2015-ben az északír Jan Carson minden nap írt egy egypercest egy képeslap hátuljára, aztán elküldte valamelyik barátjának. Sorozatunk harmadik részének középpontjában ezúttal a britek és a bókok kapcsolata.
49. hét – 2015. december 2.
Belfast, Donegal tér
Molly Pearl Owen részére
Tegnap, ahogy munkába mentem, felvettem az új cipőmet. Több kollégám is megjegyezte, milyen csinos, különösen a fényes csatja és a puha barna orra.
– De hisz ez tiszta ósdi – mondtam –, már mióta megvan.
Ez persze nem éppen így volt. De belénk, északiakba úgy belénk ivódott, hogy nem tudunk mit kezdeni a bókkal, mint a hajlam, hogy észre se vegyük, ha esik az eső, vagy hogy teázzunk, vagy hogy eltévesszük a házszámot, de csak azért is benyomuljunk az ajtón.
Erről jut eszembe, egyszer fültanúja voltam egy beszélgetésnek a Knockból Castlereaghbe tartó buszon.
– Milyen szép ez a pöttöm – mondta egy idősebb hölgy a vele szemben ülő babakocsis nőnek.
A babakocsis nő, aki nyilván arra volt kondicionálva, hogy mindenféle bókot lesöpörjön magáról, vetett egy pillantást alvó gyermekére, nehogy az arroganciának akár csak a szikrája is megcsillanjon benne. – De hisz ez tiszta ósdi – válaszolta kurtán –, már mióta megvan.
Mint mondtam, tengeri áramlat gyanánt fut át rajtunk a félelem, hogy túlságosan belesimulunk valami jó vagy kedves dologba.
*
A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Jan Carson: Postcard Stories. Birmingham, Emma Press, 2017.