Szerelem és csalás, mindennapiság és örökbecsű művészet kelnek életre Leo Perutz regényének lapjain. Részlet a hamarosan megjelenő műből Tatár Sándor fordításában.
„A kúthoz” címzett ház, ahogyan azt d’Oggiono leírta, valóban hihetetlenül elhanyagolt állapotban volt; úgy látszott, sok éve nem lakja senki, a tető foldozásra szorult, a gerendázat vészesen korhadt volt, a kémény ledőlt, a falakról lepergett a vakolat és sűrű repedések hálózták be őket, és Behaim kopoghatott és kiáltozhatott, kiabálhatott és kopoghatott, amilyen hangosan csak tudott, senki nem nyitott neki ajtót. És ahogyan kopogott és várt és bekiáltott, majd ismét kopogott és kiáltott és megint várt, pillantása egy rácsos kémlelőnyílásra esett az ajtó fölött, s a nyílás mögött egy arcot pillantott mg, amely ugyanolyan elhanyagolt és lepusztult benyomást keltett, amilyet a ház; egy borostás és kevéssé tiszta férfiarcot, aki némán figyelte, amint ő véresre veri az ujjait a bezárt ajtón.
− Mit jelentsen ez, uram?! Mért nem nyit nekem ajtót? – kérdezte hallható bosszúsággal Behaim.
− Mit lármázik ott, ráadásul másnak a birtokán, és egyáltalán: ki maga?! – kérdezett vissza a házból kukucskáló ismeretlen.
− Egy illetőt keresek, akit Boccettának hívnak – mondta Behaim. – Bernardo Boccettának. Azt mondták, ebben a házban találom.
− Mindnyájan Bernardo Boccettát keresik – dörmögte mogorván a kémlelőnyílás mögött álló férfi. – Túlságosan sokan keresik Bernardo Boccettát. Lássuk csak, mit hozott, mielőtt beengedném.
− Hogy mit hozok!? – kiáltotta elképedve Behaim. – A gutába’, hát mit kéne hoznom, hogy beeresszen?!
− Ha semmi elzálogosítanivalója nincs, akkor már mehet is az úr – közölte vele a házbeli férfi. − Puszta szóbeli kezességre nincs kölcsön! Vagy kiváltani jött valamilyen zálogtárgyat? Akkor ez nem a megfelelő óra; jöjjön vissza délután!
− Uram! Sem pénzt nem akarok kölcsönkérni, se zálogtárgyam nincs magánál. Boccetta urat akarom látni, ennyi az egész.
– Boccetta urat akarja látni, ennyi az egész? – kérdezett vissza, nem győzvén csodálkozni, a másik. – S vajon miért lehet fontos, hogy lássa Boccetta urat, ha – miként arra a jelek utalnak– anyagi javakat illetően nincs szorult helyzetben? Mi néznivaló van rajta? És ha látta őt – hogyan tovább? Én vagyok ugyanis ez a Boccetta.
A német kereskedő meglepetten hátrált egy lépést, s újra szemügyre vette a lompos külsejű, elnyűtt és taszító arcú férfit, aki egykor Firenze város nemesei közé tartozott. Majd meghajolva ezt mondta:
– Behaim vagyok, s át kell adnom önnek, uram, atyám üdvözleteit. Sebastian Behaim, kereskedő Melnikben; ő az apám. Örülni fog, ha elmondom neki, hogy jártam uraságod házában, s jó egészségben és jó körülmények között találtam önt.
– Behaim; Sebastian Behaim! – mormolta Boccetta. – Nos, igen, uram, igaza van, atyja hálás lesz minden kis hírért, amelyet rólam visz neki; olyan ritkán hall az ember a barátairól. Mondja meg tehát neki, hogy nincsen panaszom a hogylétemre, mostanság is jól vagyok, csak az egyéb körülmények… – de hát az úr maga is tudja, milyen idők járnak: hadilárma, drágulás, s a tetejébe’ az emberek rosszindulata és áskálódása, csalások gazdag tárháza – türelmet kell gyakorolnunk és el kell viselnünk a rosszat is; Isten éppen így s nem másképp akarta, és ki tudja, nem hoz-e még komiszabbat a holnap. Mondja meg hát neki, mondja meg atyjaurának…
– Uram! Nem akar beengedni? – vágott közbe Behaim.
