A hazugságok, amiket összehordtam,
miközben egy fekete negyedben
sápadt arcú, majdnem-fehér,
tejeskávé, mulatt
lánnyá értem,
mind ártatlanok voltak. 

Könnyedén mondtam a fehéreknek,
hogy a külvárosban élünk,
nem abban a rózsaszín és zöld
nyomorrágta lövészszakaszban
a vasúti pályák mentén. Úgy tettem,
mintha otthon készült ruháim egyenesen
a Maison Blanche kirakatából érkeztek volna.
Sőt, csendben maradtam, a csend pedig
megmaradt, mikor egy fehér lány azt mondta
(kezemet szorongatva): Most már hárman
vagyunk ebben az osztályban. 

De mindig megfizettem érte,
ha Mama rájött.
Megragadott, és a számat
csontfehér szappannal
kimosta. Azért, hogy
megtisztítsa, így mondta,
és átpucolja azt a hazug nyelvedet.
Hittem neki és nyeltem a habot,
hátha belülről
kifelé is hat.