kiolthatatlan vágyaknak. Aki életre hívott, immár halott, és ha már én sem leszek többé, az emlékünk is hamar elenyész. Nem látom többé a napot és a csillagokat, nem érzem majd a szél simogatását az arcomon. Kihuny a fény, az érzés és az értelem, és akkor végre boldog leszek. Néhány évvel ezelőtt, amikor a világ képei először megjelentek szemem előtt, mikor először éreztem a nyár felvillanyozó melegét, először hallottam a levelek suhogását és a madarak csicsergését, úgy éreztem, nem kell más a boldogsághoz. Sírtam volna, ha meg kell halnom. Most a halál az egyetlen vigaszom. Bűntől mocskosan és keserű bűntudattól marcangolva hol találnék nyugalmat, ha nem a halálban?

Isten önnel! Búcsúzom. Ön az utolsó ember, akit az életben látok. Isten veled, Frankenstein! Ha még élnél, és még tüzelne ellenem a bosszúvágy, jobban kielégülne, ha élve találnál rám, mint a magam választotta halálom által. De nem így rendeltetett. El akartál pusztítani, hogy ne okozzak még nagyobb nyomorúságot, és ha még egy számomra ismeretlen létmódban nem szűntél meg gondolkodni és érezni, nem kívánhatnál nagyobb megtorlást bűneimért, mint a gyötrő kínt, amit érzek. El voltál átkozva, az én kínom mégis gyötrőbb, mint a te összes szenvedésed – mert az én sebeimet a bűntudat keserű fullánkja marja mindaddig, amíg a halál örök enyhet nem ad a sebekre.

Végül szomorú, ünnepélyes emelkedettséggel hozzátette:

– De hamarosan meghalok, s nem érzem többé, amit most érzek. Akkor majd megszűnnek ezek a sajgó fájdalmak. Diadallal lépek fel a halotti máglyámra, és ujjongva állom majd a felcsapó lángok égető kínját. Az égő máglya fénye elenyész, s hamvaimat a szél a tengerbe sodorja. Szellemem békésen kialszik, vagy ha fog tudni gondolkodni még, nem így fog gondolkodni. Isten önnel!

Ahogy ezt kimondta, kivetette magát a kabinablakon, s máris a jégtutajon volt, amely a hajó közelében lebegett. A hullámok hamarosan messze sodorták, és beleveszett a sűrű sötétbe.

*

Jegyzetek:

[1] Milton: Elveszett Paradicsom, IV. 110. Sátán bosszút tervez.

[2] Utalás Milton Sátánjára.

*

A  kötet a Jelenkor Kiadónál jelenik meg novemberben Péter Ágnes új fordításában.