Először jelent meg magyarul Leo Perutz utolsó regénye, a posztumusz, 1959-ben publikált Leonardo Júdása. A mű egy különös életművet zár le. A németül író szerző Prágában született, egy év híján egyidős volt Kafkával, de nem beszélhetünk arról, hogy a Max Brod által „Prágai Körnek” (Der Prager Kreis) nevezett, a német zsidó írók laza csoportosulásához tartozott volna. Egyrészt azért, mivel húszévesen, az új század küszöbén Bécsbe költözött a családjával, másrészt pedig mert csupán a harmincas évei derekán kezdett publikálni.

Perutz prózáját gyakran hasonlítják Jorge Luis Borgeshez – aki egyébként Perutzot az Anschlusst követő Palesztinába menekülése és beilleszkedési gondjai közben argentin megjelenéssel igyekezett kisegíteni.

Valóban, Perutz nem ismerte közelebbről sem Max Brodot, sem Felix Welschet Prágából, akiknek addigra sikerült beilleszkedniük. Noha letelepedése után megkapta az állampolgárságot, Izrael állam megalakulása után biztos volt benne, hogy sosem fog tudni otthonaként tekinteni az országra, amellyel nem tud azonosulni. Miután 1952-ben visszakapta az osztrák állampolgárságát, minden évben hosszabb időszakot töltött Bécsben. A következő évben megjelent az Éjjel a kőhíd alatt, amely Rudolf császár és Löw rabbi Prágájában játszódik. 1957-ben aztán Perutz összeesik barátjánál Bad Ischl-ben, nemsokkal később meghal.

A regény magyar fordítása Tatár Sándor kitartó és átfogó stratégiájának része: a 2011-ben megjelent, Az Utolsó Ítélet mestere című regényt az imént említett Éjjel a kőhíd alatt, illetve a Szent Antal tüze követte 2018-ban. A Leonardo Júdása a Múlt és Jövő kiadásában az ugyanennél a kiadónál 2022-ben megjelent A svéd lovast követi. Igaz, Perutz nem volt ismeretlen magyarul korábban sem, a két háború között több regénye is megjelent fordításban. 

Az újrafelfedezés, illetve újrabevezetés azonban elvitathatatlanul Tatár Sándor érdeme.

Germanisták figyelmébe: lassan ideje lesz feldolgozni a magyar Perutz-recepciót.

Hogy miféle regény a Leonardo Júdása, nehéz megmondani. Könnyebb azt, hogy mi nem. A címből az olvasó talán azt várná, hogy Leonardo da Vinciról fog szólni, s ez némileg be is igazolódik, hiszen messer Leonardo a regény egyik legfontosabb, noha a cselekmény szempontjából nem a legfőbb szereplője. Leonardo valóban Az utolsó vacsora megalkotásával van elfoglalva, ahogy az a borító alapján borítékolható, s a borítószövegben is beharangozott probléma adja a regény cselekményének motivációját. Bár Júdás modelljét megtalálja messer Leonardo, ez a motiváció csupán egyfajta keretet szolgáltat a regény más irányú fő cselekményének. Éppen ezért 

hiba lenne művészregényként olvasni a művet.

Bár a milánói reneszánsz művészek félperiférikus világa, ahova a regény bevezet, ezt a benyomást keltené, és a mester jeleneteiben is szóba kerülnek a művészet problémái, de mindez csupán a mindennapos témák egyike.

Életrajzi regénynek részben hasonló okokból nem tartható a regény, hiszen bár a festő polihisztorról fennmaradt tényanyagot beépíti, életének csupán egyetlen epizódja, vagy mozzanata fér bele a regénybe. Perutz sokat merít a reneszánsz képzőművészek életrajzait megíró Giorgio Vasari munkájából – nyilván a Júdás arcáról szóló anekdota inspirálta a regény cselekményét. Vasari szerint ugyanis Leonardo megrendelőjének, a Santa Maria delle Grazie kolostor perjelének a festés lassúságából és az újabb, felmerülő költségekből fakadó méltatlankodására valóban azt válaszolta a mester, hogy ha annyira sietős a perjelnek, akkor akár az ő arcát is Júdásé mintájának veheti.

A regény cselekménymagját Joachim Behaim, a Bohémiából érkezett vándor kereskedő milánói életepizódja alkotja.

Története reneszánsz love storyként is olvasható,

 hiszen Niccolával folytatott viszonyának alakulása adja a cselekmény fő vonalát – kellékként szerepel benne a kendő hölgy általi „véletlen” elvesztése éppúgy, mint a nagyon diszkréten ábrázolt szexjelenet egy város széli fogadó szállásán. Akár lepukkant útszéli motel is lehetne. Reneszánsz jegyek? Vagy időtlen eljárások? Talán csak kulisszák. Talán utánajárások, mert a szépségnek, akibe első pillantásra beleszeret, Behaim utána jár. Perutz regénye ugyanis minden ízében színpadias, nemcsak az egyszerre elevenen és retorizáltan beszélő szereplők miatt (a fordítást dicséri, hogy egyszer sem gabalyodunk bele a néha föltoluló hosszúmondatokba) – a cselekmény építkezése is azt a benyomást kelti, hogy reneszánsz komédiát olvas az ember.

Perutz egy dramaturg biztos kezével méri a mondatok és megszólalások súlyát,

a cseleményt mindenhol drámai helyzet köré építi: az emberi viszonyok között kissé elmozdul a kapcsolatkonfiguráció, vagy épp (fő)szereplőnk újabb információk birtokába jutva cselekszik. Idegenről lévén szó, ez igen gyakori, az ismeretlen idegennek, Niccolának ered nyomába, s a regény mágneses terének közepén minden Niccolához kapcsolódik, a regény csúcsát képező drámai fordulat is. A másik cselekményszál egy Boccetta nevű uzsoráshoz kapcsolódik, tőle igyekszik Behaim kikényszeríteni a szerződéssel igazolt tizenhét dukátját, amellyel az tartozik neki, vagyis ezúttal a tartozás után jár, de elsőre nem sikerül kijárnia. A reneszánsz komédia utánérzése itt még inkább érezhető, mint a love story esetében, hiszen Boccetta alakjában az uzsorás színpadi típusára ismerünk, amelyre a commedia dell’arte, Shakespeare és Moliére alakjai között találunk példákat. A cselekmény további részletezése tönkretenné a regénynek az anagnorisis hatásmechanizmusára felépített poentírozását a potenciális olvasó számára – így nem folytatjuk.

Ezen a ponton érdemes visszatérni messer Leonardóra. Perutz az első fejezetben írta meg találkozását a Santa Maria delle Grazie kolostor perjelével Moro milánói herceg palotájában. Az udvaron párhuzamosan ezzel a jelenettel a német kereskedő (Behaim) alkuszik az eladni hozott kifogástalan telivérek árára. Végül távozóban a mester lerajzolja a lovat. Perutz itt is elhint egy utalást: Leonardo bronz lovasszobráról van szó, amely nem maradt ránk, a francia katonák ugyanis néhány évvel később a várost elfoglalva célbalőttek a lóra, és így szétroncsolták. Mindezt persze nem írja meg Perutz, de tudjuk, hogy Leonardo az 1499-es események idején menekült el Milánóból. Egyébként nyomaival szembesülünk az utolsó fejezetben, nyolc évvel a főcselekmény elbeszélésének ideje után, amikor Behaim visszatér a francia Milánóba.

De vissza Júdáshoz. Adná magát a helyzet, hogy a klisét követve Boccetta legyen Júdás modellje, de a mester szerint „Nem, Júdás bűne nem a fösvénység volt, és nem pénzsóvárságból csókolta meg a Getszemáni-kertben az Urat.” (18) Az árulás bűne lesz a legsúlyosabb, ennek ábrázolásához kerestetik Milánóban a legromlottabb ember. Ez viszont egyáltalán nem kell, hogy egy szörnyeteg legyen, hiszen, mint azt messer Leonardo megjegyzi „Ugyan ki tud helytállni a világban, s ki tudja úgy tenni a dolgát, hogy ne keveredjen árulásba, és soha ne tegyen rosszat?” (19) – az már csak a kontextuálisan értelmezhető slusszpoén, hogy ezt éppen mecénásának, a Moronak nevezett Lodovico Sforzának mondja, akit néhány évvel később elárulnak.

Behaim ugyanakkor nemcsak a szerelmét, Niccolát árulja el, aki odaadta magát neki, hanem elsősorban önmagát. A mitikus ősminta Jézus elárulása, Behaim árulásának története e szempontból az árulás bűnének allegorikus történeteként, keretbe illesztett parabolaként olvasódik. A készülő festményen ábrázolt árulás és Behaim története közti olvasati kulcsot Perutz nem a mester szájába adja, hanem a legjelentéktelenebb mellékszereplővel, az aranybrokátszövő fiával mondatja ki: „Elárulta, mert megérezte magában, hogy szereti.” (21) Ez pedig a büszkeség bűne.

A regényt már csak azért is jó újra-, vagy visszaolvasni, hogy e mondatoknak valódi súlya lehessen. Perutz mesteri elbeszélő, talán a legnagyobb erénye pedig, ahogy a külső narrátorral elbeszélt regényt az idegen szemszöge szerint fokalizálja. Elbeszélője így semmiképp sem tudálékos, sőt: csak egy lépéssel tud többet, mint a főszereplője, a hatásmechanizmus az új információk adagolásán, a folyamatos megismerésen alapszik, ez táplálja és tartja fenn az olvasó kíváncsiságát végig. Az olvasó egy fél lépéssel az elbeszélő mögött van, mondhatni, utána jár.

Az elbeszélői fogások attól is drámaiak tudnak maradni, hogy 

Perutz nem esszéizál, nem biografizál és nem is esztétizál.

Egyszerű letisztultságában ugyan érdekes talányokat ad fel az olvasónak, de nem analizálja ezeket különösebben. (Annak ellenére sem spekulatív, hogy egy elegáns trükk segítségével – amiért az utószóban szabadkozik – Villonnal játszatja el a balhés költő szerepét, aki párizsi eltűnése után, Milánóban él tovább, elég kétes módon. Mindennek utánaszámolva kissé idősnek tűnik a Niccoláért hiába epekedő zűrös alak. A trükk, hogy nem emlékszik a múltjára – talán tapasztalatlan könyvmoly vagyok, de az életben ilyesmivel nem találkoztam, csak könyvekben.) Mindenesetre Behaim Ogginoval között fogadásának mellékmotívumában szépen megcsillan, mint cseppben a tenger, az egész cselekmény tétje.

Forrás: Marco d'Oggiono

Hogy Leonardo tanítványa, Marco d'Oggiono (aki később Az utolsó vacsoráról is készített másolatot), egy nászajándéknak szánt ládán dolgozik, amelyen a Kánai menyegzőt ábrázolja, szintén rejtvény, a kontextus felé mutat: Oggino jóval később, 1520 körül valóban festett egy freskót a témában (lásd fent) – de alighanem már nagyon gyakorlott kézzel helyezte el az alakokat, hiszen a regény lapjain arra panaszkodik, hogy zsinórban rendelik a képet a házasulóknak... Perutz nagy regényírói erénye, hogy a pergő cselekmény mélyén filozófiai dilemmák nyílnak meg, s hogy kontextusba kiáltó rejtvényekre akad bennük az olvasó. Akinek kedve van, utánajár.

Leo Perutz: Leonardo Júdása. Fordította Tatár Sándor. Budapest, Múlt és Jövő, 2023. 196 oldal, 3500 forint