A kommunikációs sötétségben, amelyben a családom élt ‒ ez a fura csoport, ahol inkább mindenki hallgatott ‒, sok éven át kérdezgettem magamtól, talán hogy a szüleim által családi szimbólummá emelt szégyen a lehető legészrevétlenebb maradjon: miért lettem félkarú gyerek? A félbehagyott mondatok fény–árnyék-játékában mégis meghallottam, hogy létezik egy gyógyszer: a Thalidomid, amely rengeteg újszülöttnek okozott károsodásokat – épp akkoriban, amikor anyám világra hozott. Emlékszem, gyerekkoromban anyám figyelemmel követte a hosszúra nyúló bírósági tárgyalásokat ‒ a nyilvánosságra kerülő ügy felforgatta az egész világot ‒ a perben, amelyet az érintettek indítottak a gyógyszergyártó cégek ellen. Egyszer meghallottam, ahogy az anyám azt meséli a házban dolgozó egyik indián nőnek, hogy ő is azt a gyógyszert szedte, amiatt lettem félkarú. Amikor évekkel később anyámnak szegeztem a kérdést, nem adott rá egyértelmű választ. Néha elismerte, hogy az orvosa tényleg felírt neki valamit, de nem emlékezett pontosan, mit. Máskor azt mondta, nem szedett semmit, és megesküdött rá, hogy mindig egészségesen élt. Folyton hezitált. Egészen mostanáig. Most döbbentem csak rá, hogy talán így keltett bennem valamiféle abszurd bűntudatot, mert értem én, hogy nem lehetett ‒ és nem lehet ‒ könnyű egy rendellenes gyerek anyjának lenni egy fasiszta gondolatok által vezérelt családban, amilyen a miénk volt. Nem időznék el a különböző stratégiáknál, amelyeket anyám a sejthető szégyenérzet fenntartására talált ki élete során. Emlékszem, mindig is el akartam szökni abból a családi közegből. Mégis, az efféle gondolkodású családokban olyan vasakarat uralkodott ‒ főleg egy, a szülei által követett Mussolini képe alatt játszó béna fiú számára ‒, ami ellehetetlenítette a szökésemet. Mígnem hamarosan rátaláltam a meneküléshez szükséges haditervre. Habár egyre kevesebbet beszéltek róla, még mindig a híres Thalidomid-ügyön járt az eszem, leginkább azon, hogy a grünewaldi ‒ zöld erdei ‒ laboratóriumok kártérítést fizettek az áldozatoknak. Aztán ’89-ben, amikor leomlott a berlini fal, újra visszhangja kelt a pernek. Kártérítésre jogosulttá váltak ugyanis azok az áldozatok, akik addig azért nem kaptak pénzt, mert a szocialista blokkon belül éltek. Ez volt a tökéletes pillanat, hogy végleg elmeneküljek otthonról. Mivel félkarú voltam, nem sok munkalehetőségem adódott. Nemrég, egy jogi panasz kapcsán jöttem rá, hogy a születésemkor a munkaerőpiac 98%-a bezárult előttem. Elterveztem, hogy Németországba ‒ a híres laboratóriumok szülőföldjére ‒ utazom, és azt állítom, magam is a gyógyszer lehetséges áldozata vagyok, ezért nekem is jár a kártérítés. Az utazás valójában csak ürügyként szolgált arra, hogy eltávolodjak attól a társadalomtól, amelyben addig éltem. Később hosszas nyomozás után felfedeztem, hogy az új kártérítések elbírálására a kormány által megbízott két kizárólagos szakember érdekes módon nem más volt, mint a Thalidomid feltalálója, és az a tudós, aki évekkel később felfedezte, micsoda borzalmakat okozott az újszülötteknek. Azt akartam, hogy a feltaláló, Zumfelde doktor vizsgáljon meg, aki akkoriban a Münsteri Egyetemen tanított. El is mentem hozzá, és felkeltette a figyelmemet, milyen agresszív a rendelőjében dolgozó ápolónő. Azt mondta, valóban jóváhagyták néhány kelet-németországi érintett keresetét, de addig kevesen jelentkeztek. Amikor az orvoshoz értem, az rögtön elkezdett kivizsgálni, közben pedig egy szinte a szájába lógó diktafonba beszélt. Végül meghallottam az ítéletet: Mutanten. Talidominen nein. Az ápolónő aztán átadott egy, a Német Köztársaság által kiállított Hivatalos Mutáns Igazolást. Nagyon furcsa érzés volt. Mutáns. Hivatalosan is Mutáns. Abban a pillanatban értettem meg anyám közvetett megjegyzéseit. Hogy miért nem emlékezett semmire a terhessége idejéből. Megértettem, hogy a korabeli újságokban megjelenő, a laboratóriumok ellen indított perekről szóló beszámolók iránti lelkesedése csupán egy újabb ürügy volt. Mindig is tudta az igazságot, de azt hiszem, sosem akarta elfogadni. Miközben a mutánsságomat igazoló okiratra hivatalos pecsét került, az ápolónő elárulta, hogy nagyon kevés túlélője maradt a szindrómának. Mert ugyan nem nagyon reklámozták a dolgot ‒ eltitkolták a közvélemény elől ‒, az idő múlásával így is fény derült rá, hogy a szer nem csupán súlyos fizikai károsodásokat okoz, de az érintettek várható élettartamát is meglehetősen lerövidíti. Mindössze huszonöt-harminc évet éltek. Épp emiatt van az, folytatta az ápolónő, hogy Zumfelde doktor rendelői az idő nagy részében elhagyatottan állnak. Negyven évvel a történtek után az a néhány thalidomidosként diagnosztizált beteg jócskán megöregedett: tényleges korukhoz képest valóságos élőhalottnak tűntek. Mario Bellatin: A NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG ÁLTAL JÓVÁHAGYOTT MUTÁNS. Vajon képes lesz mutáns lényem végigvezetni az általam még ismeretlen utakon? ‒ kérdezem magamtól minden alkalommal, mikor a dolgozószobám falán függő, díszkeretbe foglalt igazolást olvasom.