Apám 1929-ben, amikor rajtakapott, hogy egy drámát olvasok:
„Minek színdarabokat olvasni, ha egyszer verseket is olvashatsz?”

1938 szeptemberében meglátogattak a szüleim Koppenhágában. Mindketten 57 évesek voltak. Anyám különösen csinos, egészen értelmes, telt nő volt, aki egész életében dolgozni akart. Idejekorán politizálni kezdett, és belépett egy szakszervezetbe, amellett pedig, hogy aktívan tevékenykedett, még arra is talált magának időt, hogy minden politikai darabot megnézzen a Berlini Színházban. Mindig sokat olvasott.

Az apám építőmunkásként dolgozott. Olyan ember volt, aki sokat ivott, a szabadidejében pedig sokat sétált vagy kerékpározott. Korábban aktív tagja volt egy szamaritánus munkásszövetségnek, később csatlakozott egy proletár egészségügyi szervezethez, így semmi másra nem maradt ideje.

Egy hét szabadság járt nekik. Apám legkésőbb hatkor felkelt, hogy „pénzt keressen” (az utazásra valót maguk gyűjtötték össze, mindenki a maga számára, és így váltottak valutát is). Apám már az első reggel felfedezett egy kocsmát, ahol kávét és süteményt lehetett kapni 23 dán koronáért, és ahol minden kollégája megfordult. Talált is közülük valakit, aki tudott németül, és így beszámolhatott nekem arról, mi folyik egyáltalán Koppenhágában.

Estére hoztam a szüleimnek néhány német nyelvű regényt, de mindenekelőtt emigráns lapokat. Anyámnak odaadtam Brecht Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban című darabját és a svendborgi verseit.

Az apám másnap egészen nyíltan azt mondta nekem, hogy ostoba az a férfi, aki verseket olvas, vagy ha mégis, nem szabad engednie, hogy a felesége ezt lássa. Máskülönben elvesztené az asszony minden iránta érzett tiszteletét, sőt, végül majd azt is tudni akarja, hogy mennyit keres a férje. Az apám a közel harminc éve tartó házassága alatt soha nem beszélt erről, és nem is állt szándékában.

Anyám kérésére a rákövetkező napon apám felolvasta a Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban című drámát. Amikor végzett, azt mondta, hogy Brecht úr is tudhatja, hogy ő olvasta az újságokat, és látta, hogy a legtöbb túlzásba esik a viszontagságok ábrázolásában, és felnagyítja az ígéreteket és a próféciákat. De minden, ami ebben a drámában áll, pontosan úgy van: semmi sincs eltúlozva. Brecht úr csupán két dologról feledkezik el: Leyről,[1] illetve a nyugati és a keleti frontról. Erre feltétlenül fel kell hívnom Brecht úr figyelmét, mert ha egy darabban minden ilyen szép rendben van, nagyon fontos, hogy minden benne legyen azok számára, akik nem ismerik Németországot, vagy csak később fogják megismerni.

Az apám nagyon megrendültnek tűnt. Egészen patetikus hangot ütött meg, amikor arról beszélt, miért gazemberek vele egyetemben a német munkások, akik ugyan „nem harapnak, de nem is ugatnak”. Megpróbálta nekem újabb és újabb példákkal bizonyítani, miért van igaza Brecht úrnak a drámában, és miért kell mindent mértékkel és pontosan feljegyezni.

Amikor a negyedik alkalommal jöttem a szüleimhez, mindkettőjük szemüveggel az orrán olvasott egy könyvet. Apám munkáskeze nagy gonddal forgatta a lapokat, amelyekre Brecht a verseit írta. Összehúzott szemöldökkel nézett fel rám, és azt kérdezte, én gépeltem-e a szövegeket. Igennel válaszoltam. Erre erélyesen azt mondta, hogy mindig is azt gondolta, hogy a lánya alapos. Most azonban észrevette, hogy sajtóhibát vétettem, és ez azt bizonyította számára, hogy nem adózom kellő tisztelettel Brecht munkájának (már nem hívta őt Brecht „úrnak”). Aztán tovább olvasott, anyám pedig beszélgetett velem egy kicsit. Amikor indultam, egy pillanatra apámra néztem, és ezt mondtam neki: „Ami itt áll, az mind igaz. Olyan szép, hogy egy igazi könyv is lehetett volna belőle.”

Apám újra átolvasta az anyagot. A versek közül különösen a Német szatírák tetszettek neki, de hiányolta a Leyről szólót. (Noha a rímek hiányoztak, versként olvasta őket. Anyám viszont óvatosan megkérdezte, hogy ez szándékosan van-e így.) A Dalok és a Német háborús káté voltak a kedvencei. Az olyan versekkel, mint az Empedoklész saruja, nem tudott mit kezdeni, viszont furcsa módon különösen élvezte a személyes darabokat.

Nehezen engedte, hogy visszavigyem az anyagot Németországba. – Míg az első napokban mindig a „Führer”-ről beszéltek, most már csak „a festőként” emlegették őt. Más kifejezéseket is tanultak az alapos olvasás közben, amire többször fel kellett hívnom a figyelmüket.

Évekkel korábban egy üveg pezsgőt ajándékoztam a szüleimnek, mert még soha életükben nem ittak ilyesmit. Felbontatlanul hagyták heverni az üveget, és mindig azt írták nekem, hogy először akkor fogják kinyitni, amikor mindannyian hazatértünk. „Elraktározták.” – Búcsúzáskor apám arra kért, hogy ne nehezteljek rájuk, ha most megisszák a pezsgőt: nem tudják, milyen hosszan őrizgethetik még.

Fájt, hogy nem tudok nekik több reményt adni. Végül az apám még ennyit mondott: „Üdvözöld Brechtet! Kár érte. Szívesen láttam volna még egy darabját a Nagyszínházban. Most vissza kell mennünk. Folytassa csak az írást. Itt minden igaz.”

Aztán elindult a vonat. Egy vasutas megkérdezte tőlem, szerintem lesz-e ezen a héten háború, vagy sem. Ez volt az emigráció hatodik éve, röviddel azelőtt, hogy a németek megszállták volna Csehszlovákiát.

*

Jegyzet:

[1] Vélhetőleg Robert Ley (1890–1945) német politikusról van itt szó, aki az 1920-as években csatlakozott a nemzetiszocialista párthoz.

A fordítás a következő szöveg alapján készült: Margarete Steffin: „Jrüß den Brecht!“ In: Konfutse versteht nichts von Frauen. Nachgelassene Texte. Herausgegeben von Inge Gellert. Berlin, Rowohlt, 1991, 174–177.