– Ó, dehogynem; máris – felelte Boccetta. – Ön tehát Sebastian Behaim fia. Bizonyosan nagy boldogság fiúgyermeket hátrahagyni a világban; nekem ez nem adatott meg. Nos jó; mondja meg tehát atyjának, ha beszél neki rólam…
– Azt hittem, be akar engedni – ismételte makacsul a jövevény.
– De mennyire, és tessék: csak állok itt és fecsegek! Egyetlen pillanat türelmét kérem – hol is van a kulcs? … Most jut eszembe, hogy balszerencsémre sem borom, sem gyümölcsöm, sem semmi egyéb olyanom nincs itthon, amivel megkínálhatnám kegyelmedet, márpedig csak meg kell tisztelni a vendéget, ahogy illik. E körülményekre való tekintettel talán volna szíves, megkímélendő szegény fejemet a szégyentől, alkalmasabb időben visszajönni, amikor jobban el leszek látva minden szükségessel.
– Nem, uram – jelentette ki nagyon határozottan Behaim. – Nem akarom azt mondani, hogy nem tudnék értékelni egy kancsó jó bort, de minthogy oly régi vágyam már elcsevegni egy órácskát kegyelmeddel, nem szeretném parancsoló szükség nélkül elhalasztani; bármelyikünknek közbejöhetne számos akadály, hiszen – mint azt igen helyesen megjegyezte az imént – nem tudhatjuk, mit hoz nekünk a holnap. Kérem tehát az urat, hogy ne várasson tovább az ajtaja előtt.
Az arc eltűnt az ablakból, csoszogó léptek hallatszottak, lánc csörgött, kulcs csikordult a zárban, és Boccetta a nyitott ajtóban állva még egy kifogással próbálkozott:
– Minthogy tudniillik épp a délelőtti órákban szoktam az üzleti ügyeimet intézni, arra gondoltam…
Behaim a szavába vágott:
– Nos, beszélhetünk éppenséggel üzleti ügyekről is – mondta belépve az ajtón.
A helyiség, ahová Boccetta bevezette vendégét, a lehető legszerényebb és legkopottabb holmikkal volt berendezve. Egy asztal, két szék, egy pad, amely azonban csupán három lábon állt, az egyik sarokban egy szúrágta faláda s padlón két gyékényszőnyeg – ez volt a teljes berendezés. Az asztalon egy vizeskancsó és egy cinpohár állt az írószerek mellett. A falon függő kis, bekeretezetlen Madonna azonban jeles mester keze munkája lehetett. Behaim közelebb is lépett, hogy jobban szemügyre vegye.
– A Miasszonyunk – mondta Boccetta –, egy festőtől való, aki ki sem látszott az adósságokból. Ezért a kis képért Leonardo mester, maga is festő, négy csengő dukátot akart a kezembe leszámolni. Maga érti ezt, hogy valaki, akinek csak oda kéne állnia, és egy ecsettel meg egy kis festékkel meg tudná festeni ugyanezt a képet vagy tán még szebbet is, hogy egy ilyen ember négy dukátot akarjon kiadni érte, ráadásul keret nélkül. Egyébként megtisztelt azzal, hogy portrét rajzolt rólam a vázlatfüzetébe, ez a Leonardo mester.
Majd hellyel kínálta Behaimot, egyben óvatosságra is intvén vendégét.
– Csak óvatosan, ne nagyon nehezedjen rá – mondta –, inkább az én súlyomra vannak méretezve ezek a székek, mint az úréra. Nem akarja felfrissíteni magát egy korty vízzel? Már ide is van készítve. Ha kéznél volna a szolgám, elküldeném egy kis borért a legközelebbi bormérésbe, de három hete hazaküldtem a falujába a családjához, mert, higgye el, a mai időkben korántsem mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb táplálni való száj van-e a házban.
