A ma 125 éve, 1900. augusztus 16-án meghalt portugál író, José Maria de Eça de Queirós A Maia család című nyolcszáz oldalas családregényében széles körképet fest a XIX. századi Portugáliáról. Így a portugál irodalomtörténészek az olyan portugál történelmi viszonyokat átfogóan ábrázoló művek között tartják számon regényét, mint a XVI. századi költő, Luis Vaz de Camões eposza, A lusiadák, vagy Fernando Pessoa Üzenet című hazafias verseskötete. A Maia család a portugál pesszimizmus regénye. Eça úgy érezte, nincs olyan erő, amely képes volna a fejlődés útjára állítani Portugáliát. Ezt a pesszimista életérzést tükrözi a hazájába a tragikus testvérszerelem után tíz évvel visszatért Carlos da Maia sétája a lisszaboni Passeio Público-n.
*
A békés és árnyas Passeio Público-ból kiérve Carlos világos, nyílt térségen találta magát, amelynek közepén egy obeliszk állt, talapzatán bronz felirattal, fehéren felmagasodva a finoman rezgő téli fényben; a körülötte álló utcai lámpák áttetsző, sejtelmes, nagy gömbjei úgy tündököltek a napsütésben, mint lebegő szappanbuborékok. Kétfelől ott sorakoztak az alacsonyabb-magasabb, büszkén és elegánsan tornyosuló súlyos épületek, amelyeket nemrég festettek újra, cinkkel borított párkányaikon virágcserepek álltak, fekete-fehér kövekkel kirakott udvaraikban kapusok szívták a szivarjaikat: a kicsinosított házak két kőbe dermedt sora Carlost azokra a családokra emlékeztette, amelyek mozdulatlanul álltak a sétány két oldalán az „egyórási” mise után, és vasárnapi eleganciával kasmírba meg selyembe öltözve hallgatták a térzenét. A kőlapok olyan fehéren ragyogtak, mint a friss mész. Itt-ott egy-egy bokor ritkás, satnya leveleit mozgatta a szellő. A háttérben zöldellő fával benőtt dombhát, a Vale de Pereiro földjei vidékies hangulatukkal minden átmenet nélkül lezárták a talmi hivalkodás rövidke útszakaszát, amely hiába igyekezett átformálni a régi várost, hamar kifulladt és megrekedt a törmelékhalmok között.
De friss és tiszta szellő fújdogált, a nap bearanyozta a halomban álló omladékot, a fölségesen páratlan kékség mindent beborított nyugalmával. A két barát leült egy padra egy állott, zöldes vizű tavacska mellé, melyet növények vettek körül.
Az árnyékban fiatalemberek sétáltak, egymásba karolva, lassú léptekkel, hajtókájukon virággal, jól szabott nadrágban, fekete cérnával varrt világos kesztyűt viselve. Ez már egy új, feltörekvő nemzedék volt, amelyet Carlos nem ismert. Ega néha odaköszönt valakinek, és intett a sétapálcájával. A fiatal emberek pedig félénken, kényszeredetten jártak föl és alá, mintha szokatlan volna számukra ez a tágas térség, az áradó fény, saját küllemük. Carlos csak bámult. Mit keresnek ott, a legnagyobb munkaidőben ezek a szomorú fiatalemberek a szűk nadrágjukban? Nőt sehol nem látott. Csak egy távolabbi padon üldögélt egy beteges kinézetű teremtmény, aki kendőbe és sálba burkolódzva napozott; és két matróna sétáltatott, üveggyönggyel díszes köpenykében, egy borzas kutyácskát. Vajon mi vonzotta oda ezeket a sápadt fiatalembereket? Leginkább pedig ezeknek a gavalléroknak a cipőjén csodálkozott el, szerfelett hosszúak voltak, úgy nyúlt előre a testhez simuló nadrág alól hegyes és fölfelé görbülő orruk, mint a régi hajók orrárbóca…
– Ega, hát ez hihetetlen!
Ega a kezét dörzsölte. Az, de igen figyelemre méltó! Mert már a cipők formája is megmagyarázza az egész jelenkori Portugáliát. A dolgok állását. Ez a szerencsétlen Portugália, miután megszabadult VI. János király korának hagyományaitól, amelyek pedig tökéletesen illettek hozzá, elkezdett modernizálódni, de eredetiség, belső erő, és sajátos arculatot, önálló arculatot megteremteni képes tehetség nélkül, majmolva a külföldi példákat – az eszmék, a cipő, a szokások, a törvények, a művészet, a táplálkozás területét… De mivel hiányzik belőle az arányérzék, és ezzel egy időben munkál benne a türelmetlenség, hogy nagyon modernnek, nagyon civilizáltnak látszódjon – túllő a célon, kiforgat, karikatúrává torzít mindent. A cipő enyhén hegyes orrát a piperkőcök nyomban a végtelenségig nyújtják, tűhegyesre vékonyítják. Ami az írót illeti, miután elolvasott egy oldalt Goncourt-tól vagy Verlaine-től, ezt a szabatos, kifinomult stílust addig alakítgatja, nyomorgatja és gyötri, amíg eszelős vagy kabaréba illő mondatok kerülnek ki a tolla alól. A törvényhozó pedig értesülve arról, hogy külföldön emelték az oktatás színvonalát; az elemi iskolai tantervbe rögtön beemeli a metafizikát, az asztronómiát, a filológiát, az egyiptológiát, a numizmatikát, az összehasonlító vallástudományt és a többi hasonló borzalmat. De ugyanez tapasztalható minden más szakmánál is, a szónoktól a fényképészig, a jogásztól a sportsmanig… Ezt megfigyelhetjük a megmételyezett são tomé-i bennszülötteknél is, akik meglátták, hogy az európaiak orrcsiptetőt viselnek, és ebből arra következtettek, hogy ez jelenti azt, hogy valaki civilizált és európai. Mit tesznek hát? A haladás és a fehérnek látszódás iránti vágyukban akár három-négy orrcsiptetőt is az orrukra ültetnek – átlátszó, sötét vagy akár színes üveggel. És így mennek, ágyékkötőben, orrukat magasba emelve, botladozva, kétségbeesett igyekezettel megtartva és egyensúlyozva ezeket a szemüvegeket az orrnyergükön – ettől végtelenül civilizáltnak és végtelenül fehér embernek hiszik magukat…
Carlos nevetett:
– Ez így egyre csak rosszabb lesz…
– Borzalmas! Hitvány és álságos! Főleg álságos! Lassan már nincs semmi, ami eredeti volna ebben a szerencsétlen országban, még az a kenyér sem, amit megeszünk!
Carlos hátradőlt a padon, és lassú mozdulattal felemelte a sétapálcáját:
– Azért még van egy kevés, ami eredetinek mondható…
A város magasabban fekvő részeire mutatott, a Graça és a Penha dombjára, a száraz, napszítta lejtőkön álló házikókra. A dombtetőn súlyosan terpeszkedtek a kolostorok, a templomok, a zömök egyházi lakóépületek, felidézve az elhájasodott és tunya szerzeteseket, a csipkefátyolt viselő ájtatos asszonyokat, a délutáni körmeneteket, a templomudvarokat megtöltő, ujjatlan köpenyt viselő testvériségeket, az utcákon illatozó ánizst, a sarkokon árult csillagfürtöt, a sült babot és a Jézus tiszteletére rendezett tűzijátékokat. Fölöttük, falainak nyomorúságát belevájva a sugárzó kékségbe, ott magasodott nyomasztóan és harciasan a vár, ahonnan a kürtökön megszólaló himnusz hangjaira egykor leereszkedtek a fehér nadrágos katonák, hogy elfojtsák a felkelést! Még ma is óvón vigyázza a nyomorúságos São Vicente negyedben és a Katedrális környékén roskadozó palotácskákat, amelyeknek repedező falain hatalmas nemesi címerek díszelegnek, és a múltba merengő kilátás nyílik ablakaikból a hatalmas folyótorkolatra; ezekben éli áskálódás, szenteskedés és aljasság közepette utolsó napjait a régi, roskatag és vaskalapos nemesi Lisszabon!
