Forrás: Unsplash.com
Fotó: https://unsplash.com/
Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk

I

Mondd, hogy csak az éhség miatt volt
& nem kevesebbért. Mert az éhség adja meg
a testnek, amiről tudja,

hogy képtelen megtartani. Hogy ez a borostyán fény,
amit egy újabb háború szabdal szét,
ez minden, ami mellkasodra szegezi kezem.

I

Te, ki fuldokolsz,
            karjaimban –
maradj.

Te, ki a folyóba
            hajítod tested,
csak hogy egyedül hagyjanak
            magaddal –
maradj.

I

Elmondom, melyik tévedésünk elég súlyos, hogy megbocsátható legyen. Hogy egy éjjel, miután felpofozta anyámat, majd kirakta a láncfűrészt a konyhaasztalra, az apám bement a fürdőszobába, és addig térdelt, amíg meg nem hallottuk fojtott sírását a falon keresztül & így megtanultam – hogy a férfi a csúcsponton jut a legközelebb ahhoz, hogy megadja magát.

I
Mondd, megadás. Mondd, hogy alabástrom. Rugós kés.
                   Kutyatej. Aranyvessző. Mondd, ősz.
Mondj őszt, a zöld ellenére,
                   ami ott van a szemedben. Szépséget, 
a napfény ellenére. Mondd, hogy ölni tudnál érte. Törhetetlen hajnal
                   gyűlik torkodban.
Vergődésem alattad,
                   akár egy verébé, kábán

a zuhanástól.

I

Alkony: árnyékaink között késéles merevedés, mézcseppje hull.

I

El akartam tűnni – ezért kinyitottam egy idegen autójának ajtaját. A férfi elvált volt. Még életerős.  Belezokogott a kezébe (rozsdaízű kezébe). A kulcstartóján lógó rózsaszín mellrák-szalag himbálózott a gyújtásban. Nem azért nyúlunk egymáshoz, hogy bebizonyítsuk, 
még mindig itt vagyunk? Én is voltam itt egyszer. 
A hold, távoli & 
vibráló, csapdába ejtette magát a nyakamon gyöngyöző izzadtságcseppekben. Hagyom, 
hogy a köd átfolyjon 
a kocsi repedt ablakán & eltakarja agyaraim. Amikor elindultam, a Buick ott állt tovább,
ostoba bika a legelőn, szeme ráégeti árnyékom a külvárosi házak falára. Otthon fáklyaként dobtam le magam
az ágyra & és néztem a lángokat,
amint átrágják magukat az anyám házán míg elő nem tűnt a véraláfutásos & hatalmas égbolt.
Mennyire szerettem volna én lenni az az ég – egyszerre tartani meg minden repülést & zuhanást.

I

Mondd, hogy ámen. Mondd, hogy jó útra térsz.

Mondj igent. Mondj igent,

mindenképp.

I

A zuhany alatt, a hideg vízben izzadva, csak sikáltam & 
sikáltam magam.

I

Még nem túl késő. Fejünk glóriájában
             szúnyogok & egy nyár, ami túl korai még,
hogy nyomokat hagyjon. Kezed
             a pólóm alatt, ahogy a zúgás
erősödik a rádióban.
            Másik kezed
az apád revolverét
            szegezi az égre. Csillagok potyognak 
egyesével a célkeresztbe.
            Ezért nem fogok
félni, ha már
            itt vagyunk. Máris több, mint amennyit a bőr
meg tud tartani. Hogy az a fiú,
            aki egy másik fiúval alszik,
ketyegéssel teli teret 
       hoz létre. Hogy kimondani a neved
annyi, mint hallani a még egy órával
             visszaállított idő kattogását
& a reggel
                       ruháinkat
az anyád tornácán találja, lehullva,
                       mint az egyhetes liliomok.

*

By permission of Aragi, Inc., and The Marsh Agency Ltd., on behalf of Ocean Vuong

A vers szerzőjéről
Ocean Vuong (1988)

Vietnámi származású amerikai költő és prózaíró. 

A fordítóról
Tóth Réka Ágnes (1987)

Költő, dramaturg, műfordító. Verseskötete: Ultraibolya (Prae, 2022).

Kapcsolódó
Ocean Vuong: Euridiké
Kiskutya nyünnyögései (Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk)
Mohácsi Balázs (1990) | 2020.09.12.