A 19. századi portugál irodalomból magasan kiemelkedik az 1845-ben született és 1900-ban meghalt José Maria de Eça de Queirós, aki világirodalmi mércével is jelentős életművet hozott létre. Jelentőségét az is mutatja, hogy korában Zola többre tartotta Flaubert-nél, és a nyugati irodalom kanonizált alkotói között kiemelt helyen szerepel a neve Harold Bloom könyvében, a The Western Canonban. A Balzac nyomán Portugáliába is beszivárgó realizmus képviselőjeként olyan jelentős műveket hozott létre, amelyekben megmutatja provincialitásba süppedt hazája elmaradottságát és végzetes lemaradását a modern Európától.

Pedig nem járt be könnyű utat, amíg eljutott a „Rossio és Sintra” között tenyésző világ hiteles bemutatásáig, megszabadulva az egész portugál társadalmat és irodalmat mérgező romantika mételyétől. Első műveiben még az a vadromantikus hangulat uralkodik, amely átjárja A cintrai út titka[1] című regényét. Nem véletlenül írta róla egyik kritikusa, hogy az ifjú író műveiben mindig találunk két csontvázat, amelyek éjfélkor a Városi Sétány egyik padján beszélgetnek. A bűnügyi regénynek induló történet átalakul egy végzetesen romantikus szerelem gyilkossággal végződő leírásává. Hasonlóan vadromantikus hangulata van első regényének, az Amaro atya bűne első változatának[2], amely mögött halványan felsejlik Zola Mouret abbé vétkének története. De Eça-t nem elégítette ki a vidéki templomok tövében tenyésző buzgó vallásosságtól átjárt közösségben történt, csecsemőgyilkossággal és az elcsábított leányanya halálával végződő szerelem hatásvadász bemutatása, ezért kétszer is átírta regényét, míg végre több mint fél évtizedes kitartó munka után eljutott oda, hogy megfelelő társadalmi közegbe helyezze a történetet, amelynek végén a főrendek egyik tagja a bűnös fiatal pappal és annak egykori lelki vezetőjével végignéz a vidékies, elmaradott portugál társadalmat szimbolizáló téren, ahol ott magasodik Camões szobra:

„…kocsmaajtók feketéllettek, és piszkos csatornákként tátongtak a prostitúciós és bűnözőnegyed sikátorai.

–  Nézzék – folytatta a gróf –, nézzék ezt a jólétet, azt az elégedettséget, ezt a békét! Hát nem joggal irigyel bennünket Európa?

Az államférfi és a két pap szorosan összebújt az emlékmű lépcsőjén. Öntelten, gőgös fővel élvezték hazájuk nagyságának tudatát. És ott, a talapzat mellett magukon érezték a hajdani lovagi költő hideg bronztekintetét. A válla széles és erős, kardja kemény, a szívéből hősi ének zeng, körülötte krónikások és költők, akik a régi haza dicsőségét ünneplik; a régi hazáét, amely immáron örökre letűnt…” (Kordás Ferenc és Ábel Olga fordítása)

Az eltelt évek során persze a realista ábrázolásra való törekvés, amelyet Eça nem stílusirányzatnak, hanem „bosszúálló művészként” a valóság megragadására irányuló módszernek tekintett, többször is csorbát szenved. Így születik meg A Bazílio unokafivér, amely erősen naturalista jegyeket mutat a szereplők fiziológiai fogyatékosságainak részletes ábrázolásával és a testi szerelem erőteljes megjelenítésével – gondolok itt, többek között, a történet közepén leírt cunnilingusra. A regény sikert aratott az olvasók között, bár az író barátját és legfőbb kritikusát, akivel korábban együtt írta A cintrai út titkát – „erőteljes pirulásra” késztette, másfelől pedig kivívta a kimagasló brazil realista író, Machado de Assis erőteljes bírálatát is.

Hasonlóan naturalisztikusra sikerült a sokáig kéziratban maradt A Flores utcai tragédia, amely A Bazílio unokafivérben már halványan megjelenő vérfertőző szerelem motívumára épül, mert a magára hagyott, nagybátyja által nevelt főszereplő és Lisszabonba ismeretlen, előkelő kurtizánként visszatérő édesanyja szerelmi kapcsolatát írja le. Az anya öngyilkosságával végződő történet olyan „erősre” sikerült, hogy az író lemondott megjelentetéséről, így csak az Eça kultusz fellángolásával jelent meg, jó száz évvel a megírása után.  De közben hiába született meg lassú érlelődés után az Amaro atya harmadik változata, az író elégedetlen volt, és elégedetlenségét csak fokozta Machado de Assis bizonyos fokig igazságtalan kritikája, amelyben portugál írótársa szemére hányja, hogy papírmasé figurákat alkot, amelyekből hiányzik a lélek.

Eça ezért elhagyja a portugál „emberi színjáték” regényeinek terveit, amelyekben a portugál társadalom körképét akarta megrajzolni rövid, pörgő kisregényekben, és nyolcéves kitartó munka után megjelenteti nagy családregényét, A Maia családot[3](Os Maias). Ez a mű hatalmas összegzés, amelybe „mindent beleírt”, amit a portugál társadalomról el akart mondani, miközben írói eszközeit is megújította. Elhagyta például a naturalizmusba hajló tézisregények szereplőinek aprólékos külső és belső leírását a cselekmény elején, amihez a történet végéig ragaszkodott. Ebbe a Prokrusztész-ágyba kényszerítve az alakjai valóban úgy mozogtak, mint az üres bábfigurák. Bár továbbra is bizonyítani akarja azt a tézist, hogy a portugál társadalom pusztulásra van ítélve, mert még a legjobbjai is képtelenek az újító cselekvésre, és belesüppednek az őket körülvevő középszerűségbe, A Maia családban alakjai már szabadabban mozognak és jellemük elsősorban szavaikban és cselekedeteikben nyilatkozik meg.

A történet a XVIII. század végén kezdődik, amikor a nagymúltú család sarja, Afonso da Maia megismerkedik a jakobinus eszmékkel, ezért kénytelen elmenekülni Angliába. Ott születik meg, mélyen katolikus feleségétől, a fia, Pedro, aki hazatérésük után átadja magát a Portugáliát átjáró romantikus életérzésnek, mulatozással tölti az idejét, és hirtelen fellángolással feleségül veszi egy kétes múltú rabszolgakereskedő lányát, aki azonban kislányukkal megszökik tőle, és fiukat hátrahagyva követ egy olasz herceget. Pedro nem tudja elviselni a csalódást, és öngyilkos lesz, így fia, Carlos gondja a nagyapára hárul, aki angolos nevelési elveivel megpróbálja kiszakítani az unokáját a portugál letargiából. De Carlos hiába lát más példákat és életelveket maga előtt, ugyanúgy átadja magát a tevékeny semmittevésnek, és nagyratörő álmai lassan elhamvadnak. Még egy nagy szerelem sem képes megváltani őt, mert élete egyetlen igazi érzelmét romantikus közhelyességgel éli meg. Ráadásul szerelme tragikus véget ér, mert kiderül, hogy a nő, akit feleségül akar venni, a testvére -- valamikor elszökött édesanyja lánya.

Bár a vérfertőző szerelem motívuma határozottabban, nyíltan erotikusan van jelen a regényben, de itt már nem a századvég epater le borgeois-ja munkál -- az író a társadalmi törekvések hiányát akarja megmutatni Carlos és Maria terméketlen szerelmében.

Eça A Maia családdal lezárta a „bosszúálló művész” korszakát, és látszólag megbékélt hazája állapotával. Korábbi határozott vallásellenességét feladva szentek életrajzát írja, de utolsó éveinek regényei, az A Ilustre Casa de Ramires (’A jeles Ramires ház”) és az A Cidade e as Serras (’A város és a hegyek’), ha szelídebben és megváltozott írói eszközökkel is, de ugyanúgy bírálják az Portugália állapotait.

*

Jegyzetek:

[1] Magyarul 1970, Íbisz kiadó.

[2] Magyarul 1962, Magyar Helikon

[3] A tervek szerint még az idén megjelenik a regény magyar fordítása.