mikor szibériában éltünk
pénze senkinek se volt
anyám eljárt a gyárba de csak hogy a munkáját el ne veszítse

reggel hatkor kelt
kávét ivott a konyhában és elszívott egy cigarettát
aztán felvette a bundáját és kiment a sötét Barátság megállóba
ott várta meg a munkásbuszt
nem emlékszem milyen a nyár szibériában csak a szörnyű vakító telekre
emlékszem
és anyám az emlékeimben mindig az utat nézi a busz
zúzmarás ablakából

szája bordó rúzzsal vastagon bekenve
fölötte dér lepte szőke kis bajusz
úgy néz maga elé
nézi az utat
igazából biztosan máshogyan volt minden
és a brigádvezetővel meg az étkezdés barátnőjével beszélgetett
abban az autóbuszban
de lehet hogy soha nem is dolgozott a gyárban
most úgy érzem soha nem dolgozott a gyárban
és soha nem éltünk szibériában
és szibéria olyan hely ahol soha senki sem járt
csak mesélni tudnak róla mégis
hogy mikor szibériában éltünk
és a vízerőművet építettük…
én szeretek még arról is mesélni hogyan jártunk gyerekkorunkban
a gátra mínusz harminc fokban hogy a jégen játsszunk
a nagy fehér síkon
de ez mind nem igaz
mert az emlékezet sokkal bonyolultabb
és belepakol magába mindenféle dolgokat csak úgy
anyámról rólam és apámról
aki gyűlölte szibériát
és én úgy gondolom az emlékezet olyan hely
ahol a gyűlöletből és a haragból érzelem lesz és a fájdalom
és az emlékezet azokat a dolgokat is magába szívja amik soha soha soha soha
nem történtek meg velünk

*

A vers eredeti címe: Когда мы жили в Сибири