Luiz Ruffato: A halál előnyei
Fotó: Freepik
Luiz Ruffato: A halál előnyei

Tegnap láthattuk, hogyan mesél egy 19. századi halott Brazíliában - ma pedig Luiz Ruffato novellájából azt is megtudhatjuk, mit változott a halottak stílusa arrafelé, és miért annyira vonzó a holtlét - Jánossa Máté fordításában.

José Santosnak

Hallottam valami kopogást, az oldalamra fordultam, próbáltam visszaaludni, hőség volt meg szúnyogok, újból hallottam a kopogást, felkeltem, kitártam az ablakot, hát az aranyozott Göricke biciklijén ott a bátyám, annak a tömbháznak a második emeletén, ahol lakom, jópofán azt kérdezi, Sokat váratsz még idekint, Tiquim? Gond nélkül landolt a szobában, lehajtotta a kitámasztót és beparkolt a sarokba, Na mi van, mi a helyzet? Ekkor vettem észre, hogy sokkal öregebb vagyok nála, ő huszonkét évesen halt meg, elég furcsán, megjött a gyárból, szövőként dolgozott az Irmãos Pratánál, mondta, hogy nincs jól, levetette magát ruhástul az ágyra meg minden, anya még megkérdezte, hogy kér-e egy boldóteát, nem kért, csak aludni akart egy kicsit, lefeküdt, elaludt, de többet nem ébredt fel, én meg reméltem, hogy majd egy reggel kimegyek a konyhába, ő pedig ott kávézik a zsírfoltos overáljában, munkára készen, de az évek csak teltek és ő nem kelt fel többé. Erre most felbukkan még mindig pattanásos arccal és zselétől tocsogó hajjal,mintha nem telt volna el harminc év, Na, mi a helyzet? Megrökönyödve kérdeztem, hogy talált rám ebben a hatalmas São Paulóban, nevetett, eltartott egy darabig, mire rám talált, mondta, de már hallani akarta a fejleményeket, elvégre senki egy szót se hallott felőlem, amióta ő ott hagyta Cataguasest. Azt válaszoltam, hogy húzom a gályát, tudod, hogy van ez, de valójában megfogadtam, hogy csak akkor térek vissza, ha már elég pénzt szedtem össze ahhoz, hogy irigyeljenek, ami soha nem történt meg. Alaposan körülnézett, feltúrta a szekrényt, kotorászott az ágy alatt, kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. Nem élsz sokkal jobb körülmények között, mint Cataguasesben, mondta, és elkezdett kritizálni, Ha anya látná, hogy ilyen leharcolt viszonyok között élsz, rendesen elszomorodna, Hát ezért nevelte föl a gyereket!?, még a nyavalygását is hallom. Hogy ne bosszantsam föl jobban, témát váltottam, megkérdeztem, sokat látja-e őt ott, ahol vannak, bár féltem rákérdezni, hogy mi az a hely, azt válaszolta, Öregem, az aztán a boldogság, én, apa, anya, a nagyi, nagypapa, és még felsorolt egy rakás rokont, szomszédot, kollégát, barátot, ennyi embert nem is ismertem, és azt mondta, akárhol legyenek is, ott mindig buli van, Miután meghalunk, mindenki újra összejön, nekem is kedvem támadt meghalni, hogy láthassam anyámat, apát, annyira hiányoznak!, Tudni akartam, mit csinálnak ott, ő pedig elmagyarázta, hogy ahol vannak, az olyan, mint egy nagy család, mindenki ismeri egymást, az egész nap csak úgy telik céltalanul, anya főz, étel mindig van, apa meg fel-alá sétálgat imát mormolva az utcán öltönyben és kalapban, mert amióta hívő lett, folyamatosan imádkozik, egész nap a Bibliáról beszél, és ebédidőben mind összegyűlünk egy hatalmas asztalnál, aztán lepihenünk, mert ott is olyan hőség van, mint Cataguasesben, már kezdtem kapiskálni, hol lehetnek, de vajon anyámra is kitér?, ő meg, a bátyám, reggelente korán eljár horgászni a folyóhoz, ami olyan, mint a Pomba, csak tiszta, Mindig figyeljük a halakat, amint ráharapnak a csalira, amelyik túl kicsi, azt visszadobjuk, csak a nagyokat fogjuk ki, de volt, hogy Chiquim Rãzinhával mentem békára vadászni a mocsárhoz, emlékszel még rá?, Meghalt?, kérdeztem döbbenten, meg, mondta, elütötték néhány évvel ezelőtt, elképedtem, Chiquimmel egyidős voltam, nagyon kedveltem, egy bankban dolgozott Rio de Janeiróban, Ha visszaérsz, öleld már meg, mondd, hogy üdvözlöm, jesszusom, de szörnyű, dehogy szörnyű, így a bátyám, ő most boldog, tengődik egész nap, azzal tölti az idejét, hogy békacsapdákat fabrikál, és szerencsére a labdával is jó viszonyba került, De hát nem is szerette a focit, vetettem oda, Hát látod, most már megszállottan szereti, nem valami nagyágyú, de a mi csapatunkban bérelt helye van, Hogy hívnak titeket, kérdeztem, Amor e Cana, válaszolta, Ejha!, lehet ott inni?, erre nevetett, Naná, csak iszol és iszol vég nélkül, egészen a sárga földig, de másnap  simán felkelsz, nincs kínzó másnaposság, csodálatos, nekem meg egyre inkább megjött a kedvem a halálhoz, És anya jól van? Kitűnően!, még mindig ugyanott mosogat, Nem hagyta még abba?, Isten őrizz, bele is halna, és jót nevetett a saját viccén, majd megismételte, Ha abbahagyná, bele is halna. Javában hajnalodott, halkan beszélgettünk, hogy ne zavarjuk a szomszédokat, ő a halál gyönyörűségéről beszélt, én pedig végiggondoltam kudarcos életemet, magányos vagyok, semmi pénzem, a feleségem kidobott, a gyerekeim megvetnek, ő meg azzal hencegett, hogy semmivel sem kell törődnie, boldogan él, tele barátokkal, aztán rátért végre a lényegre, hogy mi szél hozta ide, hát a családom, körözött, körözött, aztán lecsapott az áldozatra, ahogy a macska játszadozik az egérrel, kicsit elengedi, elkapja, újra futni hagyja, megint megfogja, aztán, ha kimerült, beviszi a kegyelemdöfést és huss! Most anyám kedvéért van itt, meg nyilván apám kedvéért is, mert ha valamiben egyetértettek, az az én elhagyatottságom. Ettől kicsit bepöccentem és felemeltem a hangom, Még a halálotok után sem bírjátok ki, hogy ne szóljatok bele az életembe, erre ő is felkapta a vizet, Vigyázz, kivel beszélsz!, erre én, Mert?, Mert idősebb vagyok nálad, szót kellene fogadnod, nevetni kezdtem, Vedd már észre magad! Most én vagyok az idősebb, neked kellene engedelmeskedned nekem, ekkor egy kicsit összezavarodott, megsajnáltam, nem akartam veszekedni a testvéremmel, szeretem őt, sokat köszönhetek neki, mindig megvédett, az utcai bunyókban is, meg akkor is, ha otthon csináltam valami hülyeséget, úgyhogy azt mondtam neki, Hagyjuk ezt, egy vérből valók vagyunk, kezet szorítottunk és megöleltük egymást. Mesélte, hogy anya meg apa nagyon aggódnak értem, mert látják, ahogy szenvedek, ki vagyok ütve, és azt kérdezték, nem volna-e jobb visszatérni oda, ahonnan jöttem, elvégre nincs itt semmi értelme számkivetettként vergődni, hamarosan lejár az időm és ha ilyen messze halok meg tőlük, talán nem fogok majd tudni csatlakozni hozzájuk, Olyan lesz, mintha egy zsúfolt pályaudvaron próbálnánk egymást megtalálni, és ha már elvesztél, talán soha nem találsz ránk, és ez anyánk legnagyobb aggodalma, bár apa ellenkezett, mondván, nem vagy teljesen hülye, nem véletlenül lettél könyvelő, tetszett, ahogy apám a védelmemre kelt, de közben motoszkált bennem az is, hogy talán pont miattam veszekedtek annyit, mert ilyenek voltak, ha egyszer elkezdték, akkor veszekedtek a végtelenségig, amíg apám fel nem adta a küzdelmet és inkább elment otthonról, anyám meg kiabált utána, Nem megmondtam?, hallgatás, beleegyezés! És ő legyőzötten, énekeket kántálva elballagott a protkóját harapdálva, mert volt egy ilyen szokása, hogy ha ideges lett, akkor a műfogsorát csattogtatta, én meg mondtam a bátyámnak, hogy ezen egyáltalán nem kell aggodalmaskodni, most egy nehéz időszakon vagyok túl, de szépen lassan lecsillapodnak a kedélyek, csakhogy a legmélyebb igazság az, hogy bármennyire is akartam, nem volt hová mennem, mindenki meghalt, nem volt visszaút, örök magányra és keserűségre ítéltettem, de ezt nem akartam kimutatni, nehogy a testvérem letörjön, nem érdemelte volna meg, annyira elégedettnek tűnt, közben már vöröslött az ég alja, el akart érkezni a reggel, azt mondta, Na jó van, Tiquim, lassan indulok, hosszú az út hazáig, fogta a biciklijét, felhajtotta a kitámasztót, újból megöleltük egymást, és kiment az ablakon át. Néha ugorj be, szóltam utána, de szerintem nem hallotta már.

*

A szöveg eredeti címe: As vantagens da morte.

A cikk szerzőjéről
Luiz Ruffato (1961)

Casa de las Américas-díjas brazil író.

A fordítóról
Jánossa Máté (1991)

Luzitanista.

Kapcsolódó
A halott dandy szétírja a realista regényt és beolvas az olvasónak (Machado de Assis: Brás Cubas síron túli emlékezései)
Borbáth Péter (1980) | 2024.06.25.
Machado de Assis: Brás Cubas síron túli emlékezései (részlet)