Illatos citromkertek, narancsfák, buján virágzó leanderek, és pálmafák szegélyezik azt a tengerhez közeli utat, amely elvezet Sorrento legrégebbi szállodájához, a híres La Cocumella hotelhez, ahonnan pazar kilátás nyílik a Vezúvra és a Nápolyi-öbölre. Itt szállt meg 1843-ban Mary Shelley, özvegyen, egyetlen életben maradt gyermekével. Itália és különösen Sorrento az egyik legfontosabb állomás volt az írónő életében. Az efféle tájak, prosperói szigetek, tengeri barlangok és más különleges természeti képződmények sajátos fénysávjaikkal, hangulatukkal szenzuális karakterükkel nemcsak rabul ejtik az alkotói képzeletet, hanem el is oldozzák a társadalmi elvárásoktól, konvencióktól, ezáltal pedig szabad teret engednek az alkotáshoz szükséges belső tektonikus mozgásoknak. Mary Shelley Frankenstein (1818) című regényének kínai dobozszerkezetét is több egymásból nyíló táj és történet jellemzi. A Jeges-tengeren hajózó kapitány leveleiből olvasható ki az első elbeszélés, amelyből a Sarkvidéken és a svájci Alpokban vándorló főhős, Victor Frankenstein történetét ismerjük meg, hogy aztán elbeszéléséből egy harmadik titokzatos idegen, egy névtelen szörnyeteg léphessen elő.  

A regény új fordítója, Péter Ágnes a mű megjelenésekor A függetlenség ára címmel egy kettős pályaképet adott közre Mary Shelley-ről és nevezetes feminista anyjáról, Mary Wollstonecraft-ról. Mindkét kötet a Jelenkor Kiadónál jelent meg 2022-ben, egy emlékezetes könyvbemutató keretében, ahol sok szó esett a regény mélyrétegét képező női tapasztalatokról is. Ahogyan Péter Ágnes megállapította, a fiatal Mary Shelley számára fontos szellemi inspirációt jelentett apja, William Godwin, a radikális gondolkodó, aki vendégül látta házukban az angol romantika nagyjait, legyen szó Wordsworthről vagy Coleridge-ról (akinek Rege a vén tengerészről című költeményére Shelley utal is a Frankensteinben). És persze ott kísértett mindvégig a halott anya, Mary Wollstonecraft emléke is, aki A nők jogainak védelmében (1792) című feminista pamflet szerzőjeként meghatározó szellemi örökséget hagyott a lányára. S ha ez még nem lett volna elég útravaló, találkozott a költő Percy Bysshe Shelley-vel is, aki nem csupán az érzéki és szellemi beteljesülést hozta el a fiatal Mary számára, hanem a legtöbb támogatást nyújtotta a nagy mű elkészülésében. 

A Frankenstein című regény mindennek nyomán ma is döbbenetes erővel jeleníti meg a női alkotás és az anyaság traumatikus karakterét.

Minthogy a rémregényben látszólag csak mellékszereplők a nők (például Elizabeth és Justine) felmerül a kérdés, milyen rájuk jellemző tapasztalatok rejlenek az univerzális iszonyat mélyén? Elsősorban nyilvánvalóan egy olyan többszörösen rétegzett trauma, amely az anyaság vállalása és vállalhatatlansága körül keletkezik. A szörnyeteg az elvesztetett teremtés, vagyis a terhesség felett érzett bűntudatot, és a vetélés testi tüneteinek lezajlását testesíti meg.

Elhalt testrészek, elhalt sejtek. Meg nem születés. Okkal vagy minden különösebb ok nélkül. Missed ab. Amikor csak a nő érezheti, hogy mikor és hogyan hal el benne a névtelenül maradt gyermeke. A traumatizált nőiséget azonban éppen a nő hiányában létrehozott teremtmény torz alakjában ábrázolja Shelley. Ez az androgün lény iszonyatot keltő arcával hasonlít a görög mitológia félelmetes kígyóhajú nőalakjára, az eredetileg káprázatos szépségű, majd elcsúfított Meduszára, aki a traumatikus iszony visszatükrözésével kővé dermeszti, mintegy műalkotássá változtatja a szemlélőjét. Meduszát gyakran lefejezve ábrázolják a képzőművészetben, vagyis női és emberi vonásaitól megfosztva, amely puszta fejként is rémíti, megdöbbenti a szemlélőjét.

A női trauma Mary Shelley művében is hiányként, roncsolt testként, pontosabban különféle amputált testrészekben jelenik meg, amelyekből a megszállott főhős megalkotja teremtményét. Ez a folyamat nem más, mint a traumatikus női tapasztalatok összegyűjtése, amelyből a szörnyeteg története megszületik. 

Mary Shelley alapvető élménye az anyasággal kapcsolatosan, hogy ötször volt terhes, többször is elvetélt, volt egy csecsemőkorában elvesztett gyermeke, és kiskorú fia, William is meghalt itáliai útjuk során.

Végül egyetlen életben maradt gyermekét tudta felnevelni. Péter Ágnes a fentieket összegezve megállapítja az Egy kihalt faj hátrahagyott példánya című tanulmányában: „Ez azt jelenti, hogy pályájának legizgalmasabb szakaszában Mary állandóan vagy terhes volt, vagy szoptatott, vagy gyászolta elvesztett gyermekét.” 

Az anyaság eufóriájába minduntalan befurakodó veszteség és a súlyos bűntudat a legszemléletesebben és legérzékletesebben egy rémregényben bontakozhat ki.

Az e műfajra jellemző természetábrázolások érzékeltetik a váltakozó érzelmi állapotokat: a rettegés, az iszonyat, és a szorongás képeit. A hóborította fenséges tájban való vándorlás, menedékkeresés jelenti az egyetlen nyugvópontot a nyugtalanító bűntudat számára.  

„Arról az oldalról, ahol most álltam, Montanvert éppen szembeesik, úgy három mérföld távolságban, s felette a magasban roppant fenségében ott lebeg a Mont Blanc. Behúzódtam a sziklafal egyik mélyedésébe, és onnan bámultam a csodálatos, döbbenetes látványt. A jégtenger vagy inkább a hatalmas jégfolyam szélesen kanyargott a hegyek között, melyek táplálják, s a légies ormok ott lebegtek fenn a folyópart elkeskenyedett szakaszai fölött.” (132-133)

A romantikusok számára a művészet, a platóni hagyomány szerint alapvetően androgün létmód, amely termékeny és harmóniát képes létrehozni. Platón Lakomájának angol fordítását éppen Percy Bysshe Shelley készítette, és ennek óriási hatása volt nemcsak a költészetére, hanem a szabad szerelemről alkotott nézeteire is. Mary Shelley művében ugyancsak központi szerepet kap az androgün motívuma, akár Victor, akár a szörnyeteg alakjában, aki mindenképpen a másik felét keresi, és arra kéri teremtőjét, hogy alkossa meg a hozzáillő társat. Az androgün tehát inkább a harmónia ellentétként jelenik meg a regényben, mint afféle félbemaradt torz teremtmény, elvetélt műalkotás. A szörnyeteg még nevet sem kap, annyira elborzasztja saját alkotóját. A kapcsolatuk félbeszakadt mivoltában válik kitaszítottá a lény, aki viszont kezdetben nagy igyekezettel és óvatossággal próbál beilleszkedni a társadalomba.

Mary Shelley névtelen szörnyalakja bukott angyalnak nevezi önmagát, aki mivel nem lehet a teremtője számára Ádám, Káinként áll bosszút.

Az alkotás hübriszét tematizáló regény a kor technológiai vívmányaiból gondolja el az elpusztíthatatlan teremtmény lehetőségét. A teremtés isteni aktusát kisajátító Victor Frankenstein büntetése azonban nem kevesebb, mint a mű alcímében szereplő Prométheuszé. Végig kell néznie szerettei pusztulását. A gonosz tehát egy alkotó, tudós férfi természetellenes alkotásán keresztül szabadul a világra, aki még nevet sem ad teremtményének, miközben annak első gyilkosságához éppen a Frankenstein név szolgáltat ürügyet. A lény születésétől kezdve éppen a további kapcsolatok hiánya miatt függ alkotójától: „Bejártam az összes mérhetetlen tájait, s közben örökké égett bennem egy vágy, melyet csak te tudsz kielégíteni. Nem válhatunk el addig, amíg meg nem ígéred, hogy eleget teszel a kérésemnek.” (194)

A műben kiemelt szerepet kap az alkotás, mint kapcsolatteremtés, illetve annak ellentéte, az elszigetelődés. A kapcsolatban megjelenő gonosz először a megválaszolatlan levekben jelentkezik. Victorért aggódik az apja, de az csak a barátja unszolására hajlandó válaszolni. Az elszigetelődött, másokat eltaszító egyén, aki az alkotást választja, azért nem lehet sikeres, csak tragikus, mert a társadalommal a természettel dacolva hozza létre saját elméjének művét. Victor Frankenstein halott tetemekből állítja össze alkotását, miközben az összes élő baráti és családi kapcsolatát befagyasztja, vagy a Medusza-hasonlathoz visszatérve mintegy kővé dermeszti. Paradox módon az utolsó ember, aki találkozik vele, a kapitány, aki így búcsúztatja a mű zárlatában:

„És el kell veszítenem ezt a csodálatos lényt? Úgy vágytam egy barátra, aki együttérez velem, aki szeret. És íme ezen a végtelen tengeren találtam egyet, de félek, hogy csak azért találtam rá, hogy felismerjem értékét, s elveszítsem.” (286)

A kapcsolatok manipulációján és női tapasztalatokon túl Mary Shelley fantasztikus műve a huszadik századi tudósok nagy dilemmáit is előrevetíti. Egészen a bioritmusunkat átkódoló algoritmusokig érvényesek a regény kérdésfelvetései. A természet határainak, titkainak kifürkészésével kapcsolatos etikai kérdések ezek, melyek az emberi kapcsolatokról szintén nagyon éles dolgokat vetnek fel. A járulékos szörnyetegünk, a virtuális hasonmásunk új valóságok megteremtésére ösztönöz. 

Miközben a virtuális szükségletek kiszorítják a valós és természetes vágyainkat, a valóság szép látszatként való kényszeres megjelenítése és ennek mesterséges fenntartása önmagunk naprakész virtuális szörnyetegét szabadítja el.

Ahogyan Oscar Wilde rémregényének megtévesztő külsejű, önmagába szerelmes hőse is, akinek csak mágikus portréja tükrözi a személyisége sötét oldalát, megelőlegezi a szociális médiák által megteremtett hasonmásoktól való függést. Ez a tragikus függőség jelenik meg Frankenstein és teremtménye korán elhalt kapcsolatában is, amely bár sosem képes életre kelni, mindegyre nagyobb, és brutálisabb áldozatokat követel: „Ha nincs senki, akihez kötődhetnék, ha nincs, aki szeressen, óhatatlanul gyűlölni fogom a világot, és vesztére török. De ha lesz valaki, aki szeret, megszűnik minden okom a bűnre, és tudomást se szerez majd senki a létezésemről. A bűneim a kényszerű magányból adódnak, amitől irtózom, de szükségszerűen erényes leszek, amint egy velem egyenrangú lény lesz mellettem.” (199)

S miközben Perszeusz a tükröződés segítségével képes volt megpillantani s legyőzni a rettenetes Meduszát, Frankensteinnek veszítenie kell a szörnnyel szemben. Vagy mégsem? Mary Shelley regényének szörnyalakja tükörként szolgál a női tapasztalat iszonyatához, s ezáltal legalább annyira önarckép, mint Caravaggio megdöbbentően félelmetes, a testtől éppen elválasztott, androgünszerű Medusza-fője. És akárcsak Medusza és legyőzője egymásra pillantása a tükörben, a Frankenstein nyugtalanító zárlata is a szerepek felcserélődését sejteti:

„El akartál pusztítani, hogy ne okozzak még nagyobb nyomorúságot, és ha még egy számomra ismeretlen létmódban nem szűntél meg gondolkodni és érezni, nem kívánhatnál nagyobb megtorlást bűneimért, mint maga a gyötrő kínt, amit érzek. El voltál átkozva, az én kínom mégis gyötrőbb, mint a te összes szenvedésed- mert az én sebeimet a bűntudat keserű fullánkja marja mindaddig, amíg a halál örök enyhet ad a sebekre.” (301)

Mary Shelley: Frankenstein, avagy a modern Prométheusz. Fordította Péter Ágnes. Budapest, Jelenkor, 2022. 304 oldal, 3299 forint