Sóhajtva bólintott, és kis időre az emlékeibe merült:
– Bizony, uram, más idők voltak azok, amikor az apjaurával ketten minden áldott vasárnap kiporoszkáltunk öszvérháton a falvakba meg a tanyákhoz, eltréfálkoztunk a parasztlányokkal és megcsipkedtünk a karjukat vagy éppen egyebüket. Apjaura kedvét lelte ebben, miközben, tudnia kell, uram, a végtelenségig tiszteletreméltó emberé volt a külseje; annyira méltóságot és tiszteletreméltóságot sugárzott, hogy az embernek egyenesen gyónni lett volna kedve nála. Igen, jó volt a kedvünk, jól ment az üzlet. No, de ami elmúlt, elmúlt, és egyébként is abba a korba értünk, amikor minden szenvedély terhétől felszabadulva szolgálhatjuk Istent. Jómagam visszavonultam az üzletekből; ha olykor forgatom még valamennyire a pénzemet, azért teszem, hogy támogassam a nyereséggel a szegényeket, mert Isten és valamennyi nélkülöző barátjának ismernek itt, a negyedemben. – De nem az üzleteiről akart beszélni uraságod? Azt fontolgatja netán, hogy befektessen valamennyit itt, Milánóban? Ez esetben sokat tudok önnek segíteni. Bármilyen összeget el tudok helyezni önnek nagyszerű kamatra; annyi biztosíték mellett, amennyit csak óhajt, de a közvetítői díjat ki se ejtse a száján, kedves uram; amit teszek, azt az ön és az édesapja iránti barátságból teszem. Nos, milyen összegről van szó?
– Tizenhét dukátról – mondta Behaim.
– Tréfál az úr – nyugtázta Boccetta. – Ezt nem mondhatja komolyan. Tizenhét dukátot akar befektetni?
– Nem befektetni; behajtani – világosította föl Behaim. – Éspedig öntől. Az elszámolásunkban évek óta szerepel egy tizenhét dukátos kiegyenlítetlen tétel, és azért jöttem, hogy behajtsam öntől.
– Tizenhét dukát? Erről semmit nem tudok – jelentette ki Boccetta.
– Tudnia kell róla – szögezte le Behaim –, ugyanis a birtokomban van egy erről szóló írás az ön kezétől. Látni akarja?
– Nem szükséges – mondta Boccetta. – Ha ön azt mondja, akkor nyilván úgy van. Nincs fontosabb számomra, mint hogy az ön és édesapja megelégedésére szolgáljak, Behaim úr – csak azt az egyet árulja el: ezért a csekélységért vállalta az út fáradalmait? Nem mondom, ha bűnbocsánatért vagy valamely más jámbor cselekedet végett nagyobb útra indul…
– Egyéb és nagyobb üzleteket is lebonyolítottam Milánóban – világosította föl Behaim.
Úgy tűnt, Boccetta elgondolkodik néhány pillanatig.
– Nos, akkor a dolog el van rendezve – mondta aztán. – Pillanatig se aggódjon a pénzéért, tisztelt uram. Hagyja csak nyugodtan nálam. A legcsekélyebb veszélyét sem látom annak, hogy elveszíthetné. Ugyanolyan, sőt még nagyobb biztonságban van nálam, mint az Altoviti bankházban.
– Uram! – fortyant föl a német kalmár – bolondnak néz, hogy azt hiszi, hagyom kifizetni magam ilyen szavakkal?!
– Miért nézném bolondnak? – értetlenkedett Boccetta. – Ellenkezőleg: ésszerű javaslatot próbálok tenni uraságodnak; de ne is beszéljünk többet a dologról; ne bolygassuk. Nem ér annyit az egész, hogy két egymást respektáló és nagyra tartó férfiember összekülönbözzék miatta.
– Ne feszítse a húrt, uram! – mondta gyülemlő dühvel a hangjában Behaim. – Sokáig gyakoroltam türelmet. Ha továbbra is ilyen megátalkodottan efféle hitegetéssel próbálkozik, nem fog önnek jó véget érni a dolog. Nem fog jó véget érni, uram! Ön nem ismer engem.
Az uzsorás most meglehetősen megszeppenten nézett.
– De miért ilyen hevesen? – panaszolta. – Így kell beszélni azzal, aki vendégszeretet gyakorolva befogadta a házába? De édesatyjára való tekintettel elviselem ezt a gorombaságot – ebből is láthatja, uram, mennyire közel áll a szívemhez az édesapja. És mivel a jelek szerint különösképpen fontos önnek ez a pénz, meg fogja kapni, uram; lágy és formálható vagyok, akár a viasz, ha úriemberrel és jó baráttal van dolgom. Pillanatnyilag mindazonáltal nincs itthon ennyi pénzem, de jöjjön vissza holnap, sőt jöjjön már ma délután, és megkapja hiánytalanul leszámolva az asztalra, ha mindjárt rabszolgának kell is eladnom magam, hogy előteremtsem.
Olyan őszintének tűnt Boccetta sajnálkozása, s igyekezete és buzgalma a dolog gyors és kielégítő elintézésére olyan komolynak, hogy Behaim megfeledkezett róla, kivel is van dolga, és szelídebb húrokat kezdett pengetni. Sajnálja, mondta, hogy ilyen indulatos szavakra ragadtatta magát, és késznek mutatkozott kétnapos fizetési határidőt szabni Boccettának. S ezzel el is búcsúzott.
*
A regény írója, Leo Perutz (1882-1957) csehországi német zsidó családból származott. Övék volt a Monarchia egyik legjelentősebb textiles cégcsoportja. Pápán a huszadik század elején alapított textilgyáruk a város több ezer lakosának biztosított megélhetést. Nevüket és jó emlékezetüket ma is őrzi a város sportcsarnoka.
Leo Perutz biztosítási matematikusként kezdte a pályáját, de már fiatalon elkezdett történelmi tárgyú regényeket írni. Könyveiben a történelmi témákat a mindennapi élet, a harc, a küzdelem és a szerelem élénk leírásával hozza közel az olvasóhoz.
A Leonardo Júdása 1498-ban játszódik Milánóban, ebben a lüktető, eleven városban. A herceg, a Moro nagy barátja a művészeknek és értője a műalkotásoknak. Éppen a legnagyobbak egyikét, Leonardo da Vincit próbálja rávenni a Krisztus és a tanítványok utolsó vacsoráját megörökítő képének befejezésére. A mester azért késlekedik, mert hiába keres az áruló Júdás arcához modellt magának. Egy olyan embert akar találni, aki nem mélységesen gonosz ugyan, de nem képes átadni magát teljesen a szeretetnek, aki többre becsüli a csengő aranyakat a lélek boldogságánál.
Emberét egy német földről a városba érkező kereskedőben találja meg. Behaim szerelembe esett a szépséges Niccolával, mit sem sejtve arról, hogy ő a gonosz uzsorás lánya. Amikor aztán kiderült, hogy a lány apja az, aki tartozik neki tizenhét dukáttal, ellopatta Niccolával a pénzt, majd gúnyos szavakkal megalázta és cserben hagyta.
Behaimot évekkel később újra Milánóba hozza a sorsa. Először nem érti, miért mutogatnak rá gúnyosan az emberek az utcán. Amikor ellátogat Leonardo remekművéhez, megszégyenülve kell látnia saját arcát árulóként megörökítve.
Szerelem és csalás, mindennapiság és örökbecsű művészet kelnek életre Leo Perutz regényének lapjain.
A mű hamarosan megjelenik a Múlt és Jövő Kiadó gondozásában.
