Ne szégyenkezz vagy szorítsd ökölbe kezed,
mikor hallva a történetet, még egy barát is
így szól: Az én anyám sohasem törődött volna bele.

Győzd le a kísértést, hogy statisztikákat hadarj:
a nőket, akik a menekülést választják,
legtöbbször megölik. Mikor apád századjára

mondja: De hát gyűlölte az erőszakot,
miért is ment hozzá egy ilyen férfihez, mint ez? –
ne vesztegesd a levegőt, hogy elmagyarázd, újra,

hogyan várnak ki az elkövetők, milyen türelmesek,
nem ütnek meg az első randevún, sőt, néha
a házasság kezdő pár évében sem.

Vágj szenvtelen arcot, akármikor hallod:
Állj ki a férjed mellett, és engedd el a dühöt,
mikor beugrik, ezek voltak azok a tanácsok,

amiket anyád is kapott. Próbáld elfelejteni
az első tárgyalást, mielőtt meghalt, amikor a vád
még csak gyilkossági kísérlet volt; ne támadd

a logikát vagy a mondatot, amelyik lehetővé tette, hogy
ex-férje egy év múlva már szabaduljon, vagy a bírót,
aki így szólt: Ez családon belüli ügy –

maguknak kell megoldaniuk. Csak
lélegezz, amikor gyászról szóló verseid
felolvasása után egy nő megkérdi: Gondolja,

hogy az anyja túl gyönge volt a férfiakhoz? Tanuld meg
elengedni a célzást. Idézz egy gondolat-
felhőt fejed fölé, sötétet és súlyosat,

teli a szavakkal, amiket nem mondhatsz ki,
és engedd, hogy a csönd rád essen. Emlékezz,
mikor híres professzorod azt mondta, jobb lenne

valami másról írnod, lerakni anyád
halálának a terhét, és csak
kiönteni szíved a versekbe.

Kérdezd meg magadtól, hogy mi is van a szívedben,
ebben az ereklyetartóban – vérmedál és palántaföld – és
küzdj meg azzal, amit mindez jelent, a népi mondással,

amit egy koreai költőtől hallottál Szöulban:
az ember nem a földbe temeti el anyja testét,
hanem a mellkasába, vagy – mint te –

végig a hátán cipeli a hulláját.