Flaubert műhelyében

Flaubert párját ritkító műgonddal dolgozott a Bovarynén, egyes oldalakat, bekezdéseket tízszer is átírt. De a regény alkotása közben szem elől tévesztette a mű arányait, amiért is az hosszabbra, bozontosabbra sikerült a kelleténél. Az írónak, barátai rábeszélésére – fájdalmas művelet – le kellett nyesegetnie a regény oldalhajtásait, feszesebbre kellett vonnia az eresztékét. A szerző kíméletlenül meg is húzta a kéziratot. Ekkor azonban számos olyan értékes részlet, jelenet is áldozatul esett az operációnak, aminek még fontos szerepe volt az első változatban.

Pedig a végleges változatból kihagyott részek korántsem érdektelenek. Ahogyan Flaubert újabb és újabb oldaláról világít meg egy jellemet, ahogyan továbbgombolyítja a szálakat, dúsítja a szereplők tárgyi környezetét, mindez arra vall, hogy a regény parttalanul élt és hullámzott a képzeletében, és hogy Flaubert még azokat a „zugait” is világosan látta a felidézett regényvilágnak, amiket a végleges változat homályban hagyott.[1]

Az itt bemutatott szemelvényt az író az első rész VIII. fejezetéből húzta ki; Andervilliers márki az előző fejezet végén a fiatal házaspárt, Charles-t és Emmát is meghívja a vaubyessard-i kastély báljára; a márkinak, aki szeretne képviselői mandátumot szerezni a legközelebbi választáson, a fényes estéllyel az a célja, hogy növelje népszerűségét a választójoggal rendelkező nagypolgárok között. A szerző a kihagyott részben a mű egyik nagy témáját, a nyárspolgári ostobaságot, korlátoltságot és képmutatást akarta tollhegyre tűzni.[2]

Á. P.

Nyárspolgárok a bálban[3]

Mennyire más világ volt ez, nem olyan, mint az övék.[4] A márki – a kastély vendégeit és néhány környékbeli ismerőst nem számítva – politikai megfontolásból mindenkit meghívott, aki csak számít Rouenban. Ott volt a polgármester, a városparancsnok, ott volt a cégbíróság elnöke, több állami főtisztviselő meg üzletember, és mindegyik hozta a feleségét is.

A márki sorra járta a kisebb csoportokba verődő vendégeket, és mindenhol bekapcsolódott a társalgásba. Egyszercsak megállt három pirospozsgás, bársonymellényes úr mellett.

– Jaj, méltóságos uram – mondta az egyik, aki félig üres puncsospoharat tartott a kezében –, ez aztán pazar egy estély!

– Ugyan! Kis családi összejövetel. Szerény vidéki szoáré.

– Még hogy szerény vidéki szoáré! Fényesebb, mint az operabál! Fényesebb, mint a kormányfő estélye Párizsban! A Tuileriákban adott bál elbújhat mellette!

A márki fülig pirult. A vendég pedig (foglalkozására nézve jegyző) úgy érezte, telibe talált:

– Ez a vacsora… egyszerűen káprázatos volt… – tette hozzá.

Azzal a márki sarkon fordult, és elment.

– Igen, csakugyan nem volt rossz – jegyezte meg a másik szomszédjához fordulva, ez utóbbi pedig tűnődve válaszolt:

– Nekem egy vacsorában a fényűzés a legfontosabb. A sok látványos fogás. Mint most az a lazac…

– Nekem az tetszik, hogy minden egyes fogás után új terítéket hoznak – mondja a harmadik.

– Felszolgálás angol módra, ennek ez a neve – tudálékoskodott a jegyző.

Nem maradt ki az ezüstnemű sem a társalgásból:

– Csak az ezüst evőeszközök legalább harmincezer frankot érnek – állapította meg az első.

– Igen, úgy harminc-harmincöt ezret – tódította a második.

– De ha a kiskanalakat is beleszámítjuk, lesz az negyvenezer is – tette hozzá a harmadik.

– Halkabban, a márki megint errefelé tart.

A márki megállt a kártyaszoba előtt.

– Nem száll be egy parti whistbe, tanácsos uram? – fordult egy kopasz férfihoz, akinek tömpe orrán ezüstkeretes szemüveg ült.

– Bocsásson meg, méltóságos uram, de egy kicsit meg kell tornáztatni a lábam: a magamfajta ülőfoglalkozású embernek valóságos öröm, ha járkálhat egy kicsit. Arról nem beszélve, micsoda élvezet nézni a bálozókat. Keresve se találnánk csodásabb nézőpontot. Mintha virágfüzért látna maga előtt az ember, méltóságos uram!

– Vannak azért ebben a füzérben kissé hervatag virágok is – jegyezte meg halkan a márki.

– Nagyon jó! Nagyon jó! Bizony, ahogy mondja, sajnos a nők nem maradnak életfogytig fiatalok.

– „Nem maradnak életfogytig fiatalok…” Igazán szellemes, jobbat ki sem lehetne találni, meg is jegyzem magamnak.

Majd amikor abbahagyta a nevetést, hirtelen:

– Mindig csodálkozom azon, hogy különben komoly emberek mennyire képesek társaságban is megőrizni szellemi nyitottságukat, és ügyvédi irodájukból elmenet szögre akasztani mindazokat a gondokat-bajokat, amikkel napközben tele a fejük.

– Épp ellenkezőleg, méltóságos uram! Épp ellenkezőleg! Minél feszültebb az ember napközben, ha eljön az este, annál könnyebben kienged, mint húr az íjon. Ilyenkor, nálam legalábbis, bekövetkezik valamiféle revulzió, valamiféle nervózus reakció, már ha használhatom ezt az orvosi kifejezést, amitől teljesen ellazulok, hogy azután másnap újult erővel lássak munkához. Az év második ítélkezési időszakában egyfolytában én voltam az esküdtszék főbírója. És már későre járt, mire esténként végre hazaértem. Ilyenkor megvacsoráztam, utána szokás szerint társasági életet éltem, és hitemre mondom, soha olyan jókedvem nem volt, mint akkor. És soha nem voltam egészségesebb.

Ekkor mélyen meghajolt, majd mosolyogva:

– Egyébként az ön választási körzete adta nekünk a legkevesebb feladatot.

– Igen – mondta a márki ‑‑, ebben a mi körzetünkben általában jónak mondhatók a közerkölcsök. Bár azt se hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a gyárak közelsége kifejezetten rossz hatással van a földműveléssel foglalkozó rétegekre. Eddig csak a kapitalista előtt lebegett a gyorsan szerzett vagyon példája, de ma már nemcsak a kispolgárt, nemcsak az iparosokat, de magát a munkást is megfertőzte, és mindez, tanácsos uram, eléggé el nem ítélhető módon rettenetes erkölcsi hanyatlásba dönti az alsóbb néposztályokat. Sajnos a házaló könyvárusok is tovább rontanak a helyzeten; a parasztlányok pedig nem vecsernyére járnak, hanem hitvány és erkölcsromboló kis könyvek olvasásával töltik a vasárnapot. Nem ártana, ha a kormány rajta tartaná a szemét ezen a jelenségen!

Miután még arra is szenteltek néhány percet, milyen veszélyekkel jár a közoktatás kiterjesztése[5] az alsóbb osztályokra nézve, milyen fontos a vallás az elégedetlenség megfékezése szempontjából, és hogy milyen nagy szükség volna decentralizációra, a márki belépett a budoárba; itt, miközben nagyban ment a kártyaparti, a főbíró a márkinénak kezdett udvarolni; a márkiné a kínai vázába ültetett virágzó magnólia mellett a kandallópárkányra könyöklő keszeg fiatalemberrel beszélgetett. A hosszú hajú szőke fiatalember, akinek holmi lovagrend módjára láncra fűzött aranyóra lógott a nyakában, enyhén viseletes fekete császárkabátot viselt, frissítőt nem ivott, táncolni nem táncolt, és abba a tervébe igyekezett beavatni a márkinét, hogy az öt megye minden egyes községében lánynevelő intézetet kellene létrehozni. Az illető, egykori kollégiumi nevelőtanár, a Le Havre-i legitimista[6] napilap főszerkesztő-helyettese, és emellett a bayeux-i érseknek ajánlott vallásos verseskötet szerzője, nagy művészlélek volt, és csupa érzékenység, tollal átszúrt nyitott szívet ábrázoló viaszpecséttel zárta le a leveleit; a pecséten pedig, a szív alatt, a következő felirat volt olvasható: „önnön vérembe mártom tollamat”.[7]

*

Jegyzetek: 

[1] A kihagyott részekből „Flaubert-lapidárium” címen a Holmi 1997. decemberi számában mutattam be néhányat. Az itt közölt szemelvény nem szerepel a válogatásban. A kurziválások az írótól valók.

[2] A kihagyott rész ezek után a sorok után következett: „Volt néhány férfi […] a táncolók vagy az ajtókban beszélgetők közt, akik kitűntek a tömegből, mert hasonlítottak egymásra, még ha koruk, öltözékük, arcuk különböző volt is. […] Közömbös tekintetükben a naponta jóllakatott szenvedélyek nyugalma; lágy mozdulataikon átsejlett az a fajta nyerseség […], ami edzi az erőt és hízeleg a hiúságnak; telivér lovak hajtása és könnyűvérű nők társasága.” Gustave Flaubert: Bovaryné. Fordította Pór Judit. Budapest, Európa, 1993, 58–59.

[3] Lásd Gustave Flaubert: Oeuvres complètes, tome III, éd. sous la dir. de Claudine Gothot-Mersch, Paris, Gallimard, Pléiade, 2013, 547–550. A cím nem Flaubert-től való.

[4] Charles-ról és Emmáról van szó.

[5] Célzás az általános iskolai oktatás kiterjesztését célzó 1833. június 28-i Guizot-féle törvényre (Guizot Lajos Fülöp közoktatásügyi minisztere volt abban az időben).

[6] Vagyis olyan napilap, amely Lajos Fülöp uralkodása idején a Bourbonok visszatértét támogatta. Bár a szövegben nincs róla szó, feltehetően maga a márki is legitimista.

[7] Majd az alábbi mondat következett: „Emmától háromlépésnyire egy kék öltönyös gavallér Itáliáról csevegett egy gyöngysoros sápadt fiatal nővel.” Gustave Flaubert: Bovaryné. Fordította Pór Judit. Id. mű, 59.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Gustave Flaubert: Oeuvres complètes, tome III, éd. sous la dir. de Claudine Gothot-Mersch, Paris, Gallimard, Pléiade, 2013, 547–550. A cím nem Flaubert-től való.