Itt nem kapsz diplomát, amikor végzel. Az elmegyógyintézet ajtaja bezárul, és odakint vár a valóság. Olyan ez, mint vidékről hazajönni. Anya kitakarította a szobát. Beveszed a gyógyszert, fekszel az ágyban, és fejedre húzod a takarót. Elönt az üresség. Másnaposság, szörnyű másnaposság.

Munka. Nem az lenne a legjobb, ha munkát keresnél? A gyógyszer ólmos nehezékként csüng a szemhéjamon. Begyógyszerezve állok a téli hidegben, liszteszsákokat próbálok hajóra rakodni. Délben feladom, a reménytelenséget takaróként húzom a fejemre.

A Nap mindig magasabbra hág. Egyre világosabb lesz. Különös. Ma jól érezted magad. Miféle jogod van hozzá? Ott egy szép lány. Egy este elfelejtem bevenni a gyógyszert. Másnap jobban vagyok. Kilépek a szobámból, minden rendben velem. Meggyógyultam. Nem vagyok már beteg.

A kilók, a gyógyszerkilók leolvadnak rólam. Milyen sárga a Nap! Leveszem az ingemet, és ott állok csupasz felsőtesttel. Arcizomgyakorlatokat végzek, és törülközőt csavarok a fejem köré. Úgy nézek ki, mint egy arab.

És épp ekkor kell felbukkannia annak a rohadt szőnyegtisztító embernek a nappaliban. Rémülten eliszkol, ahogy meglát, azt hiszem, betörő, a nyomába eredek.

Persze arról megfeledkezem, hogy a törülköző még mindig a fejemen van.

Visszamegyek a házba.

Tárcsázom a rendőrséget.

Bejelentem, hogy valaki ellopta anya porszívóját.

Csodálatos idő van. Beszívom a friss levegőt.

Az emberek ki nem állhatják, ha rossz állapotban vagyunk mi, elmebetegek, de az is az idegeikre megy, ha jól érezzük magunkat.

Kihozom a nappaliból az egyik fotelt a bejárat elé, a lépcső tetejére, beleülök.

Az ajtót nyitva hagyom, hallgatom a szobából kiszűrődő zenét. Vettem magamnak egy üveg fehérbort. És egy Playboyt. Jön apa.

– Lám, milyen jól érzik magukat egyesek – mondja.

– Igen, tiszta Hawaii – felelem.

– Úgy látom, jó formában vagy mostanában – mondja.

– Igen, akár a tengert is át tudnám úszni.

– És a munka? Nem gondoltál arra, hogy keress valami munkát?

– De, arra gondoltam, hogy könyvet írok, és író leszek.

– Író, te? – csodálkozik apa. – Na igen, szinte látom is magam előtt Halldór Laxnesst, amint otthon a lépcsőn üldögél, és pornóújságot lapozgat.

– Laxness? – kérdem. – Az kicsoda?

Apa megcsóválja a fejét, elmegy.

Írni fogok.

Saját művet. Nem valamiféle takaros, iskolai fogalmazás lesz, mint az olvasói levelek az újságban, hanem egyik témáról fogok ugrani a másikra, ahogyan kedvem tartja, és nem hagyatkozom irodalmi mintákra vagy pszichiátriai vizsgálatokra.

Tulajdonképpen az időnk mindig szűkös, hiába van belőle annyi, amennyi.

Aki szorgalmasan köt, az egész nap ül és dolgozik, folyton halad előre, az író munkája viszont valószínűleg inkább abban áll, hogy mindig ugyanazon a pulóveren dolgozik, és felfejti újra meg újra, abban a reményben, hogy egyszer majd valóban pulóver lesz belőle.

A regények nagy hátránya, hogy hosszúak. Azt hiszem, inkább verseket kellene írnom, különböző hosszúságú sorokba rendezni a szavakat és rájuk mondani, hogy ez egy vers. Főleg szekrényverseket és fiókverseket írnék, nyitott szekrényverseket, és zárt fiókverseket.

Ezen alaposan elgondolkodom, ami azt jelenti, hogy iszom egy-két pohárral. Nem a versírás a nehéz, hanem hogy hol tegyem őket közzé.

Egy elmebetegtől senki sem akar kiadni semmit. Olyanok ők, mint a szovjet emigránsok. Diliverseket írnak, és dilikiadónál adják ki őket.

De mi lenne, ha a verseket izlandiul írnám, lefordítanám angolra, és elküldeném őket Yoko Onónak?

Ha Yokónak tetszenének, és milliós példányszámban akarná kiadni őket Amerikában, akkor biztos vagyok benne, hogy a jó öreg Grjóni a Stencilezőben örömmel nyomtatná ki az összeset. 

*

Eléggé részeg lehettem, vagy történhetett valami addig, amíg a telefonhoz értem, mert nem emlékszem, hogy sikerült-e beszélnem Grjónival vagy valakivel a kiadónál, amiért hirtelen képbe került Amerika és le kellett győznöm őket.

Akkor lett igazán nehéz a dolog. A nagykövetségnél az elmebajosokat egy kalap alá veszik a homokosokkal és a kommunistákkal. Nem aludtam aznap éjjel, és a következőn sem. Ha sikerülne eljutnom a keflavíki amerikai támaszpontra, biztosan találnék egy vadászgépet, ami elvisz.

Bolyongok a lakásban, nyitom-zárom az ajtókat. Az amerikaiaknak semmi keresnivalójuk az országomban, ha én nem mehetek el az övékbe. A tranzisztoros rádiót magammal viszem.

A vacsoraasztalnál így szólok apához:

– Pénz kellene.

Sült hal van vacsorára. A serpenyő az asztalon áll, mellette egy tányéron főtt krumpli.

– Egy koronát sem kapsz – mondja apa.

Felnézek, és látom a testvéreim szemében az ijedtséget.

– Mi az, hogy nem?

Megragadom apa vállát, megrázom.

– Nem hallottad, mit mondtam? Pénz kell!

– A te kezedbe nem való pénz – válaszol apa. – Mit akarsz csinálni vele?

– El akarok menni.

Látom, hogy a testvéreim könyörögve néznek apára. Reménykednek, hogy elmegyek, azt nem sejtik, hogy Amerikába akarok menni. Apa megismétli:

– Neked nem való pénz.

Még erősebben megszorítom a vállát, rázom.         

– Ha nem adsz pénzt – mondom –, megöllek.

– Most már elég, hagyd ezt abba – mondja anya.

A mosogatónál áll, a tűzhely mellett.

– Hívom a rendőrséget, hogy jöjjenek érted.

Elindul kifelé.

– Nem hívsz te senkit – szólok rá.

– Akkor viselkedj normálisan! – kiáltja.

Érzem, hogy a fejembe szökik a vér.

– Ingyen kapsz itt ételt és szállást – mondja apa –, és nem adok pénzt, csak azért, mert úgy tartja kedved.

– Nem…?

Felkelek, megragadom az asztal szélét, és felborítom. A tányérok és a poharak csörömpölve szilánkokra törnek, a serpenyőből kiborul a sült hal és a hagyma. A testvéreim először ültükben remegni kezdenek, aztán kimenekülnek, én az ingénél fogva megragadom apát, és a falhoz nyomom.

– Kapok pénzt vagy nem? – préselem ki összeszorított fogaim között.

Nem tudom, hogy anya jelzett-e neki, vagy tényleg megijedt, de erre fojtott hangon azt mondja:

– Mennyi kell?

– Mutasd, mennyid van!

Apa a zsebébe nyúl, előhúzza az ütött-kopott pénztárcáját. Kitépem a kezéből, kirántok egy marék bankjegyet, aztán felkapom a táskarádiót, és kirohanok az ajtón. Az ég borús, de még nem eredt el az eső.

*

A regény júniusban jelenik meg az Ø Kiadónál Egyed Veronika fordításában.