Az 1925-ben, az Umebacsi Művekben gyártott C51-es mozdonyhoz három, ugyanott és ugyanakkor készült harmadosztályú személykocsit, egy étkezőkocsit, egy másodosztályú személykocsit, egy másodosztályú alvókocsit, meg három postát és csomagokat szállító tehervagont csatoltak. A kilenc szerelvény, amikor minden délután, süssön a nap vagy zuhogjon az eső, fél háromkor, ziháló dugattyúkkal elhagyta az Ueno Állomást és Aomori felé indult, összesen nagyjából kétszáz utast, százezer levelet és számtalan szívet facsaró történetet vitt magával. Előfordult, hogy az indulást banzai kiáltások, máskor zsebkendők vonakodó búcsúintegetése, vagy éppen gyászos zokogás és könnyek kísérték. A 103-as számú vonat.

Már maga a szám kellemetlenül hangzott. Nyolc hosszú év telt el 1925 óta. Vajon hány tízezernyi szerető szívet tört össze a vonat ezalatt? Egyszer én magam is megszenvedtem a vonatot.

Tavaly télen történt, amikor Siota hazaküldte Tecu szant.

Tecu és Siota ugyanabból a faluból származtak és gyerekkoruktól ismerték egymást. Mivel a felső középiskolában egy kollégiumi szobában laktam Siotával, időről-időre újabb és újabb részleteket hallhattam a románcról. Tecu szegény háttérrel rendelkezett, így Siota tehetősnek mondható családja nem szerette volna, hogy összeházasodjanak, ebből adódóan Siota többször is keményen összekülönbözött az apjával. Az első ilyen vitájuk során Siota úgy felizgatta magát, hogy majdnem elájult, és végül vérezni kezdett az orra. Az egyébként buta kis történet nagy hatást gyakorolt a fiatal szívemre.

A felső középiskola után Siota meg én is Tokióban kezdtünk el egyetemre járni. Három év telt el azóta. Nehéz időszak volt ez a számomra, de úgy tűnt, hogy Siotának nem volt része megpróbáltatásokban, könnyedén folytak a napjai. Először az egyetem közelében béreltem szobát, úgyhogy Siota kétszer vagy háromszor meglátogatott, de a körülményeink és gondolkodásmódunk közötti egyre nyilvánvalóbb különbségek okán, egykori feltételek nélküli barátságunk lehetetlennek tűnt többé. Lehetséges, hogy a megbántottság mondatja velem, de úgy tűnt a számomra, hogy ha Tecu akkor nem jött volna Tokióba, Siota legszívesebben örökre eltávolodott volna tőlem.  

Ez volt a harmadik tél, mióta lazítottunk kettőnk kapcsolatán, és Siota egyszer csak meglátogatott a külvárosban található otthonomban, hogy közölje, Tecu Tokióba jött. Képtelen volt megvárni, hogy Siota elvégezze az egyetemet, a fővárosba szökött.  

Akkorra már én magam is elvettem egy tanulatlan vidéki lányt, így nem váltottak ki belőlem lelkesedést a Siotával történtek, bár meglepődtem valamelyest a váratlan látogatáson, de rögtön a hátsó szándékon kezdtem el törni a fejemet. Az persze nyilvánvaló volt, hogy a lány szökése igencsak táplálta Siota büszkeségét. Kellemetlenül éreztem magam a lelkesedésétől, meg hát a Tecu iránti érzéseinek őszintéségében is kételkedtem. A gyanúm, sajnálatos módon, igaznak bizonyult. Ugyan rövid ideig sugárzott Siotából az öröm és az izgalom, de utána összevonta a szemöldökét.

– Most mit tegyek? – kérdezte halkan.

Képtelen voltam együtt érezni a céltalan játszmákat űző barátommal, azt mondtam neki, amit hallani szeretett volna.

– Észhez térnél végre? Ha nem szereted már Tecut, nincs más, szakítsatok.

Siota szája széle jól látható mosolyra görbült, majd elgondolkozva így szólt:

– Dehát…

Négy-öt nappal később expressz levelezőlapom érkezett Siotától. Egy barát tanácsára, mindkettejük jövőjét mérlegelve, a másnap fél hármas vonattal hazaküldi Tecut, szólt a rövid üzenet. Senki sem kért rá, de rögtön úgy döntöttem, hogy elbúcsúzom Tecutól a pályaudvaron. Sajnálatos szokásom, hogy időnként ilyen meggondolatlan dolgokat teszek.

Másnap reggel korán esni kezdett.

Vonakodó feleségem társaságában elmentem az Ueno Állomásra.

A 103-as számú vonat fekete füstöt okádva várta az esőben az indulást. Végigsétáltunk a szerelvény mellett és jól megnéztünk minden ablakot. Tecu a vonat mögötti harmadosztályú kocsiba vett jegyet. Siota három-négy évvel korábban már bemutatott neki. Az arca láthatóan fakóbb, az állának vonala pedig kövérkésebb lett azóta. Tecu is emlékezett rám, amikor odaszóltam neki, rögtön kihajolt az ablakból és mosolyogva viszonozta a köszönésemet. Bemutattam neki a feleségemet, akit szándékosan hoztam el magammal. Tecuhoz hasonlóan ő is szegénységben nőtt fel, így azt feltételeztem, hogy könnyebben megtalálja a megfelelő gesztusokat és szavakat, hogy megnyugtassa fiatal nőtársát, mint én. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Tecu és a feleségem, mint valami arisztokraták, csak finoman biccentettek egymásnak. Annyira kellemetlenül éreztem magam, hogy az esernyőm fogójával ütögettem a kocsi oldalát, amelyen fehér festékkel ez állt: SU-HA-FU 134273.

Tecu és a feleségem néhány szót váltottak az időjárásról, de amint kimerítették a témát, mindannyian elnémultunk. Tecu illedelmesen az ablakpárkányon nyugtatta a kezeit, rámarkolt majd elengedte és közben a semmibe bámult. Képtelen voltam tovább nézni a jelenetet, eloldalogtam a hosszú peronon. A vonat alól kiszökő gőz hideg, fehér páraként kanyargott a lábam körül.

Az elektromos óránál megálltam és végignéztem a szerelvényen. Eláztatta az eső, sötétlően csillogott.

Egy sárgás arcú férfi hajolt ki a harmadosztályú kocsi egyik ablakán, és nagyokat hajlongott az őt kikísérő öt vagy hat ember felé. Japán akkoriban kezdett háborúba egy másik országgal, a férfinak minden bizonnyal ezért kellett bevonulnia. Úgy éreztem, hogy valami olyasmi került a szemem elé, amit nem kellett volna látnom, és annyira összeszorult a mellkasom, hogy szinte megfulladtam tőle.

Néhány évvel korábban egy darabig lazán kötődtem egy radikális csoporthoz, de hamarosan, meglehetősen szánalmas indokra hivatkozva megszakítottam velük a kapcsolatot. Most, hogy a katonára, majd a hazatérő Tecura meredtem, elfogott a szégyen, és úgy éreztem, hogy a kifogásom teljességgel elégtelen volt.

Felpillantottam a felettem lévő elektromos órára. Még három perc volt az indulásig. Már nem bírtam a nyugtalanságommal. Arra gondoltam, hogy mindenki így szokott érezni, aki kikísér valakit. Mindig az indulás előtti utolsó három perc a legfojtogatóbb. Amit el kellett mondani, már elmondtuk, nem maradt más, mint hogy némán nézzük egymást. Ezúttal pedig egyszerűen semmi sem jutott eszembe, amit mondhattam volna. Ha a feleségem ügyesebben kezeli a helyzetet, talán kevésbé lett volna kellemetlen az egész, de csak rá kellett nézni, ahogy barátságtalan, fagyos némasággal állt ott. Erőt vettem magamon, és visszasétáltam Tecu ablakához.

A szerelvény bármelyik pillanatban meglódulhatott. A négyszázötven mérföldes út előtt álló vonat dühösen sziszegett, a peron felbolydult. Már képtelen voltam tekintettel lenni mások bajára, és miközben nyugtatni próbáltam Tecut, kicsúszott a számon a „szerencsétlenség” szó. Nehézfelfogású feleségem mindeközben a vonat oldalához rögzített két vaslap feliratára meredt, és nem is olyan régen elsajátított tudását felhasználva motyogva fejtette meg a latin betűk köreit és vonalait: FOR A-O-MO-RI.

A szöveg eredeti címe: 